Az egyszeri újságolvasó úgy gondolhatja, hogy nehéz elképzelni nacionalistább vezetőt Oroszországban, mint Vlagyimir Putyin. Az elnök többször is hangoztatta az „orosz világ” ideáját, amelyhez minden oroszul beszélő tartozik, és Ukrajna lerohanását úgy állította be, mint Oroszország elveszett területeinek visszaszerzésére és nagyságának helyreállítására irányuló erőfeszítést. Az orosz nacionalisták számára még a jelenlegi elnök sem elég keményvonalas.
Egy napon, akár mert megbuktatják, akár mert természetes halált hal, Putyin nem lesz többé hivatalban. Tekintettel ukrajnai akciójának katasztrofális eredményeire, valamint sui generis jellegére, sokan azt jósolják, hogy bárki is követi őt a hivatalban, az kevésbé féktelen nacionalista lesz. Az új Oroszország, remélik, végre egy normális állam lesz, vagyis viszonylag liberális és demokratikus – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Jade McGlynn, a King's College hadtudományi tanszékének kutatója és Kirill Shamiev, a European Council on Foreign Relations nevű think-thank vendégkutatója.
Valójában az oroszországi tendenciák egy másik, Putyin utáni végkifejlet felé mutatnak: a nacionalizmus egy hangsúlyosabb formája felé. Putyin nacionalizmusa birodalmi jellegű, a hangsúlyt Oroszország külföldi uralmára és az állam otthoni megerősítésére helyezte. Az oroszok azonban Putyin után valószínűleg egy olyan vezetőre vágynak, aki osztja elitellenességüket, és megsebzett büszkeségük enyhítését ígéri. Az orosz politikában már most is erős etnonacionalista áramlatok vannak.
Az orosz etnonacionalisták a muszlimokat, a közép-ázsiai bevándorlókat és a korrupt elitet okolják Oroszország problémáiért,
és azt ígérik, hogy újra naggyá teszik Oroszországot. Azzal érvelnek, hogy az államnak el kell kezdenie az orosz etnikumúak igényeit szolgálni. Könnyen elképzelhető, hogy vonzerejük az orosz imperializmussal csak növekedni fog.
Azok számára, akik ismerik az orosz történelmet, ez nem megnyugtató kilátás. Az 1990-es években, a szovjet összeomlás után Oroszországban és környékén fellángoltak az etnikai feszültségek. Nagyrészt etnikai sérelmek által motivált háborúk törtek ki Csecsenföldön, Jugoszláviában, Grúziában, Moldovában, Tádzsikisztánban, Azerbajdzsánban és Örményországban. Az etnonacionalizmusba való belesüllyedés újra felszínre hozná a meglévő sérelmeket, és nemcsak a démonizált kisebbségi csoportokat, hanem magát Oroszország stabilitását és egységét is veszélyeztetné. Arról, hogy mekkora veszélyt rejtenek a mai Oroszországban is a befagyott posztszovjet konfliktusok, arról ebben a cikkünkben írtunk részletesen.
Oroszország mindig is rendkívül sokszínű nemzet volt, több mint 180 különböző népcsoporttal a területén. Ezek közül a legtöbben mindig is az oroszok, a keleti szlávok voltak, akiknek közös nyelve az orosz, és történelmi vallásuk az ortodox kereszténység. Az orosz etnonacionalizmus a XIX. század elején kezdődött, a szlavofil mozgalom megjelenésével, amely az összes szláv népnek az orosz cár uralma alatti egyesítését követelte. A XX. század elején egy másik jelentős nacionalista csoport, a Fekete Százak, egy szélsőséges, cárpárti mozgalom emelkedett fel, amely szerint csak az etnikai oroszok lehetnek az orosz nemzet igazi tagjai.
Az Orosz Birodalom 1917-es összeomlása azonban az orosz etnonacionalista mozgalmak elfojtásához vezetett. A bolsevikok – akiket Lenin sovinizmussal szembeni ellenszenve, valamint a politikai ellenfeleik kiirtására irányuló vágya motivált – bebörtönözték, száműzték vagy kivégezték az orosz nacionalistákat. Hogy Oroszországon kívül vonzóbbnak tűnjenek, még a Szovjetunión belül is segítették a nem orosz nemzeti identitások megerősítését. Biztosították például, hogy Ukrajnában minden iskolás gyermeket ukránul tanítsanak. A különböző tagköztársaságokban a helyi etnikai vezetőkre ruházták a hatalmat.
Amikor azonban Sztálin hatalomra került, tömeges, elnyomó kampánya részeként kiiktatta ezeket a helyi eliteket, külföldi ügynököknek tartva őket. A II. világháború előtt és után a szovjet politika még inkább Oroszország-központúvá vált, ahogy Sztálin központosította a hatalmat. Az egész Szovjetunióban oroszosította a nyelvet és a kultúrát, és a szovjet panteonba birodalmi orosz hősöket vett fel. A Szovjetunió sok belső kritikusa azonban úgy vélte, hogy Moszkva valójában elhanyagolja az orosz etnikumúakat. Végül is a Szovjetunió elhallgattatta az orosz értelmiségieket, és elnyomta az ortodox egyházat.
Oroszország volt az egyetlen szovjet köztársaság, amelynek nem volt saját nemzeti kommunista pártja. Nem meglepő tehát, hogy sok szovjet disszidens, másként gondolkodó – leginkább Alekszandr Szolzsenyicin – etnonacionalista volt. Az 1980-as évek végén az etnonacionalista nézetek még inkább elterjedtek, ahogy a szovjet rendszer liberalizálódott és destabilizálódott. Párhuzamos mozgalmak alakultak ki Oroszország köztársaságaiban, amelyek közül a legmarkánsabbak, például a csecsenek, az Oroszországtól való elszakadást követelték. Aztán a szovjet összeomlás káoszában az etnonacionalista csoportok úgy elszaporodtak, mint még soha korábban.
Putyin első két elnöki ciklusa alatt a nacionalista csoportok komoly fenyegetést jelentettek uralmára. Ezek között nemcsak etnonacionalisták voltak, hanem olyanok is, amelyek elutasították az etnonacionalizmust, például az eurázsiaiak, akik azt követelték, hogy Oroszország váljon civilizációs állammá, amely saját, nem nyugati utat követ. Az ultranacionalisták 2005-től kezdve évente felvonulást szerveztek, amely országszerte több tízezer tüntetőt vonzott. A régi orosz birodalmi zászló fekete, sárga és fehér csíkjait ábrázoló transzparenseket lengetve a felvonulók bevándorlóellenes, LMBTQ-ellenes és Putyin-ellenes jelszavakat kiabáltak.
Dühösek voltak, mert Putyin bátorította a nagyarányú bevándorlást Közép-Ázsiából, hagyta, hogy a muszlim lakosság száma növekedjen, és nem akadályozta meg, hogy az iszlamisták terrortámadásokat hajtsanak végre. 2010-ben nacionalisták ezrei tüntettek a Kreml előtt, miután Moszkvában egy orosz futballszurkolót meggyilkolt egy dagesztáni, az Oroszország észak-kaukázusi régiójában található, többségében muszlim köztársaságból származó férfi. A nacionalista megmozdulás Putyin teljes ellenzékét összefogta.
Alekszej Navalnij például eredetileg etnonacionalista nézeteket vallott,
2007-ben a közép-ázsiai bevándorlók kitoloncolását követelte, mielőtt mérsékeltebben kezdett nyilatkozni.
Végül Putyin az elnyomás és a beolvasztás keverékével hárította el a nacionalista fenyegetést. A nacionalista ellenzékre többször is lecsapott – először az erőszakos neonáci csoportokra, majd a mérsékeltebb aktivista mozgalmakra. Eközben a Krím 2014-es orosz annektálása és a kelet-ukrajnai invázió ellopta a show-t a nacionalisták elől. A Kreml a kelet-ukrajnai konfliktust a problémás nacionalisták becsatornázására is felhasználta. Közülük a leghírhedtebb Igor Girkin volt, egy korábbi hírszerző tiszt, aki oroszbarát fegyveres egységeket szervezett a régióban, és azt állította, hogy ő győzte meg Putyint a háború 2014-es kirobbantásáról. Nemrégiben Girkin az ukrajnai háború kezelésének prominens kritikusaként tűnt fel, és idén júliusban őrizetbe vették.
Putyint gyakran nacionalistának állítják be, és valóban hangsúlyozta Oroszország veleszületett nagyságát és felsőbbrendű értékeit. Azonban ő vezetőként a nép igényeit az állam igényeinek rendeli alá. Szerinte az állam szükségletei elsősorban birodalmiak. Putyin erre az orosz jövőképre hivatkozik, hogy igazolja a külföldi háborús agressziókat, és elnyomja a hazai ellenvéleményeket. Megpróbált egyensúlyt teremteni az orosz többség igényei, az Orosz Föderáció soknemzetiségű valósága és saját birodalmi ambíciói között.
Gyakran azonban figyelmen kívül hagyta a többség preferenciáit. Például a széles körben elterjedt idegengyűlölet ellenére nyitva tartotta a határokat a közép-ázsiai bevándorlók előtt, hogy betömje velük a munkaerőpiacon tátongó lyukakat, és elengedte az afrikai és ázsiai országok adósságait, hogy az orosz politikai befolyást előmozdítsa külföldön, annak ellenére, hogy otthon egyre nagyobb a szegénység.
Putyin egyensúlyozása egy ideig működött. De az ukrajnai harctéri kudarcok lehetővé tették az ultranacionalizmus különböző formáinak virágzását. Végül is a nacionalistáknak sok minden nem tetszik az ukrajnai háborúban. Sok ezer orosz katona halálához vezetett, és Putyin örökre elidegenítette az oroszul beszélő ukránokat, akik egykor fogékonyak voltak a propagandájára. Ráadásul ünnepelte Ramzan Kadirov csecsen vezetőt, akinek harcosai kiemelkedő szerepet játszottak a háborúban, feldühítve ezzel az orosz etnonacionalistákat, akiknek nem tetszik az a gondolat, hogy csecsenek gyilkolják a keleti szlávokat Ukrajnában.
A legsikeresebb nacionalista csoportok az ország legerősebb ideológiáit ötvözik: a jobboldali szélsőségeket, a szovjet nosztalgiát, a cári imperializmust és az orosz ortodoxiát. Ezek a népszerű nacionalista csoportok támogatják az inváziót, sőt egyesek még a Kremlt is kritizálják, amiért túlságosan engedékeny az ukránokkal szemben. Más, kisebb létszámú csoportok, amelyeket főleg a fiatalabbak támogatnak, a nacionalizmus lágyabb, kevésbé erőszakos, és inkább belpolitikai kérdésekre összpontosító formáját hirdetik. Ők nem lelkesednek az invázióért, mivel az gyengíti Oroszországot, de ennek ellenére továbbra is támogatják az orosz katonákat, és orvosi ellátmányt küldenek a frontvonalra. Emellett segélyeket küldenek az oroszok által megszállt városokban élő ukrán civileknek is.
Az ilyen csoportok számára a háború ellenzése nem a liberális értékek iránti elkötelezettségből fakad, hanem pontosan beleillik etnocentrikus nacionalista világképükbe. Az idegengyűlöletet az egyszerű orosz katonák iránti aggodalommal párosítják.
A Prigozsin-féle lázadás a közelmúltban kiemelte, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük a viszonylag kisszámú liberális orosz ellenzék azon tagjainak, akik elutasítják a nacionalizmus minden formáját. Ezek a liberálisok valószínűleg nem tudnak lépést tartani a közhangulattal, ha nem ismerik el, hogy a legtöbb ember – különösen az instabilitás és a veszteségek idején – mélyen szeretne valami nála nagyobb dologhoz tartozni. A történelmi folytonosság érzésére vágynak – egy etnikai csoport, egy polgári nemzet, egy eszme vagy az állam formájában. Az orosz liberálisok ezzel szemben egy olyan messianisztikus individualizmust kínálnak, amely a legtöbb ember számára nem vonzó.
Az egyik módja annak, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, az, hogy meghatározzuk, kik nem vagyunk. A külföldiek és a bevándorlók könnyű célpontot jelentenek a büszkeségét visszaszerezni akaró lakosság számára, és a bevándorlóellenes érzelmek továbbra is elterjedtek Oroszországban. Júliusban Novoszibirszkben, Oroszország harmadik legnagyobb városában egy névtelen plakátkampány „jó hírekről” tájékoztatta a Közép-Ázsiából és a Dél-Kaukázusból érkező bevándorlókat:
A határok nyitva vannak. Visszamehettek a saját országotokba.
Ugyanebben a hónapban a moszkvai rendőrség razziát tartott egy mecsetben, a hívőket földre parancsolta, és ellenőrizte tartózkodási papírjaikat. Az epizódra adott reakciók jól mutatták, hogy Putyinnak milyen versengő koalíciókhoz kell alkalmazkodnia: Konsztantyin Malofejev ultrakonzervatív oligarcha azt követelte, hogy „a város vendégei vegyék le a kezüket a rohamrendőrökről”, míg Ramzan Kadirov csecsenföldi vezető provokációnak nevezte a rendőrségi reakciót.
Oroszországban jelenleg nacionalista mozgalmak szédítő sokasága él, és nehéz megmondani, hogy Putyin után milyen formát fog ölteni az orosz nacionalizmus. Ha azonban olyan üdvözlendő formát ölt, amely a szolidaritás kiépítésére és a hatalom megosztására összpontosít Oroszország más nemzetiségeivel, akkor ez egy röpke lehetőséget kínálna arra, hogy foglalkozzunk Oroszország közelmúltbéli agressziójának fő mozgatórugójával: a nagyság és a birodalmi ambíciók összemosásával. Az oroszok végre nem birodalomként, hanem nemzetként tekinthetnének országukra.
(Borítókép: Kirill orosz ortodox pátriárka és Vlagyimir Putyin 2015. július 27-én. Fotó: Sasha Mordovets / Getty Images)