Az Ukrajna megalakulása után nem sokkal napvilágot látott publikációkból kiolvasható, hogy már akkor látszottak azok a törésvonalak, amelyek a mostani konfliktus kialakulásához vezettek.
A nemzetközi kapcsolatok szakértői a közelmúltban gyakran emlegették az 1994-ben aláírt úgynevezett Budapesti Egyezményt, amelynek értelmében Oroszország garantálta Ukrajna számára annak területi sérthetetlenségét, azért cserébe, hogy az ország átadja az oroszoknak a Szovjetunió széthullása után a területén maradt több ezer atomtöltetet. Most az akkor, harminc évvel ezelőtt kialakult vitába igyekszünk betekinteni úgy, hogy felidézzük a Foreign Affairs című külpolitikai szaklapban John J. Mearsheimer, a Chicagoi Egyetem Politikatudományi Tanszéke professzorának tollából megjelent vitacikket, amely a helyzet elemzése után azt tanácsolta, hogy a tartós béke jegyében, az atomtölteteket Ukrajna ne adja át az oroszoknak. Számunkra jelenleg nem is annyira az érvelés a lényeges a jelen helyzetben, hanem sokkal inkább az abba való betekintés, hogy már akkor mennyire lehetett előre látni egy Ukrajna elleni orosz fegyveres konfliktus kialakulását.
A szerző akkori véleménye szerint egy nukleáris fegyverekkel felszerelt Ukrajnának két okból is lett volna értelme. Először is az Oroszország és Ukrajna közötti béke fenntartása miatt. Ez annak biztosítását jelentette volna, hogy az oroszok, akiknek már akkor is rossz kapcsolata volt Ukrajnával, nem próbálják meg azt visszafoglalni. Az elemző akkori következtetése szerint
Ukrajna nem tudja magát hagyományos fegyverekkel megvédeni egy atomfegyverekkel rendelkező Oroszországgal szemben, és egyetlen állam – beleértve az Egyesült Államokat – sem fog érdemi biztonsági garanciát nyújtani neki.
A nukleáris fegyverek elterjedése nem segíti elő axiomatikusan a békét, és bizonyos esetekben akár háborút is okozhat. Mégis: összességében a hidegháború utáni Európa stabilitásának fenntartásához a legjobb megoldás az, ha minden nagyhatalom – beleértve Németországot és Ukrajnát is – biztonságos nukleáris elrettentő eszközökkel rendelkezik.
A Szovjetunió felbomlásával Ukrajna területén közel 4000 nukleáris fegyver maradt. Az ukrán vezetők Ukrajna függetlenségének 1991. december 1-jei kikiáltása előtt és közvetlenül azután is hangsúlyozták, hogy Ukrajna 1994 végéig minden nukleáris fegyverét átadja Oroszországnak, aláírja az atomsorompó-szerződést, és nukleáris fegyverek nélküli állam életét éli.
A lap 1993-ban azt írta, hogy a háború Oroszország és Ukrajna között katasztrófa lenne, ugyanis a nagyhatalmi háborúk nagyon költségesek és veszélyesek, tömeges emberveszteséget és világméretű zűrzavart okoznak, és esetleg más országok bevonásával tovább is terjedhetnek. Egy ilyen háború valószínű eredménye – Ukrajna orosz visszafoglalása – egész Európa békekilátásait rontaná. Növelné az orosz-német összeütközés veszélyét, és élesen kiélezné a biztonsági versenyt az egész kontinensen.
Már akkor is látszott, hogy egy Oroszország és Ukrajna közötti hagyományos háború hatalmas katonai veszteségekkel és sok ezer civil meggyilkolásával járna. Az oroszok és az ukránok között „a múltban kölcsönös ellenségeskedés alakult ki; ez az ellenségeskedés, valamint a népességük keveredése felveti annak lehetőségét, hogy a köztük lévő háború boszniai típusú etnikai tisztogatással és tömeggyilkosságokkal járhat”. Harminc évvel ezelőtt is világos volt, hogy a háború menekültek millióit indítaná el, akik Nyugat-Európa határainál jelennek meg. A lap már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy
Ukrajnában 14 működő atomreaktor van, amelyek új Csernobilokká válhatnak ha egy hagyományos háborúban megtámadják őket.
A cikk az Oroszország és Ukrajna határain túli eszkaláció veszélyeire is figyelmeztetett. Már akkor felmerült, hogy az oroszok úgy dönthetnek:a háború közepette visszafoglalják a volt Szovjetunió más részeit, vagy megpróbálhatják visszaszerezni Kelet-Európa egy részét. A szakértő víziója szerint egy ilyen esetben Lengyelország és Belarusz egyesítheti erőit Oroszországgal Ukrajna ellen (ekkor még nem látszott, hogy Belarusz hosszú távon Oroszország alárendeltje lesz), vagy összefoghat Ukrajnával, hogy megakadályozza az oroszok újbóli térnyerését. A németeket, az amerikaiakat vagy a kínaiakat az orosz győzelemtől való félelem rángathatja be. (A kételkedőknek nem szabad elfelejteniük, hogy az Egyesült Államoknak nem állt szándékában Európában harcolni, amikor 1914-ben és 1939-ben kitört a háború). Végül, a nukleáris fegyvereket véletlenül vagy szándékosan bevethetik egy harmadik állam ellen.
Az európai biztonsági környezet minden bizonnyal forróvá és versengővé válna egy Ukrajnával folytatott orosz háború nyomán – írta a lap. Más nagyhatalmak gyorsan és élesen lépnének a további orosz terjeszkedés megfékezésére. Az oroszok ekkor – biztonsági okokból – komolyan elgondolkodnának azon, hogy ellenőrizni próbálják számos kisebb szomszédjukat.
Elvárható lenne, hogy az újraéledő Oroszország elrettentésének terhe az amerikaiak által dominált NATO-ra háruljon, és ezzel visszahozzák azt a hidegháborús rendet, amely 45 éven át békében tartotta Európát. Ez a kijelentés a jelenlegi, új hidegháborúról szóló retorika értelmében prófétikus víziónak tűnik, de azt is látni kell, hogy a jelenlegi „új hidegháború” pont annak lényeges elemeiben különbözik az eredetitől, és bár most ismételten hidegháborút emleget a szakma, azt látni kell, hogy ezt úgy kell elképzelnünk, hogy azok az állítások fennálnak, amelyek harminc évvel ezelőtt pont az új hidegháború kialakulásának ellenérvei voltak. Például az a tény, hogy az Egyesült Államok jelentősen csökkentette európai haderőinek szintjét.
Az akkori cikkben a szerző azt jósolta, hogy még ha Oroszország agresszívan is viselkedik, az amerikai csapatok valószínűleg nem térnek vissza nagy számban Európába, főként azért, mert a németek képesek viselni az oroszok ellenőrzésével járó feladat nagy részét. A németek földrajzilag jól helyezkednek el az orosz terjeszkedés ellensúlyozására, és elég erősek is ehhez. Németország nemcsak erős gazdasággal rendelkezik, de a lakossága is csaknem 20 millióval nőtt. Oroszország, még Ukrajna meghódításával is, valószínűleg jóval kevésbé lenne erős, mint az egykori Szovjetunió.
A szerző akkor úgy fogalmazott, hogy Németország és Oroszország valószínűleg a két legerősebb állam lesz a hidegháború utáni Európában. Mindazonáltal egy független Ukrajna tompítja ezt a versenyt, mivel félelmetes akadályt képez Oroszország és Németország között. Ha azonban megszüntetnénk ezt a kulcsfontosságú ütközőt, a kontinens két legerősebb államának határai sokkal közelebb kerülnének egymáshoz, a köztük lévő területeket pedig gyenge államok foglalnák el. Valószínűleg intenzív politikai rivalizálás alakulna ki, amelynek középpontjában ez az új ütközőzóna állna.
A 90-es évek közepéig, néhány ingerült pillanat ellenére az Oroszország és Ukrajna közötti kapcsolatok a szovjet felbomlás óta általában stabilak voltak. A cikk azonban így folytatta:
jó okunk van azonban attól tartani, hogy ezek a kapcsolatok megromolhatnak. Először is, az Ukrajna és Oroszország közötti helyzet megérett arra, hogy kirobbanjon közöttük a biztonsági verseny. Azok a nagyhatalmak, amelyeknek hosszú és védtelen közös határuk van, mint amilyen az Oroszország és Ukrajna között húzódó, gyakran a biztonsági félelmek által vezérelt versengésbe torkollnak. Oroszország és Ukrajna túlléphet ezen a dinamikán, és megtanulhat harmóniában együtt élni, de szokatlan lenne, ha ez sikerülne
– írta a cikk.
Másodszor, fennállt a hipernacionalizmus veszélye, vagyis az a meggyőződés, hogy más nemzetek vagy nemzetállamok alacsonyabb rendűek és fenyegetőek, és ezért keményen kell velük szembenézni. Az orosz és ukrán nacionalizmus megnyilvánulásai a szovjet összeomlás óta nagyrészt jóindulatúak voltak, és a közösségi gyűlöletnek csak kevés megnyilvánulása volt mindkét oldalon. Ennek ellenére az oroszok és az ukránok nem kedvelik és nem is bíznak egymásban.
A két nép közötti zord történelmi időszak robbanóanyagot szolgáltat, amely bármikor konfliktust gyújthat közöttük.
Oroszország több mint két évszázadon keresztül uralta az akaratlan és dühös Ukrajnát, és megpróbálta szétzúzni Ukrajna önazonosságtudatát. A közelmúlt történelme a legnagyobb borzalmak tanúja volt ebben a kapcsolatban: Sztálin kormánya az 1930-as években 12 millió ukrán embert gyilkolt meg. Bár Sztálin grúz volt, és a Szovjetuniónak formálisan nem volt „orosz” kormánya, Oroszországnak meghatározó ereje volt a Szovjetunióban, és a gyilkosságok nagy részét oroszok követték el. Ezért az ukránok kénytelenek súlyos felelősséget hárítani az oroszokra a bolsevizmus alatti iszonyatos szenvedéseikért. E robbanásveszélyes pszichológiai háttér miatt a kis viták is bármelyik oldalon a hipernacionalizmus kitörését válthatják ki.
Harmadszor, számos ilyen vita látszott már akkor is: a fekete-tengeri flotta tulajdonjoga, a Krím ellenőrzése, Ukrajna nukleáris arzenáljának tulajdonjoga, valamint a Szovjetunió felbomlásából eredő számos gazdasági kérdés. Továbbá sok orosz megváltoztatná a jelenlegi ukrán határt, sőt egyesek még a független Ukrajna gondolatát is elutasítják. Magas rangú orosz tisztviselők például már akkor Ukrajna függetlenségét „átmeneti” jelenségnek minősítették, és figyelmeztették a többi európai kormányt, hogy ne nyissanak nagykövetséget Kijevben, mert hamarosan a moszkvai nagykövetségüknek alárendelt konzuli részleggé minősítenék le őket.
(Borítókép: Roman Chop / Global Images Ukraine / Getty Images)