Belgrádban megállt az idő. Valahol a kilencvenes évek derekán. A csütörtök esti Szerbia–Magyarország labdarúgó-Eb-selejtezőre készülő város ütött-kopott, lelakott lakótelepi toronyházaival, ősöreg autómatuzsálemeivel együtt is rabul ejti a turistát, mert az emberek közvetlensége, már-már érthetetlen jószívűsége minden mást feledtet. És az árak… Azok is megrekedtek 1995 táján. Anziksz a szerb fővárosból.
Az első – pozitív – sokk akkor ért, amikor megérkeztem a kissé fellengzősen Hotel Dreams Rooms nevet viselő garniszállómba, oda, ahol tavaly októberben is laktam, amikor a Crvena zvezda–Ferencváros Európa-liga-csoportmeccsről tudósítottam. Az álomhotelnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fogadó recepciós kisasszonya, amikor a számla kiegyenlítésére került a sor, közölte, az összeg 8190 dinár. (Alig több 25 ezer forintnál, két éjszakára igencsak jutányos ár.) Elkezdtem számolni a kétezreseket, de amikor a negyedikhez értem, és folytatni akartam az apróval, felemelte a kezét.
„Hagyja csak, az már nem fontos…”
És amikor látta, hogy tátva maradt a szám, elmosolyodott.
Ebben a pillanatban döbbentem rá, ha addig még nem tűnt volna fel, hogy bár csak 350 kilométert autóztam Budapestről, gyökeresen más világba érkeztem.
Kezdjük a negatívumokkal! Nem tudom, hogy a 24 évvel ezelőtti NATO-bombázás hatása, esetleg az önmagát túlélő Milosevics-diktatúráé, de a nem is olyan nagyon régen még általunk is irigyelt „jugó” modell már régóta nem működik. A lakótelepi toronyházak erősen lelakottak, a vakolat szinte valamennyi épületről lepattogzott, a gépkocsipark átlagéletkora még a magyarországit is jócskán felülmúlja, pedig az is már meghaladja a 15 évet. Nagyon úgy tűnik, a fejlődést, a szükséges, de elmaradozó beruházásokat nacionalista jelszavakkal próbálja feledtetni a szerb kormány, lépten-nyomon Koszovót visszakövetelő feliratokkal találkozunk, itt, Belgrádban a hágai törvényszék által a délszláv háborúban elkövetett atrocitások miatt elítélt martalócok nemzeti hősöknek számítanak, szóval erősen ellentmondásos a kép.
És a militarizmus is elképesztően erős, mindenfelé toborzó plakátok, amikor pedig először húzott el a fejünk felett fülsiketítő dübörgéssel egy MIG–29-es, kevés híján összecsináltuk magunkat az ijedtségtől. Aztán már megszoktuk a megszokhatatlant, már fel sem kapjuk a fejünket a szuperszonikus hangrobbanásokra. Amikor pedig ezeket a sorokat pötyögöm a laptopomon, éppen egy katonai helikopter húz el jó, ha húsz méterrel a fejünk felett, ugyancsak dobhártyarepesztő zúgással.
Ez az érem egyik oldala.
De van egy másik is.
Az utcán felettébb gyakran leengedett ablakú, pláne nyitva hagyott ajtajú autókat lát az ember, ami amúgy nem lenne figyelemre méltó, hiszen ez mifelénk is előfordul.
Az már kevésbé, hogy az autó üres, a gazdája esetleg beugrott kávézni a szomszédos eszpresszóba, vagy felszaladt a lakásába megebédelni.
És közben nem zárta be a kocsiját. Nem feledékenységből, hanem mert itt ez a módi. A belgrádiak szemmel láthatóan megbíznak egymásban, nem feltételezik, hogy kifosztják, ellopják az autójukat. Egyszerűen azért, mert az ember nem csinál ilyesmit.
Már ha ember.
Keresem a megfelelő szót, aztán meg is találom: anakronisztikus társadalom ez a szerb. Olyan normák élnek még errefelé, amelyek kontinensünk más tájain már rég eltűntek, felszívódtak, kivesztek, legfeljebb kilencvenéves aggastyánok elbeszéléseiben bukkannak fel. Itt, a Balkán kapujában még számít az adott szó, a becsület, a tisztelet. A boltban az eladónak nem az a célja, hogy lehúzza a vásárlót, hanem hogy kiszolgálja. Tisztességgel, udvariasan. A recepciós eltekint az aprótól, mert számára nincs jelentősége. Attól a plusz 190 dinártól nem lesz gazdagabb. A kocsmában kifizetik az ember sörét, amikor megtudják, hogy magyar a turista. Mint nekem tavaly ilyenkor a Puna Kriglában, a Teli korsó nevű érzelmi kombinátban, ahová a Crvena zvezda–Ferencváros El-csoportmeccs előestéjén tértem be.
Szerda este még újra meglátogattam a Puna Kriglát. Leültem, rendeltem egy Jelen pivót, és körülnéztem. Mindenki fújta a füstöt, mint a gyárkémény, adomázott, hangoskodott, mindenki ismert mindenkit, úgy éreztem magam, mintha a Macska-jaj című film forgatásán lettem volna. Minden pillanatban azt vártam, hogy nyílik az ajtó, és belép Emir Kusturica. Nyílt is, de nem Kusturica, Diego Maradona barátja lépett be, hanem valaki más. Egy idő után meguntam a várakozást, kifizettem a korsó Jelent, és hazamentem.
Meglehet, amivel Belgrádban találkoztam és találkozom, ezek archaikus, avítt értékek, de itt valahogy megragadtak. Kicsit olyan itt az élet, mint egy régi jugoszláv filmben. Időutazás a kilencvenes évekbe – vagy még távolabbra.
Például a 15. századba.
Merthogy csütörtök délelőtt felmentünk a nándorfehérvári erődbe, amelyet Hunyadi János sikeresen védett meg a töröktől, és ahonnan 1456. július 22-én elűzte az oszmánokat. A Száva és a Duna találkozásánál fekszik a vár, sokkolóan gyönyörű a kilátás a szürke, hordalékos Dunára és az átlátszóan vízszínű Szávára, a két folyó élesen elkülönül egymástól, ahol összefolynak.
Fenn, a várban szerb és magyar nyelvű emlékkő hirdeti Hunyadiék dicsőségét:
„1456. július 22-én Belgrád védői élükön Hunyadi Jánossal ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett.”
Pár méterrel odébb gigantikus szobor néz le a Szávára és a városra. A szobor anyaszült meztelen, egyik kezében galamb, a másikban kard. Először azt hiszem, Hunyadit ábrázolja, de aztán kiderül, Ivan Mestrovic alkotásának Győző (Victor, Pobednik) a neve. A 14 méter magas szobrot 1913-ban, a Balkán-háborúban a törökök felett aratott győzelem emlékére tervezte az amúgy horvát származású Mestrovic, a valamikori Jugoszlávia leghíresebb, világszerte elismert szobrászművésze. Csakhogy elkezdődött az első világháború, a szobrot védett helyre szállították a bombázások elől, végül 1928-ban állították fel, a szaloniki áttörés (1918) tizedik évfordulóján. Így aztán már nem is a törökök, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia felett aratott győzelem emlékét örökítette meg…
Ma már senkit sem érdekel Belgrádban, hogy Mestrovic voltaképpen horvát, a lényeg az, hogy a néhai Jugoszlávia dicsőségét hirdeti a monumentális alkotás.
A nándorfehérvári erődítménytől két kilométerre, a Tasmajdan negyedben (a legendás uszoda tőszomszédságában, ahol 1973-ban világbajnok lett a magyar vízilabda-válogatott), van Belgrád legrémesebb emlékműve, amely nem is emlékmű, hanem mementó. 1999. április 23-án a NATO gépei az „Allied Force” nevű hadművelet keretében lebombázták a Szerb Rádió és Televízió épületét, tizenhat ártatlan technikus, operatőr és egyéb dolgozó halálát okozva. A romok azóta is ott vannak, mementóként meghagyták azokat a szerbek, és pár méterrel odébb felállítottak egy emlékművet, amelyre felvésték a feliratot: Zasto? Ez magyarul azt jelenti, hogy Miért? És alatta a bombázás tizenhat áldozatának neve.
Csoda, hogy a szerbek nincsenek oda a Nyugatért, és az ukrajnai háborúban nem Volodimir Zelenszkijék pártját fogják?
Bonyolult műfaj ez a politika, többnyire semmi sem az, aminek látszik.
(Borítókép: Gáll Anna / Index)