Rómában, 98 éves korában, pénteken meghalt Giorgio Napolitano volt olasz elnök. Halálának okát még nem hozták nyilvánosságra – jelentette az Ansa hírügynökség.
A volt kommunista politikus az élete végéig bánta, hogy ifjoncként 1956-ban nem állt a sarkára, és az olasz KP hivatalos álláspontjával összhangban elítélte a magyar forradalmat. Ötven évvel később Sólyom László köztársasági elnök meghívta Budapestre, ahol Giorgio Napolitano Nagy Imre sírjánál tisztelgett '56 emléke előtt. Államfőként még ellenlábasainak elismerését is kivívta.
Nyolcvanhét éves volt, amikor 2013 áprilisában lejárt első, hétéves államfői megbízatása. Vonakodva ugyan, de elfogadta újraválasztását, így Giorgio Napolitano az első olasz elnök, aki két ciklusban szolgált.
Számos nemzetközi elismerésben részesült – a magyart kivéve. Az ötvenhatos forradalmat – a kommunisták álláspontját szajkózva – akkoriban ellenforradalomnak nevezte. Utóbb mélyen megbánta nézetét.
Re Giorgiónak, Giorgio királynak is nevezték az olasz politikában betöltött domináns szerepe miatt. Az ezredforduló után, 2006 és 2015 között szolgált a Quirinaléban, az elnöki palotában, és ezzel Napolitano volt a leghosszabb ideig, nyolc és fél évig hivatalban lévő államfő az 1946 óta fennálló, modern Olasz Köztársaság történetében.
Nyolcvankilenc éves volt, amikor végül 2015-ben lemondott.
Kritikusai gyakran vádolták azzal, hogy a jobbára ceremoniális elnöki szerepet politikai és végrehajtó szereppé formálta át, hivatali évei alatt pedig az olasz politika igazi királycsinálójává vált.
Hosszú ideig volt tagja az Olasz Kommunista Pártnak, a PCI-nek, majd szociáldemokrata utódszervezeteinek.
Huszonnyolc évesen, 1953-ban választották be először a képviselőházba.
Szorgalmasan részt vett a törvényhozás munkájában, 1992 és 1994 között a képviselőház elnöke volt. Romano Prodi kormányában, 1996 és 1998 között belügyminiszterként szolgált.
Giorgio Napolitanót, munkássága elismeréseként, Carlo Azeglio Ciampi elnök 2005-ben szenátorrá nevezte ki élethosszig tartó időre.
Az 1925. június 29-én, Nápolyban született Giorgio Napolitano édesapja, Giovanni művészi vénával megáldott liberális ügyvéd és költő volt, édesanyja, Carolina Bobbio pedig piemonti nemesi sarj.
Giorgio a nápolyi klasszikus líceumban tanult, de miután a család Padovába költözött, ott érettségizett. Egyetemi tanulmányaira viszont visszament szülővárosába, ahol jogra iratkozott be.
Itt csatlakozott előbb a fasiszta ifjúsághoz, és itt ismerkedett új barátaival, a fasizmus ellenzékével. Az álcázott és bizonyos mértékig megtűrt csoport „valójában az antifasiszta szellemi energiák igazi táptalaja volt” – írta utóbb önéletrajzi ihletésű politikai visszaemlékezésében.
Ezzel párhuzamosan középiskolás kora óta rajongott a színházért, egyetemi évei alatt pedig színházi kritikákat írt a IX Maggio hetilapba, sőt kisebb szerepeket kapott a Gioventù Universitaria Fascista, a fasiszta fiatalok által szervezett darabokban. Akkoriban még arról ábrándozott, hogy színész lesz.
Gyökeres váltással azonban a második világháború vége felé a náci Németország bábállamaként működő Olaszországban Napolitano és baráti köre bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba.
A nápolyi kommunisták csoportjával 1944-ben előkészítette az Olasz Kommunista Párt legendás vezetőjének nápolyi visszatérését.
Palmiro Togliatti 1926 óta száműzetésben élt, miután az olasz fasiszta kormány betiltotta kommunista pártot. Letartóztatását úgy úszta meg, hogy a Komintern moszkvai ülésén vett részt.
Giorgio Napolitano közvetlenül a háború befejezése után, 1945-ben belépett az Olasz Kommunista Pártba, két évvel később pedig megszerezte jogi diplomáját.
A nápolyi választókörzetben 1953-ban választották meg először parlamenti képviselőnek, az elkövetkező 43 évben pedig, 1996-ig minden alkalommal újraválasztották.
Első megválasztásának évében, 1953-ban az olasz belügyminisztérium nyilvántartásában a kommunisták titkos, fegyveres félkatonai csoportja, a római Gladio Rossa tagjaként szerepelt.
A szovjet uralom ellen felkelő magyarokat ellenforradalmárokként bélyegezte meg az Olasz Kommunista Párt vezetősége, hivatalos szócsöve, a L'Unità pedig „gengsztereknek” és „aljas provokátoroknak” nevezte őket.
A fiatal Napolitano a párt álláspontját képviselte, utóbb pedig többször is kijelentette, hogy emiatt „kényelmetlenül” érezte magát.
„Súlyos gyötrelemként” élte meg a történteket – ezt írta visszaemlékezéseiben, és azzal magyarázkodott, hogy engedelmességét az Olasz Kommunista Párt szerepével kapcsolatos aggodalmak motiválták, amely „elválaszthatatlan a Szovjetunió által irányított szocialista erők sorsától”.
A Szovjetunió támogatása a magyar forradalmárokkal szemben szakadást generált a pártban.
Még Olaszország legnagyobb szakszervezete, a kommunistákat egyébként támogató CGIL is szembeszállt a párt álláspontjával, és megtapsolta a magyar forradalmat, arra hivatkozva, hogy az olasz kommunisták nyolcadik pártkongresszusa kimondta: az „olasz út a szocializmusba” demokratikus és a nemzetre jellemző.
Ezt a nézetet támogatta a pártban Giorgio Amendola, akit Napolitano mindig is a tanárának tartott. Gyakran jelentek meg együtt, és barátaik viccelődve Giorgio ‘o chiatto és Giorgio ‘o sicco, pufókként és cingárként emlegették őket.
A köztársasági elnök Giorgio Napolitano elmúlt évtizedekben tapasztalt életútja alapján biztos abban, hogy az új olasz államfő felülvizsgálta és megváltoztatta az ötvenhatos forradalommal kapcsolatos álláspontját – nyilatkozta az Indexnek a magyar államfő sajtófőnöke azok után, hogy Sólyom László 2006-ban az ötvenhatos megemlékezések díszvendégeként hívta meg a magyar fővárosba az olasz elnököt.
Giorgio Napolitano személyében Sólyom László köztársasági elnök egy olyan volt kommunistát hívott meg az ötvenhatos magyar forradalom 50. évfordulójának budapesti ünnepségeire, aki 1956-ban még szükségesnek nevezte Magyarország szovjet megszállását – idézte az Index az InfoRádiót.
Az akkoriban még a Hruscsov-féle vonalat követő Olasz Kommunista Pártban is koncepcióváltást hoztak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek, megjelent például Spanyolországhoz hasonlóan Olaszországban is az eurokommunizmus.
Nagy Imre és társai 1988-as párizsi szimbolikus sírjának felavatására az olasz kommunisták már szembefordultak 56-os álláspontjukkal – emlékeztetett M. Kiss Sándor történész, hozzátéve, hogy a Père Lachaise temetőben az emlékmű felállításakor az olasz kommunista párt képviselője is beszédet mondott.
A hetvenes évek derekán Giorgio Napolitanót egy előadás megtartására hívta meg a jeles bostoni Massachusetts Institute of Technology. Az Egyesült Államok olaszországi nagykövete, John Volpe azonban a PCI-tagságra hivatkozva elutasította Napolitano vízumkérelmét.
Nem sokkal később, 1977 és 1981 között Napolitano néhány titkos megbeszélésen találkozott az új amerikai nagykövettel, Richard Gardnerrel.
Ebben az időszakban az olasz kommunisták már véglegesen szakítottak a Szovjetunió Kommunista Pártjával. Az eurokommunizmus volt az új út – a nyugat-európai demokratikus országokhoz jobban igazodó elmélet és gyakorlat kialakítására tett kísérlet keretében. Ezek után már kapott amerikai vízumot, majd több előadást tartott – köztük a Harvardon.
Napolitanót „igazi államférfinak”, „a demokrácia igaz hívének”, a hivatalát „pártatlanul és tisztességesen ellátó” politikusnak és „az Egyesült Államok barátjának” nevezte Gardner 2006-ban, amikor a volt kommunistát az Olasz Köztársaság elnökének választották.
Az olasz kommunisták véglegesen 1991-ben oszlatták fel magukat. Napolitano követte a tagság nagy részét a Baloldal Demokratikus Pártjába, a posztkommunista fejlődés szociáldemokrata mozgalmába.
Egy évvel később, 1992-ben már ő lett a képviselőház elnöke.
Az 1996-os olasz parlamenti választások után a balközép miniszterelnök, Romano Prodi belügyminiszternek jelölte. Napolitano volt az első (néhai) kommunista, aki ezt a tisztséget betöltötte, amely a hagyományokkal összhangban mindig a kereszténydemokratákat illette.
Miután a 2006-os olaszországi parlamenti választásokon a balközép jelölt, Romano Prodi győzött a hivatalban lévő konzervatív miniszterelnökkel, Silvio Berlusconival szemben, a parlament mindkét házának elnökét a győztes koalíció választotta.
A jobbközép Szabadság Háza pártatlan jelöltet követelt a köztársasági elnöki tisztségre, azzal érvelve, hogy az olasz alaptörvénnyel összhangban az elnöknek az alkotmány védelmezőjének kell lennie. Márpedig ilyen tulajdonsággal – vélekedésük szerint – kevés képviselő rendelkezett.
Berlusconi a kampányban képviselt antikommunista álláspontjával összhangban minden volt kommunistát ellenzett.
Szövetségesei, kivált a Keresztény- és Centráldemokraták Uniója, az UDC nyíltan nem értett egyet hajthatatlanságával, de kitartott szövetségesük döntése mellett.
Napolitano megválasztása után Berlusconi egy interjúban azzal vádolta meg az UDC-t, hogy „elárulták”, mert hatvan választójuk az első körben üres szavazatot adott le, ahelyett, hogy saját jelöltjüket támogatták volna. Az UDC a koalíció felbontását lengette be, mire Berlusconi visszakozott. Azt mondta, „félreértették”, a kérdésről pedig soha nem nyilatkozott a Panorama műsor riporterének.
A balközép többségi koalíció 2006. május 7-én hivatalosan is Napolitanót támogatta jelöltjeként a másnap megrendezett elnökválasztáson, sőt a Vatikán is mögé állt.
Napolitano május 10-én, a negyedik, már csak abszolút többséget igénylő fordulóban lett 80 éves korában az első volt kommunista olasz államfő. Megválasztása után még az ellenzék egyes tagjai is elismerően nyilatkoztak személyéről.
Három hónappal később, 2006. szeptember 26-án már Budapesten, Nagy Imre sírját koszorúzva tisztelgett az ötvenhatos forradalomban elesettek előtt.
A 2013-as olasz elnökválasztás öt eredménytelen fordulója után Napolitano – Mario Monti miniszterelnöknek, illetve a fő politikai tömörülések vezetőinek, Pier Luigi Bersaninak és Silvio Berlusconinak a kérésére – elfogadta újrajelölését.
Napolitano vonakodva egyezett bele egy újabb ciklusba, hogy biztosítsa az ország intézményeinek folytonosságát. A lehetséges 1007 szavazatból 738-at kapott. Az eskü letételekor alkotmányos és választási reformokat kért.
Első intézkedéseként Enrico Lettát bízta meg kormányalakítással, mert a választásokon győztes koalíció jelöltje szenátusi többség híján nem tudott kormányt alakítani.
Letta nagykoalíciós kabinetje volt az első az Olasz Köztársaság történetében, amelyben a választásokon indult összes nagy párt képviselői helyet kaptak.
A kormány azonban alig tíz hónap elteltével megbukott. Napolitano ekkor a fiatal firenzei polgármestert, Matteo Renzit bízta meg kormányalakítással. Ez volt, 47 éves átlagéletkorral, minden idők legfiatalabb olasz kormánya, ráadásul az első, amelyben a női miniszterek száma megegyezett a férfiakkal.
Abban az évben, 2014 novemberében az olasz sajtó már megszellőztette Napolitano várható lemondását, a Quirinale sajtóirodája azonban „sem megerősíteni, sem cáfolni” nem volt hajlandó az értesülést.
Napolitano hivatalosan 2015. január 14-én, a féléves olasz EU-elnökség végeztével távozott tisztségéből.
A felsőház korelnökeként 2018 márciusában, 93 évesen ő volt rövid ideig a szenátus ideiglenes elnöke az új megválasztásáig.
(Borítókép: Giorgio Napolitano 2018. április 13-án. Fotó: Alessia Pierdomenico / Bloomberg via Getty Images)