A sziget története több ezer évre nyúlik vissza és már ókortól kezdve fontos megállót jelentett az európai kontinensről a Közel-Keletre hajózók számára.
Volt itt ógörög, perzsa, római, egyiptomi megszállás is. Később a keresztesháborúk idején Oroszlánszivű Richárdé lett, aki azonban nem tudta sokáig megtartani, eladta a templomos lovagoknak, majd a félresikerült üzlet után Lusignan Guidónak, aki dinasztiát (a lusignani dinasztia) és ezzel a Ciprusi Királyságot is megteremtette. Háború háborút követett, végül nem az arabok, hanem a Velencei Köztársaság vetett véget a dinasztikus uralkodásnak és lett a kereskedő városállam Ciprus ura a XV. század végén. Kurta száz évre rá a mindenfelé terjeszkedő Oszmán Birodalom jelentkezett be megszállóként.
Mivel Ciprus volt a kereszténység által „meghódított” egyik első terület, így a ciprusi ortodox egyház lett az első önálló keresztény egyház. A török ezt tiszteletben tartották és nem bántották az ortodox egyház hívőit, sőt magát az egyházat is bevonták a megszálló adminisztrációba, ugyanis politikai-közigazgatási feladatokkal bízták meg, ezáltal megkönnyítették maguk számára az adók behajtását, amelyben az egyház segédkezett. A török megszállás kétszer annyi ideig tartott, mint nálunk, vagyis körülbelül 300 évig volt a Porta fennhatósága alatt a sziget.
A forrongó, átalakuló XIX. század a szigeten élőket sem hagyta hidegen. A század vége felé, amikor már látszott, hogy a török birodalom bizony Európa beteg embere, a ciprusi görögök egyre erőteljesebben szorgalmazták az egyesülést Görögországgal. Ez volt az enózisz (maga a szó uniót jelent), amely törökellenes, majd később britellenes mozgalommá nőtte ki magát.
1878-ban a török szultán - hosszas diplomáciai csatározás után - átengedte Ciprust a briteknek, és a sziget 1925-ben brit koronagyarmattá vált, brit közigazgatással és természetesen a mai napig megtartott jobbkormányos járművekkel. A britek egyébként akkor már látták, hogy darázsfészekbe nyúltak, mert az enóziszt támogató görög többség hol a briteken, hol a török kisebbségen verte el a port, aminek leállítása gyakran igényelt fegyveres beavatkozást is. Ennek ellenére a britek komolyan ragaszkodtak gyarmatukhoz, annak elsősorban hadászati-stratégiai jelentősége miatt, ami a világháborúk idején abszolút bebizonyosodott. Nem véletlenül van a mai napig két brit támaszpont is a szigeten.
Az 1960-as függetlenségig tartó időszak gyakorlatilag egy nagy diplomáciai kötélhúzás volt Görögország, Törökország, Nagy-Britannia, valamint a szigeten élő két etnikum részvételével.
1955-től már önálló szervezete is volt a görög nacionalistáknak Cipruson, ez volt az EOKA, amely egészen 1959-ig harcolt a britekkel a függetlenség érdekében. London látta, hogy a helyzet nem tartható, ezért 1959-ben, majd 1960-ban tartottak egy-egy tárgyalássorozatot Zürichben és Londonban Törökország, Görögország, Nagy-Britannia és a két kisebbség képviselőinek részvételével. Ennek lett az eredménye, hogy végül Ciprus visszanyerte függetlenségét. Az ennek nyomán született államszerződés pedig jogot formált arra, hogy mindhárom fél katonai erőket állomásoztasson a szigeten és szükség esetén bevesse őket az alkotmányos állapotok helyreállítása érdekében.
A szerződésbe azonban az angolok belevették, hogy Ciprus nem csatlakozhat Görögországhoz, ja és igényt tartanak továbbra is a sziget mintegy tíz százalékára, ahol brit katonai bázisokat tartanának fenn. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen maradtak a támaszpontok, és Ciprus nem lehet Görögország része, mert ha az lenne, akkor Athén biztosan nem engedélyezné területén a brit katonai jelenlétet.
A megalakuló ciprusi állam első elnöke Makariosz görög–ortodox pátriárka lett, az alelnöki posztot egy török politikus töltötte be. A görögök és a törökök együttélése azonban egyáltalán nem volt felhőtlen. 1963–64-ben a dolog odáig fajult, hogy a szigeten – nyugatról keletre – egy úgynevezett zöld vonalat húztak, amelytől északra a törökök, illetve délre a görögök éltek, de még ENSZ-békefenntartókra is szükség volt a kedélyek lecsillapítására.
Nagyjából tíz évvel később, 1974 júliusában, szinte napok alatt események villámgyors láncolata változtatta meg a ciprusiak életét. Először ciprusi görög katonatisztek egy csoportja hajtott végre államcsínyt, amelynek eredményeként Makariosz érseknek el kellett menekülnie. Másnap – az 1960-as szerződésre hivatkozva – Törökország egy 40 ezer fős inváziós hadsereget dobott át a sziget északi részére, azt állítva, hogy meg kell védenie a török ciprióták életét az őket fenyegető görögöktől.
A puccsista görög tiszteket elzavarták, Makarioszt visszahívták, és miközben a béketárgyalások zátonyra futottak, a török hadsereg szép lassan elfoglalta Ciprus törökök lakta északi részét, a sziget harmadát. A korábban húzott zöld vonal mentén – amely kettévágja a fővárost, Nicosiát is – megkezdték délről a maradék törökök északra szállítását és északon pedig nagyon brutálisan elzavarták a görögöket délre. Ezzel gyakorlatilag kettévágták a szigetet. Majd hab a tortán, 1983-ban az északi részen élő törökök önhatalmúlag kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet a török anyaállamon kívül senki, így az ENSZ sem ismeri el, bár a sors fura fintora, hogy 2004-ben a Ciprusi Köztársaság megosztott államként lett az Európai Unió tagja, ahol az északi, megszállt területek uniós tagságát a helyzet rendezéséig felfüggesztették.
Ha manapság utazunk Ciprusra, akkor az uniós csatlakozás eredményeként már több ponton is át lehet lépni az északi török területekre. Elfogadják az uniós tagállamokból érkezőktől a személyi igazolványt is, némi adminisztráció után különösebb gond nélkül bejuthatunk a török részre. Érdekes módon minden olcsóbb északon, elfogadják az eurót is, de érdemes figyelni, hogy lehetőleg a visszajárót ne török lírában kapjuk.
A függetlenség utáni időkben Ciprus nagyon felkapott nyári nyaraló célpont volt a nyugat-európaiak körében. Éppen ezért a keleti részén fekvő Famagusta körüli homokos, tengerparti részeket kezdték a turizmus számára fejleszteni. Nagyon ment az üzlet, ömlöttek akkor is a turisták. A dolgot az 1974-es török katonai megszállás vágta ketté.
Famagusta már a középkorban jelentős kikötő volt, ahol az Ázsia felől Európába érkezők, illetve a kontinensünkről a Közel-Kelet felé hajózok általában megálltak, hogy vizet és élelmet vételezzenek. Famagusta külső részén kezdődtek az említett turisztikai fejlesztések, amelynek eredményeként egy 30 ezres lakosú település nőtt hozzá a kikötővároshoz. Ezt a települést Varosának nevezik, törökül a szó külvárost jelent, állítólag a mi város szavunkhoz is van köze.
Amikor 1974 augusztusában megszakadtak a török invázió nyomán kezdődött béketárgyalások, akkor a török hadsereg bevonult Varosába is, amely gyakorlatilag a szigetet kettéosztó zöld vonalon fekszik. Lakásról lakásra, házról házra járva az ott élő görögöknek nem sok időt adva, gyakorlatilag órák alatt kiürítették a települést és a görögöknek délre kellett menniük azzal az egy-két bőröndnyi személyes holmival, amit össze tudtak pakolni. Végigdolgozott életek munkája vált semmivé egyetlen nap alatt.
Varosát a törökök lezárták és katonai területté nyilvánították. Bár néhány éve már napközben látogatható, azonban este átlényegül török ellenőrzés alatt álló területté. Senki nem lakja. Döbbenetes, ahogyan végigautózva a kerítésen túl látszanak a betört, vagy éppen bedeszkázott házak ajtajai, ablakai, a lakótelepi lakások üresen tátongó ablakai, félelmetes látványt nyújt a szellemváros.
(Borítókép: ENSZ-katona a zöld vonalon 2012. július 4-én. Fotó: Behrouz Mehri / AFP)