Oroszországban teljesen másképp működik a politika, mint azt a Nyugat elképzeli. Az elemzők pedig régóta küzdenek azzal, hogy megértsék Oroszországot, ám ez sem rettenti el attól az amerikai és európai vezetőket, hogy továbbra is segítsék Ukrajnát.
Jevgenyij Prigozsin és a Wagner-zsoldoscsoport lázadása egy fontos, magukon az eseményeken túlmutató kérdést hozott fel. Nyugati elemzők tömegei próbálták megfejteni a puccskísérlet indító okait, azt, hogy miért lett annak olyan kurtán-furcsán vége, és azt is, hogy mindezek után miért mert egyáltalán a hadúr Oroszországban úgy közlekedni, mintha mi sem történt volna.
Ez a jelentésvadászat elhomályosítja azonban azt a valódi tanulságot, amit a nyugatiaknak Prigozsin történetéből le kellene vonniuk: vagyis, hogy nagyon keveset értenek a mai orosz politikából. A rengeteg hírszerzési információ ellenére az igazság az, hogy a nyugati elemző intézményrendszer – mind a kormányokon belül, mind kívül – nem tudta megvilágítani Prigozsin indítékait; a Kreml azonnali, megbocsátó válaszát; és az azt követő hetek fordulatait – írja a Foreign Affairs szaklapban megjelent elemzésében Sam Greene, a londoni King's College orosz politika professzora.
Ha ez csak egyszeri eset lett volna, az nem jelentene ekkora gondot. Sajnos azonban egy sokkal kiterjedtebb probléma tünete.
A nyugati döntéshozóknak rálátásuk volt a Kreml belső működésére: Washington magas színvonalú hírszerzési információkat gyűjtött és osztott meg az orosz szándékokról a 2022. februári ukrajnai inváziót megelőzően, és az amerikai hírszerzés nyilvánosságra hozta Putyin és Prigozsin puccs utáni tárgyalásának történetét.
Az, hogy az ilyen információk rendelkezésre állnak, nem vezet önmagában megbízható elemzésekhez. Ez viszont aláássa a megbízható politikai döntéshozatalt a háború alatt. Egy elhúzódó ukrajnai háborúval szembenézve sok nyugati tisztviselő és tanácsadóik ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a békéhez vezető leggyorsabb út Moszkván keresztül vezet. Nagyon valószínűtlen azonban, hogy a Kremlben – vagy a vezetésben – szemléletváltást tudnának előidézni azzal, hogy ugyanazokat következtetéseket vonják le, amelyek már többször is kudarcot vallottak. Sokkal jobban tennék, ha inkább Ukrajna megsegítésére összpontosítanának.
Bettina Renz, a Nottinghami Egyetem nemzetközi biztonsággal foglalkozó professzora, az orosz haderő szakértője egy virtuális előadásában elmondta, hogy a Nyugat a Krím félsziget annexiója után orientalizálta Oroszországot, vagyis olyan egzotikus, különleges helynek vélte, amelyet
nyugati észjárással nem lehet megérteni.
Ez így önbeteljesítő jóslatként működött. Putyint elkezdték stratégiai zseninek látni, amihez hozzájárult a hibrid hadviselés úgynevezett Geraszimov-doktrinája (erről részletesebben itt olvashat), és az orosz informatikai hadviselés sikerei is. Ráadásul a teljes körű invázió nyugati szemmel teljes mértékben irracionális volt.
Az orosz politika modellje, amellyel a legtöbb nyugati elemző a háború előtt dolgozott, azt feltételezte, hogy az orosz elit elszakítása, a nyugati eszközök gyengítik a politikai koordinációt Oroszországban. A század első évtizede óta könyvtárnyi tudományos kutatás született, amely az orosz kleptokráciát tanulmányozta, azt az elképzelést, hogy Oroszországot egy olyan klikk irányítja, amely elsősorban abban érdekelt, hogy az államból és a gazdaságból törvénytelenül vagyont vonjon ki. Ezek a kutatások azt sugallják, hogy Putyin legfőbb célja, hogy a kleptokraták gazdagok maradjanak, a lakosság pedig hallgasson. Ez az elképzelés azt sugallta, hogy az orosz elit robbanásszerűen reagálna a bankszámláikat megnyirbáló szankciókra.
Míg a kleptokráciának ez a felfogása a közelmúltban észszerű leírása volt Oroszországnak, 2022 februárja óta azonban mindez összeomlott.
Az orosz elitnek a vagyonától való elválasztása nem látszik Putyint gyengíteni.
Ugyanezek a modellek azt feltételezték, hogy az egyszerű orosz polgárok felszólalnak, miután látták az Ukrajnából hullazsákban hazatérő fiúk képeit. Nem így történt. Az oroszok tájékoztatására elköltött dollármilliók így nem sok eredményt hoztak.
Hasonlóképpen, a háború elején az etnikai kisebbségi régiókban zajló tiltakozások arra ösztönözték a nyugati adományozókat, hogy az önrendelkezést és a „dekolonizációt” ösztönző kampányokat támogassák, hogy szítsák a belső megosztottságot. Azonban ezek az etnikai kisebbségi tiltakozások azóta elhaltak.
Ahelyett, hogy alázatra késztette volna őket, ez a zűrzavar inkább táplálta a nyugati elemzők és politikusok eltökéltségét, hogy felkutassák az orosz viselkedés mögött meghúzódó indítékokat. Az Oroszországot figyelők megpróbálták megjósolni, hogy a Kreml fokozni vagy csökkenteni fogja-e a mozgósítást. Ez a vizsgálat végül kevés hasznos előrejelzést eredményezett. Moszkva erőszakos retorikája a nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségéről – sőt, kívánatos voltáról – főként az elemzők korábbi meggyőződését erősítette meg, miszerint a Nyugatnak vagy tartania kell az eszkalációtól, vagy pedig a Kreml csak eltereli a figyelmet az eszkaláció lehetőségéről.
Ezek a hibák rávilágítanak a
különbségre információgyűjtés és megértés között.
Hogy a nyugati elemzők pontosan miért nem értik meg a jelenségek mögött meghúzódó okokat, az tudományos vita tárgya, de valószínűleg ahhoz van köze, hogy az utóbbi években túlnyomórészt statisztikai modellezéssel, nem pedig mélyreható terepkutatással tanulmányozzák az országot. Amíg a kutatók nem tudnak terepmunkát végezni és nem tudnak új megközelítést kialakítani, addig az elemzéseik továbbra is elégtelenek maradnak.
Ennek ellenére a Nyugat Ukrajna-politikájának nagy része – beleértve a Kijevnek nyújtott katonai támogatással kapcsolatos számításokat, a szankciópolitikát és magának az ukrán győzelem esélyeinek meghatározását – továbbra is a Moszkvában meghozandó vagy nem meghozandó döntésekről szóló feltételezéseken alapulnak. Vegyük például azt, hogy az Egyesült Államok a katonai támogatást nem folyamatosan nyújtotta. A Biden-kormányzat idővel a legtöbbet átadta abból, amit Kijev kért, de lassabb ütemben, mint ahogyan azt az ukrán vezetők kérték – ez a késedelem valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Ukrajna a 2023 nyarán indított ellentámadással olyan lassan haladt.
Ezt a lassú tempót az eszkalációról szóló aggodalom és az az elmélet motiválta, hogy egy orosz nukleáris eszköz bevetése valószínűleg pánikból fakadna. Ezt az elméletet az orosz nukleáris doktrínáról szóló több évtizedes kutatás és elemzés alapozta meg. Nem egyértelmű azonban, hogy ezek a kutatási eredmények most is érvényesek-e.
Ha egyáltalán valaha is érvényesek voltak.
Hasonló zűrzavar jellemzi a szankciós politikát is. Az biztos, hogy Oroszország szankcionálásának egyik fő indítéka az, hogy csökkentse háborús képességét azáltal, hogy megfosztja a bevételektől és a technológiától, növeli a tőkebevonás költségeit és csökkenti a likviditást. Bár nem tökéletesek, de az Oroszország technológiai és pénzügyi szektorát sújtó nyugati szankciók nagyjából elérték ezeket a célokat.
Jelenleg a nyugatiak nem tudnak Oroszországba utazni és terepmunkán alapuló új kutatásokat végezni. Ez azt jelenti, hogy nem valószínű, hogy jobban megértik a Kreml döntéshozatalát vezérlő költség-haszon elemzést. És így a kijózanító igazság az, hogy a nyugati országok azon kísérletei, hogy politikai céljaikat az oroszországi események és az orosz vezetés döntéseinek befolyásolásával – vagy akár az azokra való reagálással – érjék el, a legjobb esetben is hatástalanok maradnak.
Mivel nem tudjuk felmérni, hogy Moszkva miként reagál a G7-eknek a júliusi vilniusi NATO-csúcstalálkozó után tett biztonsági garanciáira, ezért szorosan az ukrajnai katonai csapások fokozására kell összpontosítani. A nyugati országoknak előnyben kellene részesíteniük a háborús erőfeszítéseket célzó szankciók kidolgozását és érvényesítését ahelyett, hogy politikai változásokat kísérelnek meg előidézni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy
be kell zárni azokat a kiskapukat, amelyek miatt a pénz és a technológia továbbra is Oroszországba áramlik.
És miközben a Nyugat Oroszország ellenállóképességét csökkenti, Ukrajna ellenállóképességének növelésére kellene összpontosítania azáltal, hogy felgyorsítja az ország haladását az európai integráció felé, és ösztönzi az infrastruktúrába és technológiába történő beruházásokat, amelyekre Ukrajnának szüksége lesz ahhoz, hogy gazdasága ismét talpra álljon.
A háború több mint másfél éve tart, és a nyugati elemzők és döntéshozók hatalmas mennyiségű megbízható adatot gyűjtöttek össze arról, milyen a hatása az új fegyverrendszerek csatatérre való bevezetésének és az ukrán légtér védelmének. Szilárd bizonyítékuk van arra, hogy az ukrán gazdaság támogatására és Oroszország háborúk folytatásához szükséges pénzügyi kapacitásának gyengítésére irányuló politikák hatékonyak, és tudják, hogy milyen kiigazításokkal lehetne ezeket még hatékonyabbá tenni.
Sajnos, ugyanezeket az elemzőket – beleértve Greene-t is – továbbra is zavarba hozzák az Oroszországon belüli események. Idővel ez a probléma megoldódik, és a tudatosság és az elemzés közötti szakadék csökkenni fog. Addig azonban a nyugati politikának inkább azokra a dolgokra kellene összpontosítania, amelyeket a nyugatiak megértenek, mint azokra, amelyeket nem – írja a szerző.
(Borítókép: Chris McGrath / Getty Images)