Ismét kiújultak a harcok Izrael és az Izrael államiságát tagadó Hamász között, miután a terrorszervezetként számontartott Hamász október 7-én betört Izrael területére. A harcok során már több mint ezren vesztették életüket, azonban a háború vége még távol van. Egy olyan háborúé, amelynek a gyökerei nem a múlt hétig, hanem közel száz évre nyúlnak vissza.
Október 7-én példátlan támadás rázta meg Izraelt: a Hamász terrorszervezet több mint ötezer rakétát lőtt ki izraeli városokra, miközben a Gázai övezet köré felvont megerősített kerítésen átvágva magukat a szárazföld felől is betörtek, de vízi és légi úton is beléptek Izraelbe, hogy az izraeli katonák és rendőrök mellett civileket is megtámadjanak.
A Hamász mélyen behatolt Izrael területére: laktanyák és katonai célpontok mellett civilek lakta lakóépületeket is elfoglaltak, hogy így készüljenek fel az izraeli hadsereg érkezésére, miközben
a Hamász fegyveresei katonák mellett civileket is kivégeztek, több százat pedig elhurcoltak, akiket azóta is fogságban tartanak.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök hosszú és elhúzódó háborút ígért, miközben már ezer felett a halottak száma – a hivatalos adatok szerint 900 izraeli mellett 704 palesztin vesztette életét, és már több mint hatezren sérültek meg. Ráadásul a Hamász terrorakciói miatt Izrael ellencsapással reagált, és meghirdették a Gázai övezet ostromát.
Sok elemző az 1973-as, szintén októberben, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén, Jom Kippur idején elindított háborúhoz hasonlítja, miközben ötven éve a mostanival ellentétben nem irreguláris hadsereggel, hanem két állam, Egyiptom és Szíria hadseregeinek meglepetésszerű támadásával nézett szembe Izrael.
Akkor húsz napig tartottak a harcok, amelyek végül amerikai segítséggel Izrael győzelmével értek véget, azonban most Izrael teljesen más háborúval néz szembe. A harcok azonban nem idén október 7-én kezdődtek, hanem már egy régi, befagyott konfliktus éledt újjá.
Több mint száz évvel ezelőtt, 1917-ben az Egyesült Királyság akkori külügyminisztere, Arthur Balfour deklarálta, hogy a brit kormány támogatja egy zsidó állam létrehozását, amelynek a helye az első világháborút követően az Oszmán Birodalom felbomlása után Palesztina lenne. A világháborút követően 1923 és 1948 között a terület brit fennhatóság alatt állt, ami alatt megnőtt a területre a zsidó származásúak migrációja, ami a többségében arabok lakta országnak nem tetszett.
Az arabok a britek és a zsidók ellen többször is fellázadtak, többek között bojkottálták a zsidó termékeket, majd pedig harcok is voltak a brit katonák és a palesztinok között, amihez a britek oldalán zsidó telepesek is csatlakoztak.
Izrael végül 1948 jött létre, miután egy évvel korábban az ENSZ közgyűlése elfogadta az ún. 181-es számú határozatát, amely a brit mandátum lejárta után Palesztinát két részre bontotta: egy zsidó és egy arab államra. A határozatot az arabok ellenezték, szerintük ugyanis a területet igazságtalanul osztották fel.
Azonban már a zsidó állam létrejötte előtt harcok voltak a zsidók és az arabok között,
amivel előbbiek növelték az általuk felügyelt területeket, majd Izrael megalakulása után a környező arab országok másnap megtámadták Izraelt, ezzel kitört az első arab–izraeli háború. Azonban az arab csapatok szervezetlensége miatt Izrael visszaverte a támadást, sőt, az ENSZ-határozatban lefektetettekhez képest nagyobb területeket foglalt el.
Ez azonban nem jelentette a harcok végét: az 1956-os szuezi válság idején Izrael támadta meg Egyiptomot, amiért utóbbi kizárta a Szuezi-csatorna használatából, majd 1967-ben az ún. hatnapos háborúban Egyiptom, Irán, Jordánia és Szíria indított harcot Izraellel szemben – olvasatuk szerint egy palesztin felszabadító háborút indítottak, amelynek a célja Izraelnek mint államnak a megszüntetése lett volna –, azonban Izrael visszaverte a támadást, sőt, megszerezte a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát és a Sínai-félszigetet is.
A háború után Izrael katonai megszállás alatt tartotta a Gázai övezetet és Ciszjordániát, ahova megindultak a zsidó telepesek, ahogy Kelet-Jeruzsálemben is elkezdték kiszorítani az ott élő arabokat – a katonai megszállás egészen 2005-ig tartott.
Ezután a legnagyobb háború az épp 50 éve kitört ún. Jom Kippur-i háború volt, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók szent ünnepe miatti szabadságolásokat kihasználva meglepetésszerű támadást indított, aminek célja a zsidók kiűzése lett volna. A harcok rendkívül intenzívek és hevesek voltak, több mint tízezren vesztették életüket.
Annak ellenére, hogy Izraelt felkészületlenül érte a támadás, amerikai fegyvertámogatásokkal győztek, a békekötés során pedig Egyiptom Izrael elismeréséért cserébe visszakapta a hatnapos háborúban elvesztett Sínai-félszigetet.
Az arab országok ezután már csak elvétve próbálkoztak, a legtöbb harc a palesztinok és az izraeliek között tört ki: az első –intifádának nevezett – palesztin felkelés 1987 és 1993 között zajlott. A közvetlen kiváltó oka egy baleset volt, amelyben négy palesztin civil vesztette életét, amikor egy izraeli katonai járművel ütköztek egy menekülttáborban, azonban az intifáda mögött leginkább a katonai megszállás és a palesztinok jogainak sérelme húzódott meg.
Az amúgy is feszült helyzet miatt azonban nemcsak a menekülttáborban, hanem Gázában és Ciszjordániában is zavargások törtek ki, aminek élére később a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) állt. Az izraeli kormány több ezer katonát mozgósított a zavargások megállítására, azonban az az erőszak további eszkalációjával járt.
többek között az első intifáda radikalizálódása során alakult meg a Hamász is.
A több ezer halottal járó harcokat amerikai közvetítéssel az ún. Oslói megállapodással zárták le 1993-ban, amelyben a Palesztin Felszabadítási Szervezet elismerte Izraelt mint államot, míg Izrael a Palesztin Államot, aminek a területét Ciszjordánia és a Gázai övezet adja.
Ennek ellenére a harcok nem álltak le: miközben Camp Davidben a felek egy hosszú távú béketervezeten dolgoztak, 2000-ben meghirdették a második intifádát, amely lényegében a mai napig is tart. Az intifáda kirobbanásának oka, hogy Jeruzsálemben a Templom-hegyen látogatást tett egy izraeli ellenzéki politikus, amit a palesztinok nehezményeztek, és kövekkel dobálták meg, amire az izraeli hadsereg tűzfegyverekkel reagált.
Azóta hol intenzívebb, hol nyugodtabb időszakok váltják egymást, ugyanakkor a feszültség állandó, és a béke lényegében reménytelen.
A 2000-es években elkezdődött békefolyamatok azután akadtak el, hogy Gázában a radikális Hamász nyerte meg a választásokat 2006-ban, ami után kiszorította riválisát, a Fatahot a térségből, majd azóta de facto a Palesztin Államtól független iszlamista diktatúrát épített ki.
A terrorszervezetként számontartott csoport kormányát ezért Izrael nem is ismeri el, és a terroristaakciók miatt 2007 óta blokád alatt tartják a területet, amely köré magas falakat emeltek, a szárazföldi határt rendkívüli módon megerősítették, míg a légteret és a Földközi-tengert szintén az izraeli hadsereg uralja.
A blokád azonban nemcsak katonai, hanem gazdasági értelemben is megvalósult, emiatt a helyiek lényegében nyomorban élnek. Ha érkezik nemzetközi támogatás, azt a Hamász a rosszul élő helyiek helyett többnyire inkább fegyverkezésre költi, ráadásul a terrorszervezetet nem hivatalosan korábban több arab ország vagy más terrorszervezet is támogatta.
A teljes körű blokád miatt az övezet gazdasága is romokban – a munkanélküliség majdnem 50 százalék. A kilátástalanságot a folyamatosnak mondható izraeli ellenrakéta- és bombatámadások mellett tetézi, hogy a területet csak nagyon nehezen lehet elhagyni, ahogyan oda belépni is. Emiatt több civil szervezet is úgy hivatkozik az övezetre, hogy
Gáza lényegében egy szabadtéri börtön, ahol sokan olykor élelmiszer, gyógyszer és víz nélkül töltik mindennapjaikat a zsúfolt térségben.
Ráadásul a Hamász gyakori légicsapásaira az izraeli hadsereg is reagál, amely 2005 óta több ízben is szervezett támadást hajtott végre a térség ellen: 2008 után 2012-ben, 2014-ben és 2021-ben is, amik miatt több kulcsfontosságú infrastruktúra lényegében már évek óta nem működik, az áram- mellett a vízszolgáltatás is akadozik.
A Hamász mostani támadásait is azzal magyarázta, hogy annak célja a 16 éve fennálló blokád megtörése, emellett visszavágás a rendőri túlkapások miatt Kelet-Jeruzsálemben és Ciszjordániában, azonban a terrorszervezet célpontjai nem kizárólag katonai objektumok, hanem civilek is – a támadás napján lényegében bárkit lelőttek, aki az utcán sétált –, ráadásul több mint száz embert azóta is fogságban tartanak.
(Borítókép: Palesztinok 2023. október 7-én. Fotó: Issam Rimawi / Anadolu Agency / Getty Images)