A német gyarmatosítás Afrikában egy rendkívül rövid időszakot tesz ki, egészen pontosan az 1880-as évektől az 1919-es Versailles-i békeszerződés megkötéséig tartott, azonban a hatásai messze túlnyúlnak időbeli és földrajzi keretein.
A Német Császárság 1871-es megalakulását követő évtizedben Otto von Bismarck kancellárra társadalmi és politikai nyomás nehezedett. Egyfelől azért, mert a németek tömegesen vándoroltak ki Amerikába, főleg az USA-ba, de idővel Latin-Amerikába is. Másfelől a konzervatív-nemzeti liberális kormány Németország nemzetközi súlyát akarta növelni. Mivel már javában tartott Afrika gyarmatosítása, amelyben a britek és a portugálok jeleskedtek, azonban térnyerésüket a többi európai állam nem nézte jó szemmel, ezért a vaskancellár kapva kapott az alkalmon, és összehozta a folyamatot sérelmező feleket. Ez vezetett végül Afrika felosztásához az 1884-1885-ben tartott Kongó-konferencián.
Ennek eredményeként Németország négy afrikai gyarmatot hozott létre. Nyugat-Afrikában Togót, az egyetlen rentábilis gyarmatot (a helyi fekete kisparaszti termelésre épült rá hatékonyan a német gyarmati igazgatás), valamint Kamerunt, amely a kakaó termesztése miatt volt értékes. Ezenfelül próbálkoztak gyapottermesztéssel Német Kelet-Afrikában (a mai Burundi, Ruanda és Tanzánia Zanzibár nélkül). Az igazán jelentős események viszont Német Délnyugat-Afrika (a mai Namíbia) területén zajlottak, amelyek később az európai történelemre is nagy hatással voltak.
A mai Namíbiában már 1842 óta tevékenykedett német evangélikus misszió. Ebből kifolyólag propagálta az evangélikus Rajnai Missziós Társaság lelkésze, Friedrich Fabri, hogy a területet a németeknek kellene birtokba venniük. A gyarmatosítás lehetősége megragadta egy brémai kereskedő, Adolf Lüderitz fantáziáját is, aki csalárd üzletkötés keretében vette meg Joseph Frederiks nama törzsfőnöktől a mai Lüderitz Bay területét 1883-ban.
A csalás abban állt, hogy Joseph, a törzsfőnök a területet angol mérföldben számolta, miközben a szerződésben már (a nagyjából háromszor nagyobb) német mérföld szerepelt. Az üzletkötés rajta ragadt Lüderitzen, innen származott a németekre később használt „Lüger Fritz” (Hazug Frici) gúnynév. Ezután a terület német védnökség alá került, és kezdetét vette Német Délnyugat-Afrika telepes gyarmattá alakítása.
A helyi német gyarmati adminisztráció elismertette a törzsfőnökökkel a német fennhatóságot, a tárgyalásokra pedig egy hollandul jól beszélő hivatalnokot jelöltek ki, ő volt Ernst Heinrich Göring. Fokföld közelsége miatt a holland nyelvet ismerő törzsfőnökök aláírták a szerződéseket 1885-ben. A földeket egyszerűen bekerítették (a fekete törzsek nomád életmódot folytattak, ezért a német farmerek elűzték őket onnan), vagy a törzsfőnök leitatása után kötött szerződésekkel szerezték meg őket.
A német telepesek erőszakos földfoglalása és a csalárd üzletek vezettek a herero felkelés kirobbanásához, amely 1904. január 11-én tört ki. A hererók és a velük szövetséges namák megrongálták az infrastruktúrát, ezáltal megbénították a gyarmati adminisztráció és a Schutztruppe (Gyarmati Véderő) közötti kapcsolattartást, majd a lázadók a német farmerek életére törtek. Válaszul a berlini Generalstab (Vezérkari Főnökség) a gyarmatra küldte „rendet teremteni” Lothar von Trotha tábornokot.
Az általa vezetett 14 ezer fős expedíciós sereg verte le végül a felkelést, majd az 1904. augusztusában Waterbergnél vívott döntő csata után Trotha kiadta a megsemmisítési parancsot:
„A német határokon belül lelőnek minden hererót fegyverrel vagy anélkül, marhával vagy anélkül. Nem fogadok be sem asszonyokat, se gyerekeket, visszakergetem őket a népükhöz, vagy lelövetem. A hatalmas német császár nagy tábornoka – von Trotha.”
A történeti tudat a britekhez köti az első afrikai koncentrációs táborokat, hiszen a britek a II. búr háború idején (1899–1902) koncentrációs táborba zárták a felkelő afrikánereket (köznyelvben: búrokat). A közhiedelemmel ellentétben viszont a büntetés-végrehajtási intézmény spanyol eredetű, mert ilyen táborokat elsőként Valeriano Weyler spanyol tábornok hozott létre Kubában az ottani függetlenségi háború (1895–1898) idején. Az elnevezés az emberek szoros, sűrű összezárásából, azaz koncentrációjából ered. A spanyol gyarmatosítókat végül amerikai segítséggel űzték ki a kubai felkelők, de Weyler munkássága megihlette a fokföldi brit erőket vezető Lord Kitchenert.
A németek a lázadás leverése után a Kalaháriból a partvidéken található Shark Islandre hajtották az összeláncolt, lesoványodott hererókat és namákat, majd kényszermunkára fogták őket, élelmezésük mindössze napi egy marék rizs volt. A kapkodó német adminisztráció gyorsan átvette a britektől a koncentrációs tábor intézményét, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolta össze a felkelőket. Mindez oda vezetett, hogy a hererók 80-85 százaléka (körülbelül 65 ezer ember), a namák esetében pedig nagyjából 30 százaléka – mintegy 15 ezer ember – meghalt. A táborokat 1907-ben zárták be. Az elhunyt hererók és namák fejét levágták, hogy azokon tanulmányozzák Berlinben az „árja faj” vonásait, illetve azok hiányát.
A Német Délnyugat-Afrikában történtek hatását nehéz túlbecsülni. A koncentrációs táborok, amelyeket Namíbiában még csak hirtelen ötlettől vezérelve állítottak fel, a II. világháborúban már a szisztematikus népirtás intézményeivé váltak. De érdemes kitérni azokra is, akik a német történelem további szakaszában másféle karriert futottak be.
Német Délnyugat-Afrikát felértékelte annak gyémántkészlete. A drágaköveket viszont nem német kikötővárosokban, hanem a belgiumi Antwerpenben értékesítették. Ezért az afrikai gyémántbányászatot felfuttató, részben zsidó felmenőkkel rendelkező liberális gyarmatügyi miniszter, a hivatalát 1907–1910 között betöltő Bernhard Dernburg a náci rendszer idején a „németeken nyerészkedő zsidó” figurájává vált.
Liberális politikustársa, Wilhelm Külz, aki közigazgatási jogászként megalapozta Német Délnyugat-Afrika közigazgatását, a weimari Németországban kétszer volt belügyminiszter, majd a II. világháború után az NDK parlamentjének (Volkskammer) elődjét, a Német Népi Tanácsot (Deutscher Volksrat) elnökölte.
Ernst Heinrich Göring fia, Hermann Göring több különböző tisztséget viselt a nemzetiszocialista mozgalomban és a náci Németország idején: 1923-ban ő vezette a rohamosztagot, az SA-t (Sturmabteilung), amelynek barna ingjei a gyarmatokon harcoló német alakulatok khaki színű egyenruháiból eredeztethetők. Göring e mellett a Reichstag elnöke volt 1932–1945 között, légi közlekedésügyi miniszter és Poroszország kormányfője 1933–1945 között. A II. világháború után a nürnbergi törvényszék halálra ítélte.
Eugen Fischer volt az, aki a herero és a nama koponyák begyűjtésében és vizsgálatában orvos és antropológus szakértőként vett részt. A Berlini Egyetem (ma: Berlini Humboldt Egyetem) professzoraként, majd rektoraként végzett fajhigiénéről szóló kutatásokat. Hozzá köthető a romákon és a csekély számú németországi feketén végzett sterilizáció a náci rendszer idején.
Franz von Epp, aki tisztként vállalt szerepet a felkelés leverésében, 1935–1943 között az NSDAP, vagyis a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt Gyarmatpolitikai Hivatalát vezette. A gyarmati propagandán túl azonban ennek semmilyen jelentősége nem volt, mert Hitlert nem érdekelte az 1919-ben elvesztett afrikai gyarmatok ügye.
A hererók halálmenetének 100. évfordulóján rendezett gyászünnepségen részt vett és bocsánatot kért családja nevében Thilo von Trotha. A német kormány a tudományos élet és az aktivisták nyomására kezdte meg a kártérítési tárgyalásokat. 2016-ban a Bundestag akkori elnöke, Norbert Lammert már népirtásról beszélt, a CDU/CSU-SPD nagykoalíciós kormány külügyminisztere, Heiko Maas pedig 2021-ben elismerte Németország nevében a genocídiumot.
A hererók és namák leszármazottainak kártérítését az utolsó Merkel-kormány tárgyalta le a namíbiaiakkal, majd az bekerült a szociáldemokrata-zöld-liberális Scholz-kormány programjába is. A 2021-es egyezség szerint Németország 1,1 milliárd eurót fog az elkövetkezendő 30 évben Namíbia részére folyósítani, megbékélési és fejlesztési projektek formájában.
A szerző az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója
(Borítókép: Hereró nő Namíbiában. Fotó: Gianluigi Guercia / AFP)