Hosszú ideje nem volt világszerte olyan sok fegyveres konfliktus, mint jelenleg, ami többek között a nemzetközi intézményrendszer súlytalanabbá válására is visszavezethető.
Az erőszakos konfliktusok a világ több részén is fokozódnak. Amellett, hogy a Hamász október 7-én támadást intézett Izrael ellen, és az izraeli offenzíva a Gázai övezetben egy szélesebb körű közel-keleti háború veszélyét vetíti előre, Szíriában is megugrott az erőszak mértéke. Idetartozik a fegyveres dróntámadások hulláma, amely az ott állomásozó amerikai csapatokat fenyegette. A Kaukázusban szeptember végén Azerbajdzsán elfoglalta a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah enklávét – ezzel a becslések szerint 150 ezer örmény nemzetiségű embert kényszerített arra, hogy elhagyja a területen lévő otthonát, és előrevetítette a harcok kiújulását Örményországgal.
Eközben Afrikában tovább dúl a szudáni polgárháború, Etiópiában ismét konfliktus van, és a júliusi nigeri katonai hatalomátvétel már a hatodik puccs volt a Száhel-övezetben és Nyugat-Afrikában 2020 óta. És akkor Oroszország Ukrajna elleni háborúját még meg sem említettük.
Az oslói Békekutató Intézet által az Uppsala Conflict Data Programban gyűjtött adatok elemzése szerint
a konfliktusok száma, intenzitása és hossza világszerte a legmagasabb szinten van a hidegháború vége előtti időszak óta.
A tanulmány szerint 2022-ben 55 aktív konfliktus volt, amelyek átlagosan körülbelül 8-11 évig tartottak, ami jelentős növekedés az egy évtizeddel korábbi 33 aktív, átlagosan hét évig tartó konfliktushoz képest – írta a Foreign Affairs hasábjain Emma Beals, a Middle East Institute munkatársa és Peter Salisbury, a Columbia Egyetem adjunktusa.
Annak ellenére, hogy a konfliktusok száma növekedett, több mint egy évtizede nem született nemzetközi közvetítéssel olyan átfogó békeszerződés, amely véget vetett volna egy háborúnak. Líbiában, Szudánban és Jemenben az ENSZ által vezetett vagy az ENSZ által támogatott politikai folyamatok megrekedtek vagy összeomlottak. A látszólag befagyott konfliktusok – többek között Etiópiában, Izraelben és Mianmarban – riasztó ütemben „olvadnak fel”. Az ukrajnai orosz invázióval a nagy intenzitású konfliktusok még Európába is visszatértek, ahol korábban, több évtizedig, viszonylagos béke és stabilitás uralkodott. A háborúk megszaporodásával párhuzamosan rekordszintű népvándorlási hullám is elindult.
2022-ben a világ népességének negyede – kétmilliárd ember – élt konfliktus sújtotta területeken. Az erőszak miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek száma 2023 elejére világszerte elérte a 108 milliós rekordot.
Mostanáig az Európai Unió tagállamai, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok – amelyek a hidegháborút követően mind nagy összegeket fektettek a béketeremtésbe – nemzetközi válasza az volt, hogy a célt a konfliktusmegoldásról a konfliktuskezelésre helyezték át. A Közel-Keleten és több más helyszínen zajló események azonban emlékeztetnek minket arra, hogy a konfliktusokat csak bizonyos ideig lehet kezelni. Ahogy világszerte fellángolnak a harcok, és a konfliktusok kiváltó okai megoldatlanok maradnak, a hagyományos békeépítési és -fejlesztési eszközök egyre kevésbé tűnnek hatékonynak.
Míg 1990 és 2007 között csökkent, addig 2010-ben világszerte emelkedni kezdett a konfliktusok száma – állapította meg az Uppsala Conflict Data Program. A polgári és államközi háborúk száma és az általuk okozott halálos áldozatok száma a nyolcvanas évek közepe óta a legmagasabb szinten van. Januárban az ENSZ is megállapította, hogy az erőszakos konfliktusok száma világszerte a második világháború vége óta a legmagasabb szintet érte el. Egyre valószínűbb, hogy az elfojtott konfliktusok egy éven belül újra kiújulnak, ahogy ez évente átlagosan körülbelül ötször megtörténik.
A háborúk egyre gyakoribbá válnak, és több ok miatt is egyre nehezebb őket befejezni. Az egyik a konfliktusok változó természete. A XXI. századi háborúkat általában államok és különböző ügyek mellett elkötelezett fegyveres csoportok vívják, amelyek viszonylag fejlett fegyverekhez és más technológiai eszközökhöz, valamint természeti erőforrásokból és bűnözésből származó pénzhez jutnak hozzá. Az összetett, többoldalú konfliktusok a Szovjetunió összeomlása után váltak normává, ez megszüntette a Nyugat és a Szovjetunió versengésének bináris szervezőelvét, amely számos korábbi háborút alakított. Az utóbbi időben a konfliktusok is egyre inkább nemzetközivé váltak.
Olyan országok, mint Oroszország, Szaúd-Arábia, Törökország, az Egyesült Arab Emírségek és az Egyesült Államok rendszeresen belekeverednek – közvetve vagy közvetlenül – külföldi háborúkba, amint azt a közel-keleti és afrikai konfliktusokban többször is láthattuk. Minél több helyi és nemzetközi fél vesz részt egy konfliktusban, annál nehezebb azt lezárni.
Az ENSZ, amely egykor közvetített a konfliktusokban, a háttérbe szorult. Az ENSZ befolyásának csökkenését az a geopolitikai verseny okozta, amely megosztotta a nagyhatalmakat. Az ENSZ Biztonsági Tanácsát különösen érintik ezek a változások. Komolyan veszített súlyából az Egyesült Államok, az Oroszország és Kína közötti növekvő nemzetközi rivalizálás, valamint a nemzetközi politika egyre inkább tranzakciós szemléletű megközelítése miatt. A Biztonsági Tanácsban kialakult patthelyzet azt jelenti, hogy az ENSZ nem tud sem megoldásokat kínálni, sem elmarasztalni háborús bűnöket vagy az agressziót. A Biztonsági Tanács által létrehozott békefenntartó erőket egyre ritkábban vetik be, és ezek a beavatkozások gyakran rövid életűek. Az ENSZ megbízottjainak, békefenntartóinak és más tisztviselőinek pedig egyre kevésbé van befolyásuk, valamint hitelük a konfliktusban álló felek előtt.
Idén júniusban például Mali az ENSZ több évtizedes békefenntartó jelenlétének visszavonását kérte a kormány és a misszió közötti feszültségek miatt. Szudán rivális hadurai a jelentések szerint még beszélni sem voltak hajlandóak országuk ENSZ különmegbízottjával, Volker Perthesszel, mielőtt az szeptemberben lemondott volna. Jean-Pierre Lacroix, az ENSZ békefenntartó erőkért felelős vezetője kijelentette, hogy a Biztonsági Tanácson belüli megosztottság miatt az ENSZ-missziók már nem képesek elérni „a békefenntartás végső célját” – tartós politikai megoldások kidolgozását –, és ehelyett „köztes célokkal”, például a tűzszünet fenntartásával kell beérniük.
Sok nyugati diplomata törekvései már csak a deeszkalációra irányulnak, és nem is keresik a fenntartható béke megoldásait. Az Egyesült Államok azon törekvése, hogy az Ábrahám-megállapodásokat – amelyek az arabok és Izrael kapcsolatainak normalizálására törekedtek – „békefolyamatnak” nevezze, rávilágít erre a változásra. A megállapodások a gyakorlatban nem foglalkoznak az izraeli–palesztin konfliktus mozgatórugóival, amint az az Izrael és a Hamász közötti háborúban katasztrofálisan világossá vált.
A Közel-Keleten és Észak-Afrikában látható, hogy a nemzetközi közösség nem nagyon törekszik hosszú távú megoldásokra. A szíriai, úgynevezett befagyott konfliktusban riasztó, de kiszámítható módon fokozódik az erőszak és az instabilitás, mivel a tárgyalások nem haladnak előre. A Jordániából, Szaúd-Arábiából, Irakból, Egyiptomból és az Arab Ligából álló Arab Összekötő Bizottság és a szíriai kormány közötti tárgyalások megrekedtek. Ugyanakkor az ENSZ által vezetett szíriai békefolyamat elszakadt a konfliktus mozgatórugóitól.
Korlátozott célokat akar, többek között egy új alkotmányt, amelyet egy olyan bizottságnak kell kidolgoznia, amely 18 hónapja nem ülésezett. Valamint egy még el sem kezdődött folyamatot, amelyet az ENSZ vezet, és amely a kölcsönös bizalom kiépítésére törekszik Szíria és az Arab Összekötő Bizottság, Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok között. Ez a folyamat nagyrészt független a jelenlegi politikai és katonai fejleményektől.
A humanitárius segítségnyújtásra gyakran úgy tekintenek, mintha csodaszer lenne a megoldatlan konfliktusok kezelésében. Vegyük például Szíriát, ahol 12 évvel a háború kitörése után az ENSZ 2023-ra vonatkozó támogatási kérelmei 4,81 milliárd dollárt tartalmaznak az országon belüli programokra, és 5,7 milliárd dollárt a menekültek támogatására. Hasonló összegeket költenek Szudánban és Mianmarban is. Mindkét államban konfliktusok dúlnak, amelyekben az ENSZ politikai megbízottjainak szerepe súlytalan, és nincs érzékelhető békefolyamat. Az erőszak tovább tart, a civilek pedig szűkös segélyekből élnek – azokon a területeken, ahol el lehet őket érni. Ahogy a konfliktusok száma növekszik, úgy nő a segélyek költsége is.
Az adományozók nem tudnak lépést tartani a háborúk növekvő költségeivel. A segélyekre szánt források 2012 és 2018 között évente átlagosan tíz százalékkal nőttek, azt követően azonban csökkentek. Ennek ellenére az ENSZ segélyfelhívásai megszaporodtak, 2013 és napjaink között megnégyszereződtek. A 2022-ben humanitárius segítségre szoruló 406 millió ember 87 százaléka olyan országban élt, amely nagy intenzitású konfliktus közepén állt, 83 százaléka pedig elhúzódó válságban.
A szerzők szerint a világ fordulóponthoz érkezett, de még mindig lehetséges, hogy a vezetők a konfliktusmegoldás új megközelítését támogassák. A fenntartható békére való törekvés és annak megbecsülése nélkül túlságosan könnyű elfogadni a legkisebb rosszat, és elfelejteni az ezzel járó óriási emberi és erőforrásköltségeket.
Ennek elérése érdekében azoknak, akik a béke megteremtésén dolgoznak, be kell vonniuk a nem hagyományos szereplőket – a középhatalmakat, a humanitárius szervezeteket és a magánszektor szereplőit. Ezeknek a partnerségeknek ki kell használniuk a környezetvédelmi, szociális és vállalatirányítási rendszerekben rejlő lehetőségeket. Emellett a magánszektornak is szerepet kell szánni a béke támogatásában, hogy új geopolitikai együttműködési modelleket alakítsanak ki, és a segélyt a béke támogatására használják, nem pedig annak pótlására. Ezek komoly kihívások. De egyben a fenntartható béke megteremtésének az alapfeltételei is.
(Borítókép: Rakétákat lőnek ukrán állásokra 2015. február 13-án Ukrajnában. Fotó: Pierre Crom / Getty Images)