Október 23-án, nagyjából akkor, amikor a világ megtudta, hogy a katari és az egyiptomi kormány elérte a Hamász által túszul ejtett két izraeli nő szabadon bocsátását, Mohammed bin Szalman szaúdi koronaherceg szerepelt Cristiano Ronaldo Instagramján. A portugál futballsztár az e-sport – azaz a versenyszerű videójátékok – jövőjéről szóló panelbeszélgetésen találkozott a trónörökössel, ahol a szaúdiak bejelentették, hogy ők adnak otthont az első e-sport-világbajnokságnak. 

Katar és Egyiptom gázai túszok kiszabadítására tett erőfeszítései, és a Rijádban tartott rövid Ronaldo–Mohammed bin Szalmán-találkozó egymás mellé helyezése azt sugallja, bármennyire is azt hangoztatja a szaúdi vezetés, hogy a királyság a legfontosabb és legbefolyásosabb ország a Közel-Keleten, még hosszú út áll előtte – írja a Foreign Policy. 

Mióta a Hamász és Izrael közötti háború elkezdődött, az „új szaúdiak” úgy viselkednek, mint a „régi szaúdiak” – van némi mozgás Rijádban, de tényleges cselekvés nincs. 

Egy nevének elhallgatását kérő, magas rangú amerikai kormánytisztviselő azt mondta, hogy ha külpolitikáról és válságkezelésről van szó, a szaúdiak „haszontalannak” tűnnek. Ez azért van így, mert kényszerhelyzetben vannak: biztonságuk továbbra is az Egyesült Államoktól függ – ugyanattól az országtól, amely segíti Izraelnek a Gázai övezet elleni támadását –, amellyel a trónörökös néhány hete még hajlandónak tűnt megegyezni, a palesztin államiság ígéretének mellőzésével. 

E problémák és ellentmondások kezelésének egyik módja az lenne, ha a szaúdi kormány az a konstruktív és befolyásos szereplő lenne, akinek vallja magát. Ehelyett a szaúdiak nyilatkozatokkal és találkozókkal foglalatoskodnak.

Alig néhány órával a Hamász október 7-i, Izrael elleni támadása után, amelyet gyorsan követtek az izraeli megtorló csapások a Gázai övezetben, a szaúdi külügyminisztérium felhívást tett közzé „a két fél közötti eszkaláció azonnali leállítására”. Azóta a szaúdiak telefonbeszélgetések és többoldalú találkozók során kiadott nyilatkozatok sorát tették közzé, amelyek élesek, de nem járulnak hozzá a regionális stabilitás helyreállításához.

Például közvetlenül azelőtt, hogy Mohammed bin Szalmán október 15-én találkozott Antony Blinken amerikai külügyminiszterrel, a szaúdi külügyminisztérium közleményt adott ki, amelyben részben az állt: Rijád „megerősíti, hogy kategorikusan elutasítja a palesztin nép erőszakos kitelepítésére irányuló felhívásokat a Gázai övezetből, és ismételten elítéli a fegyvertelen civilek folyamatos célba vételét”. Ez egy elvi álláspont. Mégis, ha a szaúdiak a régió nagykutyái – ahogy azt állítják –, akkor nem ülhetnek Rijádban úgy, hogy nem nyújthatanak mást, mint erőteljes tiltakozást a Gázában uralkodó szörnyű helyzet ellen.

Hogy igazságosak legyünk, a szaúdiak tettek valamit. Október 18-án összehívták az Iszlám Együttműködési Szervezet (OIC) végrehajtó bizottságának ülését. Az 57 tagot számláló OIC azt igyekszik tenni, amit a neve is sugall: előmozdítani a túlnyomórészt muszlim országok közötti együttműködést a legkülönbözőbb területeken. A végrehajtó bizottság ülésén, amelyen Irán is részt vett, Fejszál bin Farhan szaúdi külügyminiszter felszólalásában elítélte a nemzetközi közösség tétlenségét és kettős mércéjét Izrael gázai katonai műveleteire adott válaszul – ami az ilyen típusú találkozókon szokásos.

Pótcselekvések

Fejszál megismételte a 2002-es arab békekezdeményezés szaúdi támogatását is. Az Abdullah bin Abdulaziz szaúdi koronaherceg által vezetett kezdeményezésben az arab és nem arab muszlim országok elkötelezték magukat az Izraellel való kapcsolatok normalizálása mellett, cserébe a palesztin államiságért.

A külügyminiszter azonban azzal, hogy erre hivatkozott, kiemelte azon kevés alkalmak egyikét, amikor a szaúdiak valami kézzelfoghatót tudtak nyújtani az izraeli–palesztin béketeremtésben, és hangsúlyozta Rijád elkötelezettségét a palesztinoknak szolgáltatott igazság mellett.

De a nagy felhajtás ellenére a találkozó kevésbé volt Rijád valódi kísérlete a konstruktív diplomáciára, mint inkább egy PR-gyakorlat, amelynek célja, hogy némi fedezetet biztosítson az Egyesült Államokkal az Izrael és Szaúd-Arábia közötti esetleges normalizációs megállapodásról folytatott több hónapos tárgyalások után.

Az Izrael és a Hamász közötti háború szaúdi megközelítésében volt egy érdekes csavar. Az OIC ülése előtti napon Turki bin Fejszál herceg – Szaúd-Arábia volt kémfőnöke és Rijád korábbi londoni és washingtoni nagykövete – a houstoni Rice Egyetem Baker Institute for Public Policy (Baker Intézet a Közpolitikáért) nevű intézményében tartott előadást. Beszéde során Turki nemcsak Izraelt és a Nyugatot támadta a gázai vérontásért, hanem a Hamászt is az Izraelben elkövetett gyilkosságsorozatáért. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy az iszlám hit ellen való a gyermekek, nők és idős emberek megölése, és hangsúlyozta, hogy a konfliktusban „nincsenek hősök”. Igaz, hogy Turki most már magánember, és nem kormánytisztviselő, de ő az a személy, aki nyilvánosan is kimondhat olyan dolgokat, amelyeket a szaúdi királyi családtagok is szeretnének kimondani, de nem tehetik.

Turki houstoni megjegyzései fontosak voltak. A szaúdiak nyilatkozatai azonban összességében nem jelentenek többet, mint háttérzajt a regionális konfliktus kiéleződésekor.

Ami még furcsábbá teszi a szaúdi tétlenséget, az az, hogy a szaúdiak mennyire körültekintőek voltak, amikor az irániakról volt szó. Mohammed bin Szalmánnak az Ebrahim Raiszi iráni elnökkel az Izrael és a Hamász közötti háborúról folytatott beszélgetéséről szóló szaúdi nyilatkozat az Irán elleni hallgatólagos kritikaként olvasható, különösen az a rész, amelyben a szaúdi vezető állítólag „megerősítette, hogy a királyság ellenzi a polgári célpontok támadásának bármilyen formáját", és aláhúzta elkötelezettségét az „átfogó és igazságos béke” mellett, ami a kétállami megoldás támogatására utal. Irán nyilvánvalóan nem osztja e kötelezettségvállalások egyikét sem.

De miért ilyen burkoltan? A Hamász, Teherán úgynevezett ellenállási tengelyének alapító okiratban szereplő tagja épp most ásta alá a trónörökös egész regionális stratégiáját, sokak gyanúja szerint iráni segítséggel. Mohammed bin Szalmán 2030-as jövőképének – az ország „új növekedési és befektetési lehetőségek, nagyobb globális szerepvállalás és polgáraink életminőségének javítása” felé vezető ambiciózus útitervének – sikere részben a régió nagy gazdaságainak – köztük Izraelnek (bár Iránnak nem) – stabilitásától és mélyebb integrációjától függ.

A két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat helyreállító márciusi szaúdi–iráni megállapodásnak a térségben a feszültséget kellett volna enyhítenie. Ez azonban a szaúdi gyengeségből fakadt, és csak a szaúdi–iráni konfrontációt vetítette előre. A trónörökös nyilvánvalóan nem akar úgy fellépni a gázai konfliktusban, hogy az irániak haragját felkeltse, pláne, hogy Teherán jemeni proxyjai, a síita húszik ismét drónokkal és rakétákkal vegyék célba a szaúdi lakosságot, vagy ismét belőjenek akár Izrael területéig, ahogyan tették azt októberben.

Miután áprilisban kitört a szudáni polgárháború, az amerikai–szaúdi kapcsolatok „minden idők legjobbjai voltak” a két kormány tisztviselői szerint. Ennek oka, hogy a szaúdiak képesek voltak hasznossá tenni magukat az Egyesült Államok számára a konfliktus kezelésében, többek között azzal, hogy közvetítettek a háborúzó felek közötti béketárgyalásokon, 100 millió dolláros humanitárius segélyt nyújtottak Szudánnak, és segítettek emberek ezreinek evakuálásában az országból.

Palesztina csak szimbolikus kérdés

Washingtonnak most, hogy Gázában háború dúl, ismét segítségre van szüksége a régió stabilizálásában, de úgy tűnik, hogy a szaúdiak ezúttal nem tudnak vagy nem akarnak segíteni. Bár Mohammed bin Szalmán országa biztonsága szempontjából Washingtonra van utalva, a jelenlegi körülmények között az amerikai–szaúdi kapcsolat sebezhetővé válik számára. A trónörökös megszilárdíthatta hatalmát, de óvatosnak kell lennie.

Palesztina továbbra is fontos szimbolikus kérdés marad Szaúd-Arábiában, és a királyság vezetőjének most nehéz lesz szorosan együttműködnie a Biden-kormányzattal, mivel az a határozottság, ahogyan az Izrael támogatására sietett, valószínűleg erős és negatív benyomást tett a szaúdi közvéleményre, amely amúgy is rossz véleménnyel van az országról.

Ha Mohammed bin Szalmán konstruktívabb lenne a gázai konfliktusban, akkor többet kellene foglalkoznia Washingtonnal és Izraellel is. A szaúdiak nyilvánosan bírálhatnák a Hamászt, biztonságos menedéket nyújthatnának az orvosi ellátásra szoruló palesztinoknak, és felhasználhatnák jószolgálati kapcsolataikat az izraeli kormánynál az október 7-i támadásra adott izraeli válasz alakítására. A trónörökös azonban nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha nem fedik fel magukat ilyen módon. Az ő szemszögéből nézve a nyilatkozatok kiadása, a nemzetközi közösség bírálata, a vezetőkkel való tárgyalások és a futballsztárokkal való lógás jobb stratégia. Talán így is van. De ez is azt mutatja meg Szaúd-Arábiáról, hogy milyen is jelenleg – gyenge.

(Borítókép: Mohammed bin Szalmán szaúd-arábiai trónörökös 2022. november 15-én. Fotó: Leon Neal / Getty Images)