Az ukrajnai frontvonalról lehallgatott hívásokból kiderül, hogy egyre több orosz katona akar kiszállni a háborúból.
Az ukrajnai frontvonalról származó hangfelvételeken az orosz katonák gyakran használják a 200-as kódot, ami halottakat jelent, és 300-ast, ami sebesülteket. A morál olyan alacsony, hogy sokszor az 500-as kódot is használják. Ez olyan katonákat jelöl, akik nem hajlandók harcolni.
Ahogy a háború már a második télbe nyúlik bele, egyre több orosz katona akar kiszállni abból, amint azt az Associated Press birtokába jutott titkos felvételek is sugallják, amelyeken orosz katonák telefonálnak haza az ukrajnai Harkivi, Luhanszki és Donyecki terület harctereiről.
A hívások ritka bepillantást engednek a háborúba orosz szemmel – ez a nézőpont ritkán jut el a nyugati médiába, főként azért, mert Oroszország bűncselekménynek minősítette, hogy bárki is őszintén beszéljen az ukrajnai konfliktusról. Azt is világosan megmutatják, hogy a katonák milyen méltatlan körülmények közepette kénytelenek szolgálni.
Itt baromira nincsenek hősi halottak. Úgy döglesz meg, mint egy senkiházi féreg
– mondta az egyik katona a testvérének az ukrajnai Harkivi terület frontjáról.
A mozgósítás újabb hulláma még mindig a levegőben lóg, miközben Moszkva egyre inkább próbálja az embereket a hadsereggel való szerződéskötésre csábítani. Oroszország éves őszi sorozását októberben kezdték el, mintegy 130 ezer fiatalembert vonva be a hadsereg kötelékébe. Bár Moszkva szerint a sorköteleseket nem küldik Ukrajnába, egy év szolgálat után automatikusan tartalékosokká válnak, vagyis onnantól már mozgósíthatóak.
Az AP-nek a hívásokban szereplő személyek személyazonosságát rokonokkal és katonákkal – akik közül néhányan még mindig háborúban vannak Ukrajnában – beszélgetve, valamint a katonák által használt telefonszámokhoz kapcsolódó nyílt forrású anyagok alapján sikerült ellenőriznie.
A beszélgetéseket 2023 januárjában rögzítették, néhányat a leghosszabb és leghalálosabb bahmuti harcok közelében. A beszélők neveit a katonák és hozzátartozóik védelme érdekében a hírügynökség nem hozta nyilvánosságra.
Ezekben a beszélgetésekben olyan férfiak hangját hallani, akik nem menekültek vagy nem menekülhettek el a mozgósítás elől. Néhányuknak nem volt pénze, nem voltak iskolázottak és nem voltak lehetőségeik. Mások hittek hazafias kötelezettségükben. Az egyikük egy húsfeldolgozó üzemben dolgozott, csontozó volt. Egy másik egy ügyvédi irodában dolgozott. Egy harmadik, aki tetőfedőként, majd később egy szupermarketben dolgozott, adósságok sorozatát halmozta fel, és nem fizette a közüzemi díjakat – derül ki a feljegyzésekből.
Nehéz megmondani, hogy ezek a telefonhívások mennyire reprezentatívak az orosz fegyveres erőkben uralkodó morálra nézve, de kétségbeesésükkel párhuzamosan megugrottak a harcot megtagadó katonák elleni eljárások Oroszországban.
Ami Ukrajnában történik, az szimplán népirtás – mondta testvérének a harkivi katona.
Ha ennek a pokolnak nem lesz vége, akkor hamarosan mi magunk vezetjük az ukránokat a Kremlbe. Ennyi az egész
– mondta.
De vannak más hangok is, olyan férfiaké, akik továbbra is elkötelezettek a harc mellett.
Amíg itt szükség van ránk, addig végezzük a feladatunkat. Csak ne tegyék fel nekem ezeket a hülye kérdéseket
– mondta az AP-nek egy Artjom nevű katona május végén Kelet-Ukrajnából, ahol nyolc hónapja állomásozik szabadságolás nélkül.
A Kreml és az orosz védelmi minisztérium nem válaszolt a hírügynökség megkeresésére.
A zilált haja miatt „őrült professzornak” becézett férfit a 2022 szeptemberi oroszországi sorozás első napjaiban zupálták be. A katona elmondta, hogy biztosították róla, nem fog harcolni, és félévente hazamehet.
Egyik ígéret sem bizonyult igaznak.
Néhány hetes kiképzés után a professzort a frontra küldték Bahmut mellé aknavetősként. Szinte azonnal ki akart szállni. Rosszul volt felszerelve, legalábbis a jól álcázott Wagner-katonákhoz képest, akik ott kóboroltak.
Nekik éjjellátójuk és automata puskáik vannak, menő hangtompítókkal. Nekem van egy automata puskám 1986-ból, vagy a fene tudja, melyik évből
– mondta a bátyjának egy januári telefonhíváskor.
Az ő feladata volt a célzás, de az orosz hadsereg koordinátái annyira hanyagok voltak, hogy az orosz katonák végül egymást lőtték.
A professzor azt mondta, a parancsnoka utasította őket, hogy ne öljék meg a civileket, de ki a civil és ki a harcos? Még egy gyerek is hordhat gránátot, mondta a bátyjának. Hol landoltak az aknavető gránátok, amiket kilőtt? Gyerekeket ölt meg?
A legrosszabb az volt, amikor az egységében lévő fiatalabbakkal volt kint. Csak egy erdősáv volt köztük és az ukránok között.
Elképzeltem, hogy ott, a másik oldalon olyan fiatalok lehetnek, mint mi. És előttük áll az egész élet. Csontok, könnyek – mindegy, ők is ugyanolyanok, mint mi
– mondta az AP-nek júniusban.
A professzor azt mondta magának, hogy igazából nincs választása: vagy bedobja a csőbe az aknavető gránátot, vagy büntetőjogi felelősségre vonják, és egy sírgödörben vagy a börtönben végzi.
Ha nem tetszik valami, ha megtagadsz valamit, akkor dezertőrnek számítasz. Vagyis rögtön 500-as vagy. [...] Tehát követnünk kellett a parancsokat. Akár akartuk, akár nem
– mondta az AP-nek.
A professzor akkor még nem gondolta volna, hogy egyszer ő is dezertőr lesz.
Tavasszal, amikor a professzor testvérei oroszországi szülővárosuk mellett haladtak egy úton, komoly autóbalesetet szenvedtek. Az egyik testvér meghalt. Egy másik túlélte, de mindkét lába lebénult
A professzor elmondta, mindenáron haza akart menni, hogy eltemesse a testvérét, ezért a parancsnokától engedélyt kapott egy 10 napos eltávozásra. A katonai rendőrség az oroszok által ellenőrzött luhanszki területen átengedte őt, és ő maga fizette ki a hazautazását taxival. Miután azonban visszatért Oroszországba, azt mondták neki, hogy nem megfelelőek a papírjai.
Nem sokkal a temetés után a professzor üzenetet kapott a parancsnokától: „Mi történik ott? Visszajön, vagy ott marad?”
„Összegyűjtöm a papírokat, aztán majd mindent eldöntünk” – írta vissza.
Két órával később, éjfél körül a parancsnoka válaszolt:
Jelentem, hogy engedély nélkül elhagyta az egységet. Jó volt önnel együtt harcolni.
Végül megtette, amit kellett, és hátat fordított az egésznek.
Artjom adósságok sorát hagyta hátra Oroszországban. A dolgok még rosszabbra fordultak Ukrajnában, ahol olyan hideg volt, hogy nem tudta kimosni az alsóneműjét, és az öngyújtója folyamatosan befagyott.
Nem mintha nap mint nap baromira szórakoznék itt. Már négy hónap telt el. Itt MINDENKI egy elmebeteg. Ez a hely rohadtul lehúzósabb, mint a pokol
– mondta a feleségének januárban.
Újév napja volt, és az oroszokat az ukránok bombázták, és még csak vissza sem tüzeltek – mondta.
Tegnap rohadtul bombáztak minket, és az isten szerelmére, még egy lövedéket sem kaptunk, hogy visszalőhessünk. Egyetlen egy rohadt lövedéket sem
– mondta a feleségének.
A háború értelmetlennek tűnt számára. Putyin miért nem volt megelégedve a Krímmel? Mi közük volt ahhoz, hogy megpróbálják elfoglalni Harkivot és Kijevet? Miért hazudott mindenki arról, hogy milyen nagyszerűen mennek a dolgok a fronton?
Azt azonban senki sem mondta neki, amit hallani akart: hogy hazamehet.
Artjom nem sok szimpátiát érez a behívás elkerülők és a dezertőrök iránt, bár látja a racionalitását annak, hogy elmeneküljön.
Ezt kell tenned, ha megadatik a lehetőség. Ez bizony nem a legjobb hely... De akkor azt fogják mondani, hogy egy rohadt őrült vagy, aki megszökött. Erre pedig nagyon nincs szükségem
– mondta a feleségének.
Aztán hozzátette, hogy itt marad, és követi a parancsokat.
Ha Isten úgy akarja, hogy meghalsz, akkor meghalsz. Nem sokat tehetsz ellene."
Az AP május végén érte el telefonon Artjomot. Még mindig Kelet-Ukrajnában volt, ahol nyolc hónapja szolgált már megszakítás nélkül.
Miután két hónapot töltött a frontvonalon Bahmut északi részén, Romannak volt néhány tanácsa barátjának és egykori kollégájának Oroszországban:
Kerüld el ezt a háborút, ahogy csak tudod.
Megmondom neked őszintén, ha van rá egy kis esély, mentesülj a szolgálat alól. De ha jön a behívó a mozgósításra, azonnal lépj! Csatlakozz a Wagnerhez vagy a szerződéses katonákhoz, vagy ahová csak tudsz. Isten ments a mozgósítástól. A mozgósítottak az ágyútöltelék
– fogalmazott.
Roman elmagyarázta, hogy a hivatásos szerződéses katonákról gondoskodnak: szabadságra mehetnek, kimoshatják a ruhájukat és rendszeresen fürödhetnek. Nem kell küzdeniük az ételért és a vízért.
Eközben a hozzá hasonló mozgósított katonákat lövészárkokba küldik a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származó férfiak közé, akik közül néhányan még azt sem tudják, hogyan kell egy fegyvert elsütni.
Soha nem kapnak pihenőt, és a parancsnokaik – a „gyenge nyápicok”, ahogy ő nevezi őket – nem sok segítséget nyújtanak nekik. Saját pénzén kellett éjjellátó szemüveget vennie. Nincs elég ennivaló, és nincs tiszta ivóvíz. A katonák havat és esővizet isznak. Azt mondta, hogy mióta Ukrajnában van, 30 kilót fogyott.
Romannak egyszer vissza kellett tuszkolnia egy férfi beleit a testébe – bár ez nem mentette meg a férfi életét. Két hónapnyi rémtettekkel teli élet után már annyira félt, hogy a legkisebb hangra is lőtt a sötétben. Még a legerősebb elmék is kezdtek megrogyni.
Azért maradunk életben, mert állandóan a határon vagyunk. Még a saját oldalunkról sem jönnek a közelünkbe a fickók, főleg éjszaka. Amikor szolgálatban vagyunk, mindenkit figyelmeztetünk, hogy mindenre lövünk, ami zörög
– mondta.
Roman elmondta, hogy az unokatestvérét megölte egy gránát, amely egy tucat katonával végzett. A családjának sikerült a holttestét – vagy legalábbis a felét – visszaszállítani Oroszországba, de a másik 11 katona holtteste Ukrajnában van, és nem találták meg őket.
Nemcsak a gyilkosságok tették tönkre az embereket, hanem az az érzés is, hogy elfelejtették őket.
Egyik éjjel Romant egy különleges küldetésre vezényelték.
Egy ukrán lövészárokba lopakodtak be, kivont késekkel, és feldaraboltak egy rakás embert,
Valamint elfogtak egy ukrán tisztet kihallgatásra. A halál mindenütt ott volt, a front mindkét oldalán.
Őrület, de már most jobban megvisel, ha egy madárra lövök, mintha egy emberre
– mondta Roman a barátjának.
Négy hónap Ukrajnában töltött idő után Andrej arra a következtetésre jutott, hogy Moszkva számára az élete semmit sem jelent.
Oroszország egyik távol-keleti kisvárosából hívták be katonai szolgálatra, és hamarosan a kelet-ukrajnai Donyecki területen, Bahmut déli oldalán találta magát.
Andrej egysége súlyos veszteségeket szenvedett, és elmondása szerint senki sem lőtt vissza az ukránokra. Az emberek baráti tűzben haltak meg. A hozzá hasonló mozgósított embereket szerződéskötésre kényszerítették.
A mozgósítottakat nem tekintik embernek. Senki sem törődik velünk. Úgy gondolják, hogy 200 ezer rubelért (700 ezer forintért) itt kell meghalnunk
– mondta az édesanyjának.
A hozzá hasonló mozgósított katonákkal bánnak a legrosszabbul – mondta az anyjának. Nem engedik el őket – még akkor sem, ha megsérülnek –, mert a parancsnokok attól tartanak, hogy soha nem térnek vissza.
Azt mondta, hogy csak a szerencsének köszönheti, hogy még életben van, és sajnálja, hogy ebben a háborúban találta magát. „Ez az egyetlen hibám az életben” – mondta. „De nem fogok kétszer ugyanabba a csapdába esni.”
Szeptemberben aztán Andrej édesanyja az AP-nek elmondta, hogy fia otthon van, és a családjával a tajgában fenyőtobozok gyűjtésével foglalkozik.
Beszélt arról is, hogy ő maga Ukrajnában született, és édesanyja még mindig ott él. Azonban azt is kijelentette, fáj neki, hogy
Ukrajna most tele van árulókkal és fasisztákkal. Gyűlölöm a jelenlegi vezetőiket. Vakok vagy hülyék vagytok? Vagy nem látjátok, hogy nincsenek normális emberek? Vagy azt akarjátok, hogy a gyerekeitek majmokká váljanak, mint Amerikában? Mi ez? Nem ismerem fel a hazámat, ahol születtem és iskolába jártam.
Az orosz–ukrán háború eseményeit az Index is folyamatosan követi, keddi élő hírfolyamunk ide kattintva érhető el.
(Borítókép: Egy ukrán katona a lövészárokban Bahmutban 2023. március 5-én. Fotó: John Moore / Getty Images Hungary)