Egy új kutatás szerint négy év leforgása alatt a tudósok világszerte több mint egymilliárd dollárnyi közpénzt csorgattak át a legnevesebb online tudományos folyóiratoknak annak érdekében, hogy a tanulmányaik megjelenhessenek. Ezek a tudományos művek sok esetben teljesen értelmetlenek, és csak azért jöttek létre, mert a tudósok folyamatos publikációs kényszerben vannak egy rendszerszintű probléma miatt.
Az utóbbi fél évszázadban a tudományos módszer megkövetelte, hogy a tudósok kutatási eredményeiket egy tudományos folyóiratban, írott tanulmányban tegyék közzé. A folyamat úgy néz ki, hogy tegyük fel, valaki rábukkan a rák egy újfajta kezelésére. Ebben az elképzelt forgatókönyvben a többi kutató először ellenőrzi a társuk eredményeinek megismételhetőségét és adatainak pontosságát. Amennyiben ők is igazolják az áttörést, a végső következtetéseket közlik egy tudományos folyóiratban.
Ha nem jelenik meg tanulmány formában, nem számít tudománynak.
Azonban az internet előretörésével és a nyomtatott tudományos média eltűnésével ezeknek a befolyásos közlönyöknek az üzleti modellje is megváltozott. Többé nem az olvasó fizet azért, hogy elolvashassa a kutatási újdonságokat, hanem a tudósok fizetnek azért, hogy megjelentethessék a tanulmányaikat ezeken a sok esetben bárki számára hozzáférhető weboldalakon.
A nyílt hozzáférést biztosító, tudományos folyóiratoknak nevezett entitások valójában csak olyan cégek, amelyek pénzért cserébe nagy nyilvánosságot árulnak a tudományos művek íróinak, azaz a kutatóknak.
Azonban nem csak nyilvánosságot, szakmai előmenetelt is árusítanak. Sok helyen a kutatók fizetését, kutatási büdzséjét befolyásoló értékelésnél súlyozott értéke van annak, hogy hány tudományos publikációt jelentetett meg a szakember. Ez azt eredményezi, hogy mérhető és egyértelmű összefüggés van a tudósok fizetése és az általuk megjelentetett publikációk mennyisége között.
Spanyolország legtermékenyebb tudósa, José Manuel Lorenzo, a Xunta de Galicia Húsipari Technológiai Központ kutatási vezetője tavaly 176 tanulmányt publikált. Ez azt jelenti, hogy kétnaponta megjelentetett egyet, még olyan témákban is, amelyek nem kapcsolódnak a szakterületéhez, például arról, hogyan kezelték a kórházak a majomhimlőt – írja az El Pais.
A kutatók tanulmánymegjelentetési kényszerére már 1986-ban felhívta a figyelmet egy orvos, azonban mióta a kutatóknak fizetniük kell, vagy ami még fontosabb, hogy fizethetnek a publikációkért, a helyzet még jobban eldurvult.
Az új rendszer kifejezetten arra ösztönzi a kutatókat, hogy nagy mennyiségben szállítsák az értelmetlen vagy tartalmatlan tanulmányokat,
hiszen így tudnak jól szerepelni a mennyiséget előtérbe helyező szakmai értékeléseken, ez egy legális kenőpénz. A kiadóknak is ez az érdeke, hiszen minél több jelentéktelen tanulmányt publikálnak, annál több pénzt keresnek.
Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért nem olyan folyóiratokban közlik a tudósok az eredményeiket, amelyeket előfizetők finanszíroznak, és ott ingyenesen vagy kedvezőbb áron publikálhatnak? Nos, azért, mert 2021-óta nagyon sok – a kutatásokra tetemes összegeket áldozó – közintézmény megköveteli az ő anyagi támogatásukból kutató tudósoktól, hogy az eredményeiket nyílt hozzáféréssel tegyék közzé, azaz bárki elolvashassa. A pokolba vezető út most is jó szándékkal volt kikövezve, mert
a mindenki számára elérhető tudomány eszméje azt eredményezte, hogy mára alappá vált: a kutatások elolvasásáért bizony nem fizetünk.
Csakhogy a publikáló folyóiratnak is meg kell élnie valamiből, így jött létre az új finanszírozási forma, ahol a publicitás üzemeltetési költségét a tudósok fizetik, a kutatási keretösszegekből. Így az új tudományos folyóiratok hiába nyílt hozzáférésűek, a weboldalak árát végül mégis mindenki egyformán megfizeti, mert a legtöbb tudományos munka közpénzből zajlik.
Az meg csak hab a tortán, hogy ez az új tudományos folyóiratipar egy oligopólium, ahol csak pár, nagy tudományos kiadó tud fenntarthatóan működni, ezért kényükre kedvükre szabják az áraikat. Az akadémikus szaklapokban lezajló folyamatok nagyon hasonlítanak arra, ami miatt a médiaszakemberek és a törvényhozók is egyre határozottabb fellépéseket sürgetnek a nagy közösségimédia-platformok ellen. Ugyanis a probléma ott is az, hogy a platformszolgáltató visszaél azzal, hogy a tartalomgyártó máshol nem tud nyilvánossághoz jutni.
Tudományos berkekben ennek a kizsákmányolásnak a hatványozódását láthatjuk, ugyanis ameddig más új médium (Facebook, Youtube stb.) csekély partneri pénzzel szúrja ki az oldal érdemi, szellemi részét létrehozók szemét, addig az online tudományos média (vagyis a folyóiratok) nemhogy nem fizet, de még tetemes összegeket is elkér azért, hogy a szaklapokban szerepelhessen egy írás. Ez a cikkfeldolgozási díjnak nevezett költség kutatásonként átlagosan 2500 dollárra (jelenlegi árfolyamon 872 ezer forintra) rúg. Az El Paisnak nyilatkozó egyik kutató, a kémikus Luis González szerint, a publikációs költségek a kutatási keretösszegnek mintegy felét teszik ki.
Ezek a pénzek pedig mindössze pár cégnél kötnek ki. Az Ottawai Egyetem kutatójának, Stefanie Haustiennek nemrég megjelent kutatása szerint
2015 és 2018 között a Springer Nature vitte el az oroszlánrészét a pénzeknek 589,7 millió dollárral, ezt követi az Elsevier (221,4 millió dollár), a Wiley (114,3 millió dollár), a Taylor & Francis (76,8 millió dollár) és a Sage (31,6 millió dollár).
A szerző arra figyelmeztet a tanulmányban, hogy az öt nagy kiadó közpénzbevétele már jócskán meghaladhatja a 2018-as szintet, mert azóta háromszor annyi tanulmányt publikáltak, mint ami akkoriban elérhető volt, sőt még árakat is emeltek. Haustein egyébként azzal indokolja, hogy 5 évvel ezelőtti adatokat használt a kutatáshoz, hogy amellett, hogy ezek a cégek vaskos profitot termelnek, valójában egyáltalán nem transzparensek, az elérhető pénzügyi beszámolóik ködösek, így hosszas procedúra volt a bevételeik pontos kiszámítása.
A tudományos folyóiratokat kiadó vállalatok általában azzal indokolják a magas díjaikat, hogy a tanulmányokat független szakértőkből álló csoport vizsgálja felül a publikálás előtt, de egy másik professzor rámutatott, hogy ezek az ellenőrző szakemberek nem számítanak fel díjat.
Ingyen végezzük a Nature és az összes folyóirat számára a bírálati munkát. A költségek növekedése egyáltalán nem indokolható sem ezzel, sem pedig mással.
– válaszolt a folyóiratok érvelésére Luis González, spanyol kémikus az El Paisnak.
Haustien új kutatásából az is kiderül, hogy pedig lenne miből, az üzlet szinte pénznyomdaként működik. Ezek a cégek akár 40 százalékos haszonkulccsal is dolgozhatnak, ami azt jelenti, hogy minden 1000 dollárból 400 nem is az üzemeltetési költségekre megy, hanem közvetlenül a kiadók részvényeseihez. A kanadai tudós még ennél extrémebb példákat is fel tud hozni. Az Ottawai Egyetem munkatársa felhívja a figyelmet, hogy Alexander Grossmann német szakértő számításai szerint egy tanulmány közzétételének reálköltsége 200 és 1000 dollár között mozog, azaz ennyibe kerül a publikáló cégnek a szerverüzemeltetés, a munkaerő és minden egyéb költség, írásonként.
Összehasonlításképpen: a Nature Communications 2015 és 2018 között átlagosan több mint 4000 dollárt számolt fel a publikációért, mára pedig 6490 dollárt
– mutatott rá a tudós.
A világ tudományos közösségének egyre több tagja hívja fel a figyelmet arra, hogy ezek az állapotok fenntarthatatlanok. A spanyol egyetemeket felügyelő Nemzeti Minőségértékelési és Akkreditációs Ügynökség (ANECA) nemrég tett közzé egy javaslatot a kutatókra vonatkozó értékelési kritériumok módosítására. A javasolt változások közül a legfontosabb, hogy a szakembereket ne kizárólag a publikált tanulmányok száma alapján ítéljék meg. Ettől azt remélik, hogy megszűnhet a jelenlegi minőség nélküli túltermelés a tudományos munkákból, a nagy kiadók élősködése a tudósok szakmai előmenetelén, és az országok kutatási forrásain.
(Borítókép: Nathan Posner / Anadolu Agency / Getty Images)