Az év utolsó heteiben sokan egyre rezignáltabban veszik tudomásul a karácsonyt és a naptári év lezárását megelőző nagy hajtást. Be kell fejezni, amit csak lehet, küldjük el vagy adjuk le a jelentéseket, osszuk be az ügyeleteket, vegyük meg az ajándékokat, ha még nem tettük meg. A karácsonyi ünnepek elérkeztével, a szentestét követően sokan hirtelen úgy érzik, mintha valami hiányozna az életükből.

A csönd nem szándékos némaság, helytelen, ha kényszerből fakad

A csöndet vagy csendességet nem abszolutizálja sem Robert Sarah, sem az őt kérdező Nicolas Diat francia esszéista. Külön kitérnek azokra a helyzetekre, amikor a csöndet olyan módon alkalmazzák, amely inkább táplálja a rosszat. A bíboros a 267. bekezdésben világosan meghatározza ezeket a helyzeteket: „A csönd erénye vagy a misztikus csönd nyilván különbözik a rosszalló csöndtől, a beszéd elutasításától, a gyávaságból, önzésből vagy a szív keménységéből származó csöndtől.” Erre utalnak az olyan szólásmondásaink mint a „vágni lehet a csendet.” vagy a „vihar előtti csend” fogalma, amikor mindenki érzi, hogy előbb-utóbb történni fog valami negatív kimenetelű esemény. Tehát a hangok hiánya önmagában nem jelent pozitívumot, de akkor felvetődik a kérdés, milyen problémák társulnak a másik szélsőséghez, a zajhoz, amelynek diktatúrájában él a posztmodern ember?

A zaj, ami fáraszt, és függővé tesz

„Ma hogyan lehet megtalálni a csöndet a technika uralta nyüzsgő világban?” – teszi fel a kérdést a 21. bekezdésben Robert Sarah. „[…] A zaj fáraszt, és az az érzésünk, hogy a csönd elérhetetlen oázissá lett.” De milyen választ ad erre a kérdésre napjaink embere? Sarah szerint ekképpen reagálunk: „Zaj nélkül a posztmodern ember süket és idegesítő nyugtalanságba zuhan. Megszokta az állandó alapzajt, amely megbetegíti és megnyugtatja. Zaj nélkül az ember izgatott, lázas és elveszett. A zaj biztonságot ad neki, mint a kábítószer, amitől függőségbe kerül.”

Ha jobban belegondolunk, az egyik legszembetűnőbb jelenség, ha étterembe, kávézóba, üzlethelyiségbe látogatunk, akkor az ajtón belépve máris hallunk valamilyen alapzajt. Ez az alapzaj általában a legújabb slágerek vagy éppen tematikusan összeállított dalok listája, amelyek a gyakran hallott zenei motívumok, dallamok és szövegek miatt valamiféle művi otthonosság látszatát keltik. A jelenség olyannyira elterjedt, hogy talán azt tartanánk már szokatlannak, ha nem így lenne. De mit tanácsol Sarah bíboros, ha olykor ki szeretnénk lépni belőle?

A szemlélődés mint kiút

A századfordulós orientalizmus és később az 1960-as években kibontakozó New Age-vallásosság révén jelent meg a meditáció, amely módosult tudatállapot révén tanulmányozza a világot, illetve ad egy megközelítést ahhoz, hogy a meditáló személy önmagára reflektáljon. Pedig a nyugati filozófia sem adós azzal a módszerrel, amely révén tanulmányozhatjuk a világot, elmerülhetünk bensőnkben: ez a katolikus lelkiségi hagyományban megtalálható kontempláció, azaz a szemlélődés. Ezt ajánlja Robert Sarah bíboros önmagunk és a teremtett világ megfigyelésére, az isteni akarat kifürkészésére.

Sarah szerint a szemlélődés csöndjével tudunk lelki emberekké válni: „A nagy lelki emberek gyakran szótlanok, és napjaikat csöndben töltik. A misztérium leleplezésében élnek. Ez arra készteti őket, hogy önmagukból kilépve Isten misztériumához érkezzenek.” (92. bekezdés) A szemlélődést többször említik a könyvben, ami azért is hasznos, mert a kontemplációra utaló bekezdések egy mára kissé elfeledett európai „közös tudást” elevenítenek fel az interjúkötet olvasása közben.

Tér és idő korlátai a kapcsolatokban

A kényszerhelyzetben létrejött csönd jelenségén sem siklik át Sarah és Diat. A csönd, amely esetenként a kapcsolatok alacsonyabb intenzitását jelenti, sokszor külső kényszer (időhiányból vagy földrajzi okokból nem lehet gyakran találkozni) idézi elő. Ünnepek alkalmával ezért is lehetünk hajlamosak túlzásokba esni, különösen akkor, ha egy hozzánk lelkileg közel álló emberrel nem törődtünk eleget. Ilyenkor úgy érezzük, „be kell pótolni, ami kimaradt”. Sarah bíboros a 172. bekezdésben nyugtathatja meg az ilyen és ehhez hasonló gondokkal küszködőket: „A legközelebbi barátaink néha távol vannak tőlünk, ami nem gátolja meg őket abban, hogy nagyon szeressenek minket. Egy apa sincs okvetlenül gyermekei közelében egész életük folyamán, de nem kevésbé törődik velük.” Azonban az érintettek, különösen a családtagok mikor összejönnek, a nyugalom jeleként idővel beáll a csönd.

A szenteste csöndje

Az evangéliumok szerint Jézus Krisztus a társadalom perifériájához tartozók között jött világra, amely az Assisi Szent Ferenchez köthető betlehemezés hagyományában él tovább. József és Mária nem kaptak szállást, csak egy betlehemi istállóban. A hely és a környezet szimbolikus jelentőséggel bír: Jézus pásztorok között jött a világra, akik a társadalom megvetett tagjai voltak, hiszen vadállatok támadásaitól védték a nyájakat, az ilyen életveszélyes munkát pedig általában rovott múltú férfiak vállalták el.

Az interjúkötet 192. bekezdésében Sarah érzékletes leírást ad az első szentestéről: „Jézus egy békés és csöndes éjszakán jön a földre, amikor az emberiség alszik. Csak a pásztorok virrasztanak (vö. Lk 2,8). Születését magány és csönd veszi körül.” Ezt örökíti meg Franz Xaver Gruber és Joseph Mohr szerzeménye, a Csendes éj , amelyet egészen biztosan hallhatunk majd a karácsonyi ünnepek idején.

A bíboros elmélkedései és tanácsai arra sarkallják az olvasókat, hogy ne érezzék rosszul vagy haszontalannak magukat, amikor beköszönt életükben hosszabb-rövidebb időre egy csöndes időszak, hanem éppen ellenkezőleg: használják ki az alkalmat, ismerjék meg önmagukat, a magánytól való félelem helyett inkább élvezzék ki a magukkal és Istennel töltött időt.

A szerző    az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója.