Négy napot eltölteni Obertauernben olyan, mintha egy szanatóriumban lenne az ember. A 2300 méter magas bércek között harapni lehet a levegőt, jó másfél méteres hó borítja a lejtőket, az ember idegei kisimulnak az idilli környezetben. Nota bene, nemcsak az újságíróé, hanem a magyar munkavállalóé is. Nincs őrült hajtás, napi tizennégy óra meló, a fizetés hazai mércével mérve meseszerű, az egyéb juttatásokról nem is beszélve. Mi tagadás, nem sokat változott a helyzet az elmúlt két évben ebben az alpesi ékszerdobozban.
Szűk két év leforgása alatt harmadszor jártunk Obertauernben, Ausztria, de talán az egész Alpok legfelkapottabb, és a klimatikus viszonyokat tekintve egyedülálló síparadicsomában. Az itt töltött csaknem négy nap alatt:
A koronavírus-járvány ma már csak kellemetlen emlék, habár az árak sajnos összehasonlíthatatlanok a pandémia előttiekkel (nem csak mifelénk, hanem a sógoroknál is), dübörög a turizmus.
Még úgy is, hogy ha az ember megáll egy út menti Landzeit gyorsétteremnél, 6 euróért (aktuális árfolyamon hozzávetőleg 2280 forintért) kapja meg ugyanazt az ihatatlan, bár félliternyi cappuccinót, amelyért 2022 márciusában még 3,10-et kellett fizetnie.
Mindez azonban csupán apró kellemetlenség ahhoz képest, amit Obertauernben, ebben a 2300 méteres csúcsok között, 1740 méter magasan fekvő falucskában kapnak pénzük ellenértékéül. Különben is, akik karácsony táján Obertauernben múlatják az időt, azoknak aligha szalad fel a vérnyomása a hateurós cappuccinótól, meg a 6,80 eurót (2600 forint) kóstáló, amúgy elsőrangú Trumer csapolt sörtől, a salzburgi régió gyöngyöző remekétől, jóllehet a korsó csak 0,4 literes. Még a szép számmal előforduló magyar síturistáknak sem, akik között napjaink celebjei is felbukkannak.
Az általunk meglátogatott szállodákban visszatérő vendégként említik Rubint Rékát vagy éppen Tóth Gabit, ha éppen nem zsűrizik valamelyik tehetségkutató műsorban.
Nevezett celebritások olyan nagyon nem jönnek zavarba az adott esetben éjszakánként és fejenként 300-500 eurós szobaáraktól, hiszen közösségi médiájuk többszázezres látogatottsága és a sítúrákról feltöltött posztok népszerűsége bőségesen kárpótolja a szállodatulajdonosokat az ingyen és bérmentve rendelkezésre bocsátott lakosztályokért.
Szóval, Obertauernben dübörög a biznisz, karácsony előtt már megteltek a szállodák, és a java még csak most következik, az ünnepek között és után, az iskolai téli szünet idején. Régi ismerősünk, Marco Siedler, a Tourismusverband, a helyi turisztikai szövetség igazgatója több, mint elégedett a szezon eddigi alakulásával. Miért ne lenne elégedett, amikor idén a megszokottnál korábban köszöntött be a tél. Jelenleg 180 centis, kiváló minőségű hó borítja a hegyoldalakat, ottlétünk alatt is végig hullott a hó, hol erősebben, hol gyengébben.
Tavaly ilyenkor nehéz helyzetben volt Ausztria, kivéve Obertauernt – mosolyodik el a turisztikai szakember. – Nálunk mindig van hó, még akkor is, ha az országban sehol máshol. A különleges mikroklímánk hatására itt szinte állandóan havazik, nézzen ki az ablakon, most is. Szóval tavaly is tele voltak a szállodáink karácsony előtt, de idén már november közepén elkezdődött a komoly havazás, folyamatosan legalább másfél méteres a hó Obertauernben, így aztán remek szezonkezdetünk volt. November 24-én megnyíltak a síliftek, beindult a szezon, özönlöttek a vendégek, kiváltképp a hétvégéken, hiszen ekkor még nincs téli szünet. Már most elmondhatjuk, hogy május elsejéig rendben vagyunk, minden szálláshely foglalt.
A legtöbb vendég Németországból és Ausztriából érkezik, hiszen Münchenből két és fél óra alatt kényelmesen ide lehet autózni, a síturisták háromnegyede ennek a két országnak a lakosa. A maradék Skandináviából, a Benelux-országokból, a Brit-szigetekről jön, no meg a szomszédos országokból.
Magyarország mintegy négy százalékot hasít ki a helyi turizmus nagy tortájából.
Az átlagos itt-tartózkodási idő 5,5 vendégéjszaka, három nap és egy hét között szóródik az érték. Honfitársaink könnyű helyzetben vannak, ha valaki Szombathelyen, Sopronban vagy Zalaegerszegen lakik, három óra alatt ideér Obertauernbe, de ha az ember megnyomja, Budapestről is megérkezhet öt óra alatt. Salzburg tartományban Obertauern a legkeresettebb desztináció a magyarok körében. A régióban egymillió vendégéjszakát regisztrálnak a szezonban, ennek durván három százaléka a magyar turistáké.
A tartózkodás időtartamát jobbára megszabja, hogy milyen messziről érkezik a turista. Ha öt-hat órát kénytelen autózni, akkor marad egy hétre, ha két óra alatt ideér, mondjuk Bajorországból, akkor elég egy hétvége is – mondja Herr Siedler.
Az igazi szezon csak most, karácsony előtt durrant be, de rövid szezonról beszélünk, mert 2024-ben korán van húsvét, március 31-én és április elsején, utána pedig már nincs szünet, nincs szabadság, hiába jó még a hó. Márpedig itt fenn, 1700 méter felett április végig remek a hó.
Valójában azt tudom ajánlani a turistáknak, akik nem függenek a húsvéti szünettől, hogy jöjjenek áprilisban, mert olyankor már nincs zsúfoltság, minden sokkal lazább és kényelmesebb, hosszabbak a nappalok, a hó viszont még osztályon felüli minőségű – javasolja ismerősünk.
Szóval, olybá tűnik, itt senkit sem izgat különösebben a globális felmelegedés, mintha ez a csodálatos zárvány kívül esne a káros világtendenciák hatáskörén.
Ó, dehogynem, nagyon is izgat minket a »global warming«, de még mennyire! – tiltakozik Siedler úr. – Hiszen az általános hóhelyzet a megélhetésünk alapja itt, Obertauernben. Tehát mindenre nagyon vigyázunk, odafigyelünk, igyekszünk a lehető leginkább energiatakarékos módszereket alkalmazni, a fűtést például faforgácstüzeléssel oldjuk meg, a szállodák nyolcvan százalékát így temperáljuk.
Summa summarum, nagyszerű szezonnak néznek elébe. Hó annyi van, hogy még jövőre is jutna belőle, plusz folyamatosan hullik. Az atmoszféra remek, a vendégek élvezik a körülményeket, mi kell több ennél? És még egy izgalmas kérdés: a magyar vendégmunkások ügye.
Növekszik a számuk és a számarányuk! – szolgál némiképp meglepő információval az idegenforgalmi guru. – A pandémia idején sokan hazamentek, otthon kerestek munkát, adott esetben kiszálltak a vendéglátószektorból, de azóta visszatértek, sőt, még többen is dolgoznak nálunk, mint azelőtt. Általános jelenség, hogy sokan rájöttek, a turizmus, a vendéglátás nem is olyan rossz megélhetési forma, mindenesetre jövedelmezőbb, mint sok más foglalkozás. Még úgy sem, hogy a konyhán vagy szobalányként dolgozik az ember. Nem csak a fizetés, hanem az életmód miatt is.
Pontosan erről van szó. Tavaly nem is egy itteni magyar vendégmunkás úgy fogalmazott az Indexnek, hogy itt őket megfizetik, nem is rosszul, azért, amiért máshol másoknak fizetni kell. Ott dolgoznak, ahol mások üdülnek, ha van kedvük és a munka után, vagy a szabadnapjaikon erejük az éttermi dolgozóknak, akkor kimehetnek síelni a hegyoldalba, kirándulhatnak a jó levegőn.
Nem csoda, hogy ilyen feltételek mellett a Világgazdaság írása szerint 125 ezer magyar dolgozik Ausztriában, az összes vendégmunkás 13 százaléka, és ezzel hazánk áll az első helyen az Ausztriában munkát vállaló külföldiek listáján.
Obertauernnek továbbra is az egyik legfőbb idegenforgalmi vonzereje a The Beatles. Ahogy azt már korábbi helyszíni riportjainkban is megírtuk, 1965-ben itt forgatták a Help! című korszakos filmet, Richard Lester rendezésében. A Hotel Edelweiss előtt rendületlenül ott áll őrt a négy srác, bronzba öntve nem öregszenek, legfeljebb annyi a különbség a tavalyi helyzethez képest, hogy most hósapka borítja a fejüket.
Gabi közvetve ismerősünk tavalyról, igaz, akkor csak a barátjával, Zsolttal találkoztunk. Zsolt most otthon van Zalakaroson, a kettejük által idekint összespórolt pénzből vendégfogadót nyitnak. Azaz ők a közé a nem túl nagyszámú magyar vendégmunkás közé tartoznak, akik nem felélik a kint megkeresett pénzt, netán házat vagy autót vásárolnak belőle, hanem hazatérve befektetik abba az üzletágba, amihez kiválóan értenek: a vendéglátásba.
Gabi egyelőre még vezeti a Flamingo nevű amerikai stílusú éttermet, amelynek, meglehet, a Las Vegas-i Hotel Flamengo, a két hírhedt gengszterfőnök, Bugsy Siegel és Meyer Lansky vállalkozása volt az előképe. (A vegasi szállodát az anekdota szerint azért hívták Flamingónak, mert Bugsy barátnője, Virginia Hill vörös hajú és hosszú lábú lány volt.)
Tizenkét éve mentem ki Ausztriába, akkor még nem ismertük egymást Zsolttal, aki két évvel korábban próbált szerencsét az akkori barátnőjével – kezd bele Gabi az élettörténete ismertetésébe. – Én akkor pont hullámvölgyben voltam, a szakmai és a magánéletem sem alakult úgy, ahogy szerettem volna. Úgy éreztem, nem haladok semerre, leginkább egy helyben állok. Közgazdászdiplomával egy budapesti cégnél dolgoztam, de hónapról hónapra éltem: kifizettem a rezsiszámlákat, megvettem a BKV-bérletet, és nem maradt egy fillérem se. Szégyenszemre a szüleim támogatására szorultam, a második diplomámat is ő segítségükkel tudtam finanszírozni. Még egy drezdai ösztöndíj is belefért, aminek azért az a haszna megvolt, hogy megtanultam anyanyelvi szinten németül. Aztán tizenkét éve úgy döntöttem, ebből elég, és kimentem nyugatra vendéglátózni.
Gabinak a végső lökést az adta meg, hogy nem nevezték ki arra a pozícióra, amit beígértek neki, plusz az akkori párjával sem alakultak jól a dolgok. Ausztrián belül az első szezonját Karintiában dolgozta le, rengeteget segített, hogy beszélte a nyelvet. Ez persze nem a „hochdeutsch” volt, hanem a szinte érthetetlen osztrák dialektus, amit azonban hamar elsajátított. Úgy is mondja, hogy „osztrákul” beszél.
Nekem nagy szerencsém volt, mert a család, amelyiké a szálloda volt, nagyon rendesen bánt velem, megtanították a vendéglátós szakzsargont, segítettek a beilleszkedésben. Sokat kellett dolgozni, mert kevesen voltunk, viszont az utolsó fillérig kifizettek, még a túlórát is, ami meglepett, mert azért én is hallottam rémtörténeteket. És ami különösen imponált, az az volt, hogy a munkának megvolt az ellenértéke, érezhetően előbbre jutottam, már nem hónapról hónapra éltem, lett megtakarításom.
Gabi hét éve dolgozik jelenlegi munkahelyén, akkor került ide, 2016-ban, amikor az amerikai tulajdonosa megnyitotta a Flamingót. A vezetőség már akkor világossá tette számára, ha belefekteti az energiát, akkor tanulhat és előreléphet, ők biztosítják hozzá az anyagi hátteret. És ez így is lett.
„Pincérként kezdtem a Flamingóban, később személyzeti főnökké léptettek elő, majd kineveztek üzletvezetőnek, ami jelenleg is vagyok – mondja nem kevés büszkeséggel a hangjában. – Ennek is már több éve. Hozzám tartozik a konyha, a személyzet, a rendelések, de ugyanúgy maradtam pincér is, besegítek a felszolgálóknak, ha úgymond »úszik« a placc. Hárman vagyunk a szervizben, és hárman a konyhán. Heti hét napot vagyunk nyitva, máshogy nem tudjuk megoldani.”
Ezen a ponton kénytelen vagyok megkérdezni Gabitól, hogy ugyan mikor pihen?
„Hát én majd május harmadika után, amikor lecsengett a szezon. Én elég tudatosan készültem, illetve készültünk Zsoltival erre az otthoni projektre, szerencsére a tulajdonosoktól megkapunk minden támogatást. A törvényi lehetőségeken belül, természetesen.”
Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem, Zsolt vajon mikor jött be a képbe.
Kilenc éve. Ő a Kristallban dolgozott, én egy másik hotelben, ahol Dániel, a főszakács javasolta, menjünk ki a faluba, beszélgessünk az itteni magyarokkal. Pár éve nyolcszázan voltunk, most is vagyunk legalább ennyien. Olyan hely nincs is, ahol nem lenne legalább egy magyar pincér vagy szakács. Szóval, elmentünk a Kristallba, és ott történt a bárpultnál a megismerkedés.
Nem volt szerelem első látásra, Gabi még arra is emlékszik, hogy Zsolt a főnökével annyira beindult, hogy végigitatták a csinos magyar lánnyal az egész itallapot.
„Bármire ránéztem, a jégbortól kezdve a pezsgőig, mindent azonnal kinyitottak. Akkoriban nagy divat volt az Aperol, azt is kínáltak, Zsolt biztosra akart menni, és célhoz is ért. Azóta is szeretem, mármint az Aperolt. Mondom, nem volt szerelem első látásra, de aztán minden sínre került.”
Gabi és Zsolt sohasem dolgozott egy helyen, kivéve a nyarat, mert akkor egyszer elmentek egy németországi fesztiválra, ahol három hétig melóztak.
„Na, az kemény volt – tűnődik az üzletvezető. – Úgy képzeljük el, hogy akkora tömeg volt, mint otthon a Szigeten, azzal a különbséggel, hogy ott csak kiadják az italt a pulton keresztül, itt viszont ki is kellett vinni a sört az asztalokhoz. Tíz korsót tudtam kivinni egyszerre, de nem ám félliteres, hanem egyliteres korsó söröket! Egy ilyen korsó üresen is egy kiló... Képzeljék el, gyönyörű népviseletben érkeztek a lányok, este pedig ott fetrengtek a földön hullarészegen...”
Gabiékat az tartotta életben, hogy esténként megszámolták a pénzt, megnézték, hol tartanak a kitűzött célhoz képest. De ez csak egy nyári meló volt, a Flamingóban más a módi.
„Egyszer Loitzmannsdorfban nyaraltunk, Burgenlandban, közel a magyar határhoz, és ott fogalmazódott meg bennünk, hogy előbb-utóbb haza kéne költöznünk. Valami hasonlót képzeltünk el, mint az az idilli házikó, ahol akkor laktunk, jakuzzivale meg mindennel.”
Öt éve vágtak bele, először megvették Zalakaroson a telket, aztán építkeztek, lépésről lépésre haladtak előre, és ma már megvan a használatba vételi engedély is, és a működési engedélyt is várják, Gabi nagyon bízik benne, hogy karácsonykor ki tudnak nyitni.
Gabi egyelőre nem megy haza, nem engedhetik meg maguknak, hogy az ő tisztes fizetése kiessen a családi büdzséből, a szezont még végigdolgozza a Flamingóban.
Jelenleg nettó 2650 euró a fizetésem, van lakásunk is, amit a cégtől kaptunk, ezért nem kell fizetnünk. Napi kétszeri étkezést kapok, továbbá van vezetői prémiumom, azaz részesedek a napi bevételből. Kifizetik a túlóráimat is, továbbá a tizenharmadik és a tizennegyedik havi fizetés arányosított részét is megkapjuk a szezon végén. Mindent összeadva a havi jövedelmem több mint négyezer euróra jön ki, és ehhez még hozzájön a borravaló is. Szóval, megérti, hogy miért nem akarunk erről az összegről lemondani.
Könnyű őt megérteni magyar pénztárca felől nézve, erről az átszámítva közel havi kétmillióról aligha mondana le bárki önszántamból. Természetesen Gabi is, Zsolti is be van jelentve, itt a feketemunkát drasztikus szigorral büntetik, akár be is zárhatják ilyen esetben az éttermet. Nyugdíjjárulék, egészségbiztosítás, előtakarékossági számla (!), minden van, mi szem-szájnak ingere. És egyéves munkaviszony után a munkanélküli segélyre is jogosult a munkavállaló.
A Flamingo a pandémia alatt is nyitva volt, de csak elvitelre dolgoztak. A tulajdonos egyébként adóellenőr volt az Egyesült Államokban, úgyhogy erősen szabálykövető.
Gabiék otthon beruházási hitelt vettek fel, bár jórészt saját forrásból fedezték a zalakarosi beruházást. És hamarosan eljön az esküvő ideje is...
Vivien, a magyar pincérkisasszony még csak huszonegy éves, és az ország túlsó végébe, Békéscsabára való, oda, ahol Gabi is járt a főiskolára. 2020 nyarán Balatonfenyvesen vendéglátózott, ott felszedett némi gyakorlatot, és ott ismerkedett meg Gabiékkal. Aztán szeptemberben új ismerőse ráírt, hogy volna-e kedve Obertauernben dolgozni a Flamingóban. Még szép, hogy volt, és most itt ül velünk szemben az asztal túlsó oldalán.
Én már tizenhat éves korom óta pincérkedtem, igyekeztem elsajátítani ezt a szakmát – mondja a tűzről pattant ifjú hölgy. – Szóval, 2020-ban kijöttem, fel kellett venni az oltást, csak elvitelre dolgoztunk, egy kicsit minden nehezebb volt. Aztán a szezon végére minden a helyére rázódott. Roppant elégedett voltam, életemben nem láttam még annyi pénzt, amennyit kaptam. Négy és félmillió forintot vittem haza az idény végén! Tizenkilenc évesen... Egyértelmű volt, hogy visszajövök a következő szezonra.
Ez volt akkor, és azóta csak javult a helyzet.
Nem csak a pénzről van szó, mindenki nagyon kedves, a tulaj, a vendégek, akik között rengeteg a magyar, a lengyel, a szlovén. Abszolúte elégedett vagyok. Ami nagyon rossz lesz, az akkor következik be, amikor Gabi végleg hazamegy. Nagyon jól kiegészítjük egymást. És hosszú távon arról álmodozom, hogy talán egyszer majd átvehetem a helyét. Persze ahhoz még jól meg kell tanulnom németül és angolul is.
Vivientől azután is érdeklődtünk, miként néz ki egy napja, mert azért az közel sem mindegy, hogy mennyit dolgozik az ember. Megdöbbentünk a válaszon.
Reggel kilenckor kelek, tizenegyre bejövök dolgozni, Gabi bejön délre, és indítunk. Ebéd után mindig van üresjárat, olyankor két-három órára hazaugrom, öt percre lakom innen, itt minden közel van. A lakásomért fizetek havi lakbért, kilencven eurót, azt levonják a fizetésemből.
Gyors fejszámolás, havi 34 000 forintért lakik Vivien, rezsivel együtt. Az embernek elfacsarodik a szíve, ha a budapesti albérletárakra gondol.
Szóval, este két turnusban van a vacsora, hattól nyolcig, majd nyolctól tízig, kétszer megtelik az étterem. Tavaly voltak zenés estéink élő zenével, olyankor előfordult, hogy hajnalig itt voltunk. Ilyenkor van fogyasztás rendesen, és a borravaló is fejedelmi. 2100 eurót keresek egy hónapban, erre jön a borravaló, a tizenharmadik, tizennegyedik havi fizetés. Otthon szoktam nyaranta dolgozni, a heti 90 ezer forint nevetséges az itteni, jóval 2000 euró feletti jövedelmemhez képest. Ezt ráutalják a számlámra, és az ott is marad, mert nincs mire költeni! Jó, mondjuk én dohányzom, arra elmegy egy kis pénz, de a 90 eurós lakbéren kívül semmire sem kell költenem.
Szabadidejében szánkózik Vivien, síelni még nem tud, de meg akar tanulni. Mindennel elégedett, úgy érzi, él, mint Marci Hevesen. November 20-án jött ki, és május elsején fejeződik be a szezon, aztán irány Békéscsaba, illetve nyáron a Balaton, a vendéglátásban.
Néhány sarokra van a Roemerstrassén, Obertauern főutcáján a Flamingótól Silvia Grillitsch síiskolája és -kölcsönzője. Silvia világklasszis síző és snowboardversenyző volt a közelmúltban, formációs sízésben pedig 2017-ben Európa-bajnokságot nyert. A sísuli sztároktatója régi ismerősünk, Thurzó Balázs, ez a harmincasnak kinéző, valójában 49 éves, vakító hófehér fogsorát villogtató, filmszínészkülsejű fiatalember.
Rengeteg visszatérő vendégem van, sokan már augusztusban bejelentkeznek, mert biztosra akarnak menni, gyakorlatilag májusig, a szezon végéig be vagyok táblázva – büszkélkedik Balázs. – Beírom őket a rendszerbe, mert irodai munkát is végzek. A kezdőktől kezdve a szuperhaladókig bárkivel foglalkozom, és nagyon szeretnek az ügyfelek.
Ezt magunk is tanúsíthatjuk. A TV2, sílécet életében először magára csatoló szerkesztő-riporterét pillanatok alatt megtanította Balázs az alapokra, úgyhogy a kolléga már alig várja, hogy megint kiutazhasson Obertauernbe a Grillitsch-Schischuléba, hogy leckéket vegyen tőle.
A vendégkör 60 százalékban német anyanyelvű, tehát német vagy osztrák, 15-20 százalék holland, a többi a volt szocialista országokból érkezik. Sok magyar vendégem is van, a közös nyelv nagy vonzerő. A franciát leszámítva az összes alpesi ország nyelvét és az angolt beszélem, beleértve az olaszt is – tudjuk meg a mestertől.
Balázs nagyon elégedett a sorsával, mint mondja, ennél jobban szervezett és felszerelt síiskolával még nem találkozott. A főszezonban százhúsz oktató dolgozik Silviának, Balázs szerint mintaszerű, ahogy ezt a hatalmas csapatot koordinálják.
Karácsonytól már érkeznek a több száz fős angol iskolai csoportok, ennek a logisztikai megszervezése emberes feladat. Balázs vezető pozíciót tölt be, azokat az oktatókat, akik magánórákat adnak, ő koordinálja, afféle kisfőnök itt honfitársunk. Idén már november első hetében tudtak volna kezdeni, annyira korán leesett a hó, és május elsejéig lesznek nyitva.
A nyárról azt hihetnénk, hogy Balázsnak teljesen szabad, de erről szó sincs. Akkor is a vízzel dolgozik, csak nem a szilárd, hanem a folyékony halmazállapotúval.
Alighogy itt befejeztem a munkát, megyek a Traunseere vitorlásoktatónak – mosolyodik el. – Ez a tó 70 kilométerre van innen, a Salzburg–Bécs-autópálya mentén. Úgy jönnek a tavak Salzburg felől, hogy Mondsee, Attersee, Traunsee. Én az utóbbin dolgozom.
Balázs nem tagadja, hogy igazi álommunka az övé, télen sízés, nyáron vitorlázás, állandóan a szabad levegőn. Nem csoda, hogy télen-nyáron csokibarnára sült, csak úgy villog a fogsora, messziről playboynak nézné őt az ember, bár ő nem kedveli ezt a jelzőt.
„Ez így van, tényleg szeretem a munkámat, amelynek persze vannak árnyoldalai is. A pénz jó, a munka szép, izgalmas, nagyon szeretek oktatni, de évente kétszer kell költözni az összes cuccal, és hát be kell vallanom, ez a vándoréletmód nem kedvez a családalapításnak.”
Kéki Mónika foglalkozása – Hausdame. Magyarul háziasszony, a ház úrnője, valójában a szálloda – az Edelweiss, ahol 58 éve a The Beatles lakott a Help! című film forgatása idején – gazdasszonya. Mónika pocakja gyanúsan gömbölyödik, de nem merünk rákérdezni – a múltban már nem is egy kínos élmény adódott ebből, aligha kell magyarázni, hogy miért –, a szemüveges, ifjú hölgy azonban megelőz.
„Igen, jól látja, várandós vagyok, az ötödik hónapban, május elsejére vagyok kiírva – nevet. – Március elsejéig dolgozom még, utána terveket fogok írni napi két-három órában a cégnek, meg besegítek az ellenőrzésbe. Aztán március végén hazautazunk Nagyberkibe a férjemmel. Nagyberki félúton van Kaposvár és Dombóvár között, Somogyban. A párom ugyanitt dolgozik, ahol én, szakácsként. Ami engem illet, a vendégek gyakran »first ladynek« hívnak, én gondoskodom a szállodáról, hogy tiszták legyenek a szobák, hogy minden rendben legyen, harmónia uralkodjon a főnökség és a dolgozók között. Ez könnyen megy, mindenkinek ilyen főnököt kívánok, mint amilyen nekünk van. Tíz éve dolgozom itt, akkor jöttem ki, azonnal megtaláltam az álommunkámat.”
Mónika persze a ranglétra első fokán kezdte, pár évig szobalány volt az Edelweissben, s mivel jól beszélt németül és angolul, mindig őt kérték meg, hogy segítsen a többieknek, akár az ügyintézésben, a papírmunkában is. Amikor beütött a koronavírus-járvány, akkor is ő intézte az adminisztrációt, hiszen két hétre be kellett zárniuk. Ez a negyedik szezonja Hausdameként.
Igyekszem mindig igazságos lenni, ezért mindenki szeret. Nagyon jól értek az emberek nyelvén, ennyi dolgozó között ez igen hasznos. Nem dicsekszem vele, de egyfajta főnök vagyok.
Mónika október, november környékén tervezi a visszatérést, amikor már féléves lesz a kislánya, merthogy kislánya lesz, az már biztos. Mónika és a férje itt laknak az Edelweissben, azaz úri dolguk van. A kislányt egy magánklinikán, Magyarországon fogja megszülni, és az orvosával már azt is megbeszélte, hogy eljön Obertauernbe meglátogatni a páciensét.
Tavaly az ő koncepciója szerint átalakították a szállodát, több helyiséget egybenyitottak, és lett egy Schikeller, ahol tárolni lehet a vendégek síléceit. Minden évben terveznek valami újdonságot, legutóbb ez volt az.
Folytatjuk a beszélgetést, majd körútra indulunk. Megnézzük a Beatles-relikviákat, a korabeli újságokat. A falakon megannyi világhíresség fotói, lakott itt Franz Klammer, Lindsey Vonn, Ingemar Stenmark, Alberto Tomba, Hermann Maier, az alpesisí-világ színe-java megfordult a Havasi gyopárban az évtizedek során.
Az Apparhotel Sonne sincs messze, viszont másfél méter magas hófalak között tudunk csak eljutni az idén gyönyörű négycsillagos Superior besorolású szállodáig. Egyszer csak iszonyatos dübörgést hallunk, egy hatalmas munkagép száguld el mellettünk hóláncos kerekekkel, és teljes erővel belerohan a hótömbbe a markolójával, amiben kis túlzással elférne egy kertes ház. A markoló megtelik hóval, a kezelő egy gombnyomással felemeli, a monstrum hátratolat, megfordul, és elszáguld a rakományával. Hogy hová, azt már nem látjuk, de az utak példás rendben vannak tartva, még az állandó hóesés ellenére is.
Maga a szálloda a Grilitsch család tulajdonában van, a menedzser Silvia, a síbajnok, de találkozunk a tündéri anyukával és Herr Grillitschcsel is, aki szakasztott olyan, mint a lánya, csak kevésbé csinos.
Egy házzal odébb az Hotel Enzianban, ahol két éve laktunk, régi ismerősünk fogad. Időközben felújították, átalakították a házat Sissi, azaz Elisabeth Veith elképzelései szerint.
Mi egy igazán nemzetközi szálloda vagyunk. Juliennel, a francia barátommal vezetjük, az alkalmazottaink tizenhat országból verbuválódtak, nincs olyan vendégünk, aki nem találkozna olyan pincérrel vagy szakáccsal, akivel ne tudna az anyanyelvén kommunikálni. Még három argentin és egy ausztrál dolgozónk is van! – mondja büszkén az ifjú hölgy, majd kérésünkre kihívja a konyháról három honfitársunkat.
Nagy Ervin József 38 éves, tíz éve dolgozik Ausztriában, és Csíkszeredából, egészen pontosan Csíkszentimréről indult el a nagyvilágba. Ervin szülőfaluja nincs közel, 1300 kilométert kell autózni, amíg Alcsíkból eljut az ember Obertauernbe.
Eleinte még többet kellett, mert Tirolban dolgoztam három évet – mosolyodik el a jókötésű székely fiatalember. – De mivel nem találtam meg a számításaimat, ezért továbbálltam. Tudja, magyar főnökeim voltak, és hát sajnos sokunknak nem jók a tapasztalatai a magyar irányítású vendéglátóhelyekkel... Megismerkedtem az akkori barátnőmmel, kimentünk egy folyami, majd egy fekete- és földközi-tengeri hajóra dolgozni. De aztán szakítottunk, és visszakerültem a szárazföldre. Hét évig konyhafőnökként dolgoztam, ez az első szezonom az Enzianban.
Ervin eljött ide egy állásinterjúra, és mivel nagyon tetszett neki az, amit látott és hallott, leszerződött. A nyarakat ritkán tölti otthon, de most valószínűleg hazamegy, egyrészt, mert az Enzianban amúgy sincs nyári szezon, másrészt pedig építkezik Csíkszentimrén.
Egy szezonban bőven tízezer euró felett tudok keresni, és szinte az egészet félre tudom tenni, hiszen lényegében nincs rezsim, az étkezésemet és a szállásomat fedezik a munkáltatóim. Nem dohányzom, inni is csak akkor iszom, ha nagyon muszáj – nevet.
Napi két részletben dolgoznak, reggel és este, mert ebédet nem adnak a vendégeknek, csak reggelit és vacsorát.
Ha felépül a családi házunk, nyitnék egy kis pizzériát Csíkszentimrén, kiszállításra. Azzal indítanék, aztán meglátjuk, mire viszem vállalkozóként.
A sous chefet Tredik Ferencnek hívják, ő Debrecenből érkezett, és vérbeli sportember, ért a snowboardhoz, annak idején még az Exatlonba is jelentkezett, de nem vették be a műsorba. Az ő előélete finoman fogalmazva is regényes.
Kilenc évig dolgoztam Észak-Írországban, Belfastban, a Titanic Museumban, »senior sous chef« voltam, a második a rangsorban a séf után. Nagyon izgalmas munka volt, rengeteg tapasztalatot szereztem, de egy korszak lezárult, és három éve átjöttem Ausztriába. Innen csak négy óra Szombathelyig, ahol az öcsém lakik, onnan meg további négy óra Debrecenig. Itt Ervin a felettesem, nagyon jól kijövünk egymással.
Az Enzianban hagyományos osztrák ételekkel várják a vendégeket: wiener schnitzel borjúból, tafelspitz, vagyis főtt marha, azaz tányérhús, továbbá hagymás rostélyos, no és a kedvenc, a szarvaspörkölt. A magyaros ételek is gyakran asztalra kerülnek, de azt nem a vendégek fogyasztják, hanem a személyzet!
Anyagilag meg vagyunk becsülve, jóval tízezer euró felett keresünk egy szezonban, minden egyéb juttatás, tizenharmadik, tizennegyedik havi fizetés jár nekünk, ingyen szállás és napi kétszeri étkezés. Bár meg kell mondanom, Belfastban jobban kerestem, ott megvolt a havi háromezer is, ráadásul nem is euróban, hanem angol fontban. Igaz, Észak-Írországban az élet is drágább volt. Most egyedülálló vagyok, négy hónapja szakítottam a párommal. Új hely, új élet!
Farkas Szofi 23 éves, csinos, karcsú, szőke lány Érsekújvárról. Kiderül, az alakját a balettnek köszönheti, mert táncosnőnek készült, de aztán felszolgáló lett belőle.
Ez az első szezonom Ausztriában, előtte hét évig Dél-Tirolban dolgoztam, Olaszországban, Meránban – mondja. – Ott vegyesen megy a német és az olasz nyelv, mindkettőt beszélem. Nagyjából egyformák a körülmények Dél-Tirolban és itt, Obertauernben. Ott is jól kerestem, itt sem panaszkodom. A párom is szlovákiai, zsolnai, ő nem tud magyarul, együtt jöttünk át Dél-Tirolból. Két kocsink van, én most vettem tízezer euróért egy használt BMW terepjárót, nem keresek rosszul. A párom gondolkodik vállalkozásban, én nem verem a fogamhoz a garast, szeretek élni. Anyukám operaénekes, Németországban énekelt, én balett-táncosnak készültem.
Szofi édesanyja abbahagyta az éneklést, inkább elment szobalánynak, majd pincérnek Dél-Tirolba. Szofi akkor 16 éves volt, ő is elkezdett dolgozni. Balett-táncosként nem volt jövője.
Jönnek az oroszok, ukránok, kínaiak, velük nem tudunk konkurálni, ők olyan képzést kaptak otthon, ami nem is hasonlítható a szlovákiaihoz. Itt bőven havi kétezer euró fölött keresek felszolgálóként, elégedett vagyok. A főnökeimet is szeretem, a kollégáimról nem is beszélve – mondja, miközben huncut szemmel Ervinékre sandít.
Nem lenne teljes a körkép, ha nem néznénk körül abban a szállodában, ahol eltöltöttünk csaknem négy napot, a Hotel Panoramában. Természetesen itt is van magyar munkavállaló, Király Csabának hívják a 45 éves gyöngyöshalászi fiatalembert.
2003-ban kezdett Ausztriában, Salzburg mellett, akkor már nyolc éve dolgozott a szakmában, hiszen 1995-ben végzett, már otthon, Magyarországon is konyhafőnök volt. Hét és fél évet Noszvajon dolgozott a kastélyhotelben, aminek ma már Oxigén a neve, közben egy évet Parádsasváron is dolgozott, és katona is volt, az utolsó eresztéssel, mielőtt megszűnt volna a kötelező szolgálat.
2003-ban még vízummal jöttem ki, nem voltunk benn még az unióban, de aztán felpörögtek az események. Egy magyar étteremben dolgoztam eleinte, lassan indult be, de másfél év után már dübörgött a hely. Nem kizárólag magyaros ételeket szolgáltunk fel, Landhausküche is működött, meséli.
Csabáék variálják a fogásokat, a hagyományos magyaros ételek mellett szerepelnek az étlapon az osztrák konyha különlegességei. Arra törekednek, hogy az alapanyagokat a régió termelőitől szerezzék be, a húst, a felvágottakat például egy mauterndorfi hentes szállítja, ez a falu tizenöt kilométerre van Obertauerntől, a mézet egy lungaui termelőtől kapják, igazán különleges finomság, a friss halakat, a pisztrángot Untertauernből hozzák, szóval minden alapanyag helyi. Murauból pedig az alpesi lazac érkezik.
Csaba sokáig Lungauban volt konyhafőnök, aztán a mauterndorfi várban kivett volna egy konyhát. Ám a koronavírus-járvány közbejött, és 2021 után átjött a Panoramába konyhafőnöknek. Itt, a szállodában csúcsminőségben dolgoznak, a berendezés osztályon felüli, az ízek ugyancsak, ezt mi is tanúsíthatjuk.
A séf úr 2011 óta él a családjával Mauterndorfban, van egy tizenegy és egy kilencéves fia, mindketten itt születtek, ide járnak iskolába, viszont magyar állampolgárok. Úgy tűnik, ebből már nem lesz hazaköltözés...
Lényegesen jobban élünk, mint ha otthon dolgoznék, még úgy is, hogy drágább az élet. A feleségem is vendéglátós, pincér Lungauban. Itt a Panoramában nyáron is dolgozunk, az újításokat akkor próbáljuk ki. A kihasználtság olyankor, nyáron, 50 százalékos. Vettünk egy lakást, autónk is van, nyáron Olaszországba járunk, normális polgári életszínvonalat tudunk biztosítani a családnak. Délután egy órára járok be dolgozni, este fél tíz körül végzünk.
Őszintén szólva nem csodálkozik az ember, ha egyik-másik magyar munkavállaló már Ausztriában ereszt gyökeret, a jót könnyű megszokni. Persze Obertauern egy különleges zárvány, itt a fantasztikusan szép környezet is hozzájárul az emberek életminőségéhez.
Összegezve: az itteni magyarok többsége idővel hazamenne, valamiféle vállalkozásba fogna, de olyanok is akadnak, akik már csak rokonlátogatóba utaznak haza.
(Borítókép: Nagy Ervin, Farkas Szofi és Tredik Ferenc. Fotó: Gáll Anna / Index)