Ausztria nem csak a magyar pincérek, szakácsok, busz- és teherautó-sofőrök első számú célpontja, ha munkavállalásról van szó. A PhD-fokozattal rendelkező Papp László a Bécsi Orvostudományi Egyetemen mesterséges intelligencia és kvantum computing kutatóként dolgozik, és obertauerni, valamint tiroli riportjainkat olvasva írt az Index szerkesztőségébe. Nem kellett különösebben kapacitálni, hogy elmesélje karriertörténetét, ami egyvalamiben feltétlenül különbözik az eddig megismertektől: László nemcsak jól él, hanem még boldog is.
A hajdúböszörményi születésű László 2006-ban végzett szoftverfejlesztőként a Szegedi Tudományegyetemen.
„Akkoriban még programtervező matematikus volt az elnevezésem, és diploma után Budapesten helyezkedtem el, egy orvosi képalkotó cégnél, a Mediso Kft.-nél. Közben dolgoztam a PhD-men, úgy, hogy két évet Kielben töltöttem kutatással. Aztán a PhD-m félbemaradt, és folytatódott a karrierépítés a Medisónál. Csoportvezető lettem, és kialakult egy nagyon komoly kapcsolati hálóm a szakmában. Havi egymillió fölött kerestem. Ennek ellenére, és még véletlenül sem a pénzért, 2015-ben úgy döntöttem, hogy Bécsben folytatom.”
Az életre szóló váltás magyarázata a szerelem volt. László Zell-am-See-ben egy tudományos konferencián megismerkedett egy német hölggyel, akivel egymásba szerettek, és úgy döntöttek, hogy „félúton”, Bécsben telepednek le.
Nagyon szerettem az otthoni munkámat, de a kutatás mindig jobban érdekelt. Amikor a feleségemmel találkoztam, megindult egy folyamat bennünk, mely egyszerre volt a változásra való személyes igény és a közös élet megkezdésének vágya is. Bécs megadta nekünk mindazt, amire szükségünk volt: közös élet, munka, és a régi álmom, a tudományos kutatás.
Összeházasodtak, és immár hosszú évek óta bécsi lakosok.
„Mindketten posztdoktori állásban vagyunk, a Bécsi Orvostudományi Egyetemen – beszél László bécsi egzisztenciájáról. – Kutatólelkek vagyunk, imádjuk a munkánkat, és bár a versenyszférában jóval magasabb lenne a jövedelmünk, az állami állásunkkal tökéletesen elégedettek vagyunk. Ketten együtt ötezer eurót keresünk, ebből gond nélkül tudunk bérelni egy nyolcvan négyzetméteres lakást kis kerttel Bécs 14. kerületében, Penzingben, ami majdnem a centrumban van, Budapesten körülbelül Zuglóhoz tudnám hasonlítani.”
A lakbér a rezsivel együtt 1500-1800 eurót emészt fel, de ha a családi büdzsé 5000 eurós, akkor ez belefér. Ahogy a gyereknevelés is, Lászlóéknak van egy ötéves kisfiuk. Az élet egyébként fikarcnyival sem drágább Bécsben, mint Budapesten, sőt!
Példának okáért itt van az éves bérlet, ami minden tömegközlekedési eszközre jó, és még járulékos kedvezmények is tartoznak hozzá, például csökkentett árú múzeumi belépő. Mármost, ez 365 euróba kerül, vagyis leosztva napi egy euróért utazhat annyit az ember, amennyit csak akar. Nekünk nincs autónk, nincs is rá szükségünk, a bécsi közösségi közlekedés rendkívül jó
– említi beszélgetőpartnerünk.
Az Allgemeines Krankenhaus (AKH), az Általános Kórház, ahol Lászlóék dolgoznak, Bécs városáé, az MUW, vagyis a Bécsi Orvostudományi Egyetem, ami a munkaadójuk, viszont állami kezelésben van. Ezen kettősség miatt léteznek fura párhuzamosságok az AKH épületén belül, de nincs ebből probléma. Applied Quantum Computing Group, vagyis alkalmazott kvantum komputing csoport, ez a neve a konkrét osztálynak, melynek László a csoportvezetője, ez pedig az orvosfizikai és biomedikai mérnöki központ része.
„A feleségem szakterülete a molekuláris biológia, az enyém az orvosi képek analízise – magyarázza László. – A félreértések elkerülése végett én nem orvos vagyok, hanem orvos-fizikus, és a rákkutatásra, a rákdetektálásra fókuszálok elsősorban orvosi képekből. Nagyon érdekel a mesterséges intelligencia, és évek óta ebben a témában kutatok. Eközben azért Magyarországtól sem szakadtam el, mivel 1999-ben megnyertem az országos ifjúsági innovációs versenyt – aminek következtében felvételi nélkül bekerültem az egyetemre –, tizenkét éve zsűritagként is foglalatoskodom az ifjúsági innovációs versenyeken a Magyar Innovációs Szövetségnél.”
László gondosan őrzi magyarságát, miközben sajátos identitású családban él.
„A feleségem német, én magyar vagyok, a fiunk pedig osztrák születésű – mondja mosolyogva. – Ez nem jelenti azt, hogy ne tudna magyarul, mert én magyarul beszélek hozzá, a feleségem németül, én meg a nejemmel angolul kommunikálok. Utóbbinak történelmi okai vannak, mivel angolul kezdtünk el beszélgetni egymással, és ez ránk ragadt. A magyarságom teljes manifesztációja a fiammal kialakított kapcsolatomban teljesül ki.
Egyébként Bécsben nem keresem, de nem is kerülöm a magyarok társaságát, nem akarok bezárkózni egy magyar szegregátumba, ahogy azt sokan teszik. A munkahelyemen a dolgozók legalább fele külföldi, ahogy Bécs lakosságának is ma már a fele nem osztrák, de a sokszínű, kozmopolita atmoszféra Bécs előnyére válik. Ha visszatekintünk a Monarchia időszakára, Bécs akkor is soknemzetiségű főváros volt, és ma is az.”
László szerint a hagyományos, archaikus bécsi Gemütlichkeit, a bécsies kedélyesség ma is jellemzi a várost, nem véletlen, hogy Bécset a világ talán legélhetőbb városaként tartják számon.
„Létezik egy érdekes kettősség Bécs megítélésével kapcsolatban. Egyrészt a legélhetőbb város, másrészt viszonylag friss felmérések azt is kimutatták, hogy a külföldi látogatók az egyik legbarátságtalanabbnak a bécsi lakosságot tartják. Személyes megítélésem szerint az utóbbi jelenség egyrészt a sokszínű kultúrából, másrészt onnan eredhet, hogy a tősgyökeres bécsiek egyedi, olykor arisztokratikusnak tűnő stílusa ridegnek, elutasítónak tűnhet. Fontos azonban megérteni, hogy ezen bécsi stílus egyik alapköve az a relaxáltabb, a mindennapokat sajátosan megélő szemlélet, mely nehezen tűri, ha noszogatják az embert. Véleményem szerint, ha valaki megérti ezt a stílust, akkor kevesebb megnyilvánulást fog személyeskedésként értelmezni.”
A legélhetőbb város besorolás ettől függetlenül abszolút jogos, László szerint tényleg jó Bécsben élni. Nem csak a hangulat miatt. Például nagyon sűrű szövésű az osztrák szociális háló, nagyon nehéz kiesni a lyukain, aki munkanélküli lesz, az sem hal éhen.
„Kapunk úgynevezett klímabónuszt, ami mindenkinek jár alanyi jogon, gyerek után pedig a családi pótlék mellett a familybónusz is jár, ami afféle adókedvezmény. Ebből kijön az óvoda 200-300 eurós havi díja. És hát az árak sem ijesztőek. Mi egész hétre szoktunk bevásárolni a szupermarketben, 120-150 euróból, annyit otthon is bőven elköltenénk. Mint mondtam, a közlekedés olcsó, ami pedig a gépkocsit illeti, az a benyomásom, hogy a város szándékosan tereli úgy az embereket, hogy ne tartsanak autót Bécsben. Szerintem ezért van az, hogy a parkolás jóval bonyolultabb, mint Budapesten, úgynevezett Parkscheint kell váltani valamelyik trafikban, csak úgy tudod leparkolni a kocsidat. De ezzel nincs bajom, főleg, hogy nem is tartok autót.”
Azt azért László elismeri, hogy saját lakást venni Bécsben nem olcsó mulatság, ha azt, ahol most laknak, megvennék, közel egymillió euró lenne a tranzakció vége.
„De erre nincs is szükség, Bécsben a lakosság zöme bérel lakást, saját ingatlant nyilván mindenki szeretne, de azzal rendelkezni Magyarországon sokkal inkább státusszimbólum, mint itt” – jegyzi meg.
Lászlónak összességében is az a szubjektív érzése, hogy Bécsben semmivel sem drágább az élet, mint Budapesten. De ha már a szubjektív érzéseknél tartunk, Lászlóban azért még él egy-két otthonról hozott beidegződés.
„Érdekes, az még mindig bennem van, hogy nem szabad betegnek lenni, mert akkor a táppénz jóval kevesebb, mint a fizetésed. Az itteniek simán elmennek betegállományba, mert ezáltal nem csökken a bevételük. Lassan már én is kezdem megszokni, főleg, hogy a feleségem mindig emlékeztet rá, ha beteg vagyok... – jelzi mosolyogva. – Ha már a betegségeknél tartunk, az az érdekes, hogy Bécsben, ha bemegy az ember a patikába, és kér egy gyógyszert, többnyire azt mondják, hogy menjek be másnap, és addigra meghozzák külső raktárból, ugyanis helyben minimális árukészlettel dolgoznak, és ezzel is spórolnak.”
László szóba hoz egy kuriózumot, ami tulajdonképpen hungarikum, mármint a lángost.
„Bécsben is lehet kapni lángost, de annak semmi köze a finom magyarországi lángoshoz. Nem frissen árulják, hanem sokszor reggel megsütik azt a mirelit akármit, és ott áll egész nap, ráadásul nincs rajta se tejföl, se sajt. Van ugyan egy-két magyar lángosos, akik a jóféle friss hazait sütik és árulják, de az az érdekes, hogy az osztrákok már megszokták a saját lángosukat, és legtöbben nem is ismerik a magyar verziót, így nem is próbálják ki. A kollégáimnak szoktam néha lángospartit szervezni otthon, hogy úgymond edukáljam őket a lángos másik, sokkal színesebb oldaláról is, amit jó néven vesznek.”
Lászlóék nem szórják a pénzt, így valamennyit tudnak félretenni hó végén.
„Aki itt él Bécsben, az azért él itt, mert szeret itt élni. Jó a közbiztonság, rengeteg a zöld terület, a park, a játszótér. Nincs honvágyam, bár néha hiányolok bizonyos dolgokat, például egy jó magyar kolbászt vagy a trappista sajtot. Alig vannak magyar zöldségek a boltban, de ezzel együtt élünk. Egyébként a feleségemnek nagyon tetszik Budapest, és egy kicsit meg is tanult magyarul. Amint az kiderült a családjával való találkozások alkalmával is, a német fülnek valóban szép, dallamos a magyar nyelv. Néha hazajárunk Pestre, nyaranta Európán belül mozgunk.”
Végül szót ejtünk a legtöbb külföldre szakadt magyar örök gondjával. Azzal, hogy sok helyen kinézik őket maguk közül a helyiek.
„Kielben nekem is voltak nehézségeim az ismerkedéssel. Ott a barátaim vagy külföldiek voltak, vagy csak az egyik szülőjük volt német. Ez nyilván az északi ridegség egyik lecsapódása volt. De itt Bécsben semmi ilyesmivel nem találkoztam – mondja. – Soha nem éreztem, hogy megkülönböztettek volna. Logikusnak tűnhet, hogy ez a közegem miatt van, hisz nem mindegy, hogy az ember milyen körökben mozog és dolgozik, de az utca embere nem ismeri a rangomat, és ott sem érzékelek megkülönböztető hangnemet. Egypár magyar is van a barátaink között, de nem sokan. Itt, ebben a kozmopolita városban úgy érzem, kevésbé számít, hogy ki honnan érkezett.”
Persze a vidék az egy kicsit más, ott talán nehezebb beilleszkedni, bár László szerint azért a sokszor bezárkózó természetű, németül kevéssé beszélő magyarok is ludasak lehetnek abban, hogy egyedül érzik magukat.
„Kisebb városokban valóban nehézkes lehet az ismerkedés, de át kell gondolni, hogy a magány természete honnan ered. A magány nem feltétlenül a környezetünk közvetlen tulajdonsága, hanem az adott életszakaszunk, esetleg úgy általában a modern életstílusunk eredménye, melyet külföldön az ember elfogultan annak titulálhat, hogy nem otthon van. Mindazonáltal lehet, hogy aki itt magányos, az otthon is az lenne...”
(Borítókép: Dr. Papp László. Fotó: Dr. Papp László)