Rendkívül feszült világpolitikai helyzetben tartanak elnök- és parlamenti választásokat a köznyelvben csak Tajvanként ismert Kínai Köztársaságban. A választás tétje pedig nem kicsi: Nyugat vagy Kelet felé billennek az erőviszonyok a geopolitikai helyezkedésekben, miközben a választókat leginkább ehelyett az érdekli, hogyan lehetne kezelni az ország belpolitikai problémáit.
Történetének egyik legfontosabb választására készül a köznyelvben csak Tajvannak nevezett Kínai Köztársaság, ahol a választók nem kizárólag az elnök személyéről és a parlamentjük összetételéről döntenek, hanem a tajvani belpolitika egyik legmeghatározóbb kérdéséről: hogyan alakuljanak a jövőbeni kapcsolatok a szoros túloldalán lévő Kínai Népköztársasággal, ami a szigetországra szeparatista tartományként tekint.
Emiatt a január 13-án tartott választás eredménye nem csak az ország elkövetkezendő négy évére van kihatással, hanem az egész térség jövőjére.
Ugyanis alapvetően változtatja meg a térség dinamikáját, ha a tajvani függetlenséget zászlajára tűző Demokratikus Progresszív Párt (DPP) vagy ha a korábban a „két Kína” egyesülésével kampányoló Kuomintang alakíthat kormányt.
Ráadásul az elnökválasztáson most nem kizárólag a két klasszikus párt, a szociálliberális-tajvani nacionalista DPP és a jobbközép-antikommunista Kuomintang jelötjei mérettetik meg magukat, hanem az ország legnagyobb politikai törésvonalán, a szárazföldi Kínával való kapcsolaton magát felülemelkedőnek mutató balközép-populista Tajvani Néppárt (TPP) is ringbe száll.
Jelöltjük, a doktorból politikussá avanzsált Ko Ven-je ráadásul túlzottan nincs is lemaradva az előző négy ciklusban alelnöki pozíciót betöltő DPP-s William Laj (eredeti neve Laj Csing-te), illetve a Kuomintang színeiben elinduló korábbi rendőrfőnöktől, Hou Jüihtől – ugyan nem valószínű, hogy a végső győzelmet ő szerzi meg, de a fiatalok körében népszerű Ko Ven-je és pártja így is borsot törhet a két mainstream párt orra alá.
Mint fentebb jeleztük, a tajvani belpolitikában a legnagyobb törésvonal a pártok között a szárazföldi Kínához való viszonyuk: ez alapján a pártokat két blokkba, a zöld vagy a kék blokkba csoportosítják – míg a zöldek magukat kizárólag tajvaninak vallják és végső céljuk a szigetország függetlenségének de jure elérése, addig a kékek alapvetően pánkínai identitással rendelkeznek és a múltban a céljuk a „két Kína” egyesítése volt, ami a kínai politikai rendszer változása miatt az évek alatt inkább a baráti kapcsolatok kialakítására redukálódott.
Ugyanis még a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang okozta a Csing-dinasztia bukását, majd kiáltotta ki a Kínai Köztársaságot, azonban később a jobboldali-nacionalista párt Mao Ce-tung Kínai Kommunista Pártjával harcolt a kínai polgárháborúban, ami végül a Kuomintang Tajvan szigetére való visszaszorulásával és a Kínai Népköztársaság alakulásával zárult 1947-ben.
Ennek ellenére Csang Kaj-sekék nem mondtak le arról, hogy visszafoglalják a szárazföldi Kínát Mao Ce-tungtól és továbbra is magukat tartották Kínának – ez de jure 1971-ig így is állt fent, amíg az ENSZ közgyűlése meg nem szavazta, hogy Tajpej helyett Pekinget fogják elfogadni Kínának.
Ugyanakkor a Kuomintang kínai identitása ettől függetlenül megmaradt, és annak ellenére, hogy a párt antikommunista ideológiájú, egészen a közelmúltig még továbbra is az egyesítés mellett álltak ki.
Utóbbi azonban az elmúlt tíz évben több okból is változott: a még Csang Kaj-sekkel Tajvanra költöző kínai népesség elöregedett, helyüket pedig a már eleve a szigeten születők vették át, akik magukat már nem kínaiként, hanem tajvaniként identifikálták, így már jóval kevesebb azon tajvaniak száma, akik közvetlen kapcsolattal bírnak a szárazföldi Kínával.
1989-ben pedig Csang Kaj-sek elnyomó fehér terrorját a demokrácia váltotta fel, a szigetországban élők pedig büszkék arra, hogy demokráciában élnek – Hongkong 2020-as esete okán pedig még inkább népszerűtlenebbé vált a „két Kína” egyesülésének az ötlete.
Így a modern Kuomintang és jelenlegi elnökjelöltjük, Hou Jüih – aki egyébként szintén tajvaninak vallja magát – már nem is a két ország egyesülését tűzte zászlajára. Az ország létét alapvetően megváltoztató kérdésben a baráti kapcsolatokat részesítené előnyben,
megőrizve a jelenlegi status quót, azaz hogy az ország jogilag nem rendezett hovatartozású, ám de facto önálló államként működik.
A hivatalosan tajvani függetlenség de jure elismeréséért harcoló DPP nézete is változott az elmúlt tíz évben: mivel Peking agresszív külpolitikával csökkenti Tajpej mozgásterét – állami támogatásokért és fejlesztésekért cserébe arra veszi rá a Tajvant de jure elfogadó országokat, hogy Tajpej helyett Pekinggel ápoljanak diplomáciai kapcsolatokat –, ezért pragmatikusan ők is a status quo fenntartásában érdekeltek:
ugyanis ha Tajpej de jure kimondaná függetlenségét, Peking valószínűleg már másnap megindítaná a Kínai Néphadsereget Tajvan szigete ellen.
Így a választási kampányok legfőbb témája nem is e kérdés – pedig Hszi Csin-ping kínai elnök újévi beszédében arról beszélt, hogy az egyesítés történelmileg elkerülhetetlen –, hanem helyette más, a szigetországot érintő problémák: a fizetések reálértéke húsz éve stagnál, a fiatalok nehezen tudnak lakást vásárolni, és ugyan az infláció jóval alacsonyabb más országokénál, de bizonyos termékek ára így is drasztikusan nőtt.
Ugyanakkor a Tajvan és Kína közötti kapcsolat lehetséges iránya így is fontos téma.
A DPP jelöltje, a jelenleg alelnöki posztot betöltő William Laj kampányrendezvényein amellett érvel, hogy folytatni kell elődje, a két cikluson keresztül elnöki posztot betöltő Csaj Ing-ven politikáját, és a status quo fenntartása mellett a haderőfejlesztés a kulcs Tajvan függetlenségének megőrzése kapcsán. Legfőbb üzenete, hogy a 2020-ban történelmi győzelmet arató DPP-s Csaj Jing-ven alelnökeként a folytonosságot képviseli, és folytatná a népszerű elnök programját.
Ugyanakkor emiatt ellenzéki kihívója, a Kuomintang elnökjelöltje, Hou Jüih azzal vádolja, hogy háborúba akarja sodorni az országot függetlenségpártiságával. Szerinte Tajvan függetlensége háborút jelentene, ezért ő azt ígéri szimpatizánsainak, hogy vezetésével az ország baráti kapcsolatokat építene ki Hszi Csin-ping Pekingjével.
Hou Jüih röviden úgy írta le a választás tétjét, hogy a tajvaniak a béke és a háború között választhatnak, ő pedig a békét képviseli.
Ugyanakkor a kékpárti szavazókon kívül nem mindenki látja úgy, hogy az egykori rendőrfőnök erre valóban képes lenne: bár Peking diplomáciai és olykor gazdasági erőfitogtatásától a tajvaniak tartanak és szeretnék, ha normalizálódnának Peking és Tajpej között a kapcsolatok, ugyanakkor Hongkong gyors bekebelezése kapcsán mindenki szkeptikus, hogy erre Hszi és Peking valóban nyitott lenne.
Azonban Hou Jüih szerencséje, hogy a választás legfőbb témája nem Kína, hanem a gazdasági helyzet, a stagnáló bérek és a lakhatási válság – az elmúlt nyolc évben kormányzó DPP pedig ezekre nem tudott érdemben megoldást találni az előző két ciklusban.
Balszerencséjére azonban a harmadik utas, balközép-populista Ko Ven-je is leginkább ezekkel a témákkal foglalkozik.
A fiatalok körében népszerű politikus pedig egyszerre jelent veszélyt mindkét jelöltre, mivel korábbi DPP-s politikusként a DPP-től húzhat el szavazókat, miközben az alapvetően Hou Jüih-hez közelítő Kína-politikájával a Kuomintang-szavazók és a DPP-ben csalódott szavazói csoportok egy részét állíthatja maga mellé.
A legutolsó, választás előtt közzétett közvélemény-kutatás egyébként a DPP-s William Laj sikerét vetíti elő, de némelyik kutatás hibahatáron belül méri Hou Jüiht is, míg Ko Ven-je alapvetően olyan szavazói csoportokban népszerű, akik leginkább megtagadják a válaszadást.
Azonban Ko Ven-je győzelme alapvetően valószínűtlen, célja valószínűleg nem is győzelem az elnökválasztáson:
a Tajvani Néppárt (TPP) elnökét valószínűleg jobban érdekelheti a parlamenti választás, és hogy pártjával megakadályozzák, hogy a zöld DPP vagy a kék Kuomintang egyedül parlamenti többséget szerezzen.
Ezzel pedig ők kerülnének királycsináló szerepbe, és bárki is nyer az elnökválasztáson, nagy kompromisszumokat kell kötnie a magát se nem zöldnek, se nem kéknek nem valló TPP-vel – félprezidenciális rendszer ide vagy oda, parlamenti többség nélkül nehéz helyzetben találná magát mind a DPP, mind a Kuomintang jelöltje.
Azonban az elnök személyének és az új törvényhozás tagjainak megválasztásán a mostani választás bőven túlmutat,
mivel a választás – elméletben – egyszerre értékválasztás Peking és Washington között is.
A világ irányításáért versenyző két szuperhatalom pedig szorosan követi is az eseményeket: a Fehér Ház a napokban azzal vádolta meg Kínát, hogy be akar avatkozni a választásokba – ami egyébként a tekintetben igaz is, hogy a tajvani közösségi oldalakat ellepték a DPP-ellenes álhírek, YouTube-on például ugyanazzal a gépi hanggal készítettek több száz videót.
Már pedig Pekingnek fontos, hogy megakadályozza, hogy a DPP története során először egymás után három egymást követő elnökválasztást is megnyerjen – míg Washingtonnak az a fontos, hogy szövetségese, tehát a DPP nyerjen –, ugyanis a szigeten termelik a világ legfejlettebb mikrocsipjeinek 90 százalékát, így Kína számára a történelmi hagyományok mellett már csak gazdaságilag sem mindegy, milyen irányú külpolitika várható Tajpejből az elkövetkezendő négy évben.
Ráadásul az ukrajnai háború, Izrael terrorellenes harca és a Vörös-tengeren tapasztalt incidensek miatt többen tartanak attól, hogy a világ megosztott figyelme miatt Kína mit lép, amennyiben számára nem tetsző eredmények lesznek.
(Borítókép: A támogatók zászlókat lengetnek Tajvanban 2024. január 7-én. Fotó: Alex Chan Tsz Yuk / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)