Arról már eddig is tudtunk, hogy léteztek hatalmas majmok. Mintegy száz éve a német–holland paleontológus, G. H. R. von Königswald azonosította a Gigantopithecus blackit. Ami újdonság, hogy egy tudóscsoport – évtizedes kutatás eredményeként – megpróbálta elemezni, mi vezethetett a kihalásához.
Ezt pedig azért tehette meg, mert gyógyító sárkánycsontként tett szert az óriásmajom megkövesedett fogára egy eldugott hongkongi gyógyszertárban. Ez volt az első ismert lelet, amely a Gigantopithecus blackihez köthető, azóta mintegy kétezer megkövesedett fogmaradvány és négy állkapocsdarab került elő dél-kínai barlangokból.
Ha elfogadjuk, hogy ez lehetett a valaha létezett legnagyobb testű majom, akkor érdemes a méreteit is bemutatni. Mintegy 3 méter magas lehetett, a súlya pedig nagyjából egy ma élő gorilláénak a duplája, azaz 2-300 kilogramm. Azonban vele kapcsolatban a paleontológia, vagyis az őslénytan mai napig legnagyobb kérdése az, hogy miért és mikor halt ki.
A héten a Nature című folyóiratban publikált tanulmány azonban igyekszik választ adni arra, hogy milyen időszakban, hogyan élt ez az állat, és mi vezethetett a kihalásához.
A tanulmány szerzői úgy vélik, hogy ez a faj 295–215 ezer évvel ezelőtt tűnhetett el, miután az időjárást egyre inkább az évszakok változása kezdte jellemezni, ez pedig megváltoztatta a növényvilágot is, amelyben addig élt. Fénykorában a Gigantopithecust dús, változatos, sűrű erdőségek vették körül, ez nagyjából kétmillió évvel ezelőtt lehetett. Elsősorban gyümölcsöt evett nagy mennyiségben, és sok vizet ivott.
Azonban 700 ezer, illetve 600 ezer évvel ezelőtt hatalmas változásokat látunk a környezetükben, aminek eredményeként egyre nehezebben tudott hozzájutni gyümölcsökhöz.
Ebben az időben a hatalmas állat már kevésbé fogyasztott rostos élelmet, inkább csak a földre lehullott ágakkal, fakéreggel táplálkozott, legalábbis ezt láttuk a megváltozott fogszerkezetéből
– mondja a tanulmány egyik társszerzője, Kira Westaway professzor a CNN-nek. Érdekes, hogy közeli rokona, az orangután túlélte ezt az időszakot, valószínűleg azért, mert tudott fára mászni, és elérte a magasabban található gyümölcsöket, szemben a Gigantopithecus szal.
A professzor és munkatársai Kína déli területén, Kuanghszi tartomány karszthegyes vidékén kezdtek el olyan barlangokat tanulmányozni, amelyek otthont adhattak az óriásmajmoknak. A kínai–ausztrál kutatócsoport 22 barlangot vizsgált át a Vietnámmal határos térségben. Ezek felében találtak óriásmajmokhoz köthető maradványokat, a másik felében nem bukkantak ilyesmire.
A barlangokból vett üledékmintákat sokféle modern eljárás segítségével elemezték, és ennek segítségével állítottak fel egy idővonalat, amelynek köszönhetően végig lehet vinni az állatfaj kihalásához vezető lépcsőket. Westaway szerint a kétmillió éve használt barlangokban még százával találtak Gigantopithecus-fogmaradványokat, azonban a „fiatalabb” barlangokból mindössze 3-4 darab került elő, és ez már a kihalás korábban jelzett időszakára esett.
Elemezték az üledékmintákban fellelt pollenmaradványokat is, amelyek elárulták, miként változtak meg a környezeti viszonyok, amelyek révén alapvetően módosult az óriásmajmok étrendje. Kiderült, a majmok nem tudtak jól alkalmazkodni a változó körülményekhez, krónikus stressz alakulhatott ki náluk, miközben folyamatosan csökkent az egyedszám – tette hozzá a professzor.
Westaway professzor meglepőnek tartja, hogy bár kétmillió éve az óriásmajom benépesítette Ázsia bizonyos részeit, mégsem találtak eddig mást, csak koponyából származó leletet. A tanulmány egyik társszerzője, Wang Wei, a csingtaói Sandong Egyetem Kulturális Örökségek Intézetének professzora pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek a majmok sohasem éltek barlangokban.
Feltételezésük szerint a barlangokban talált leleteket, vagyis az elpusztult állatok maradványait rágcsálók hurcolhatták be oda, gyakran a térség sziklás karszthegységeinek hasadékain, résein keresztül.
A megtalált zápfogak arról tanúskodnak, hogy az elpusztult állat teste egy meglehetősen összetett, bomló, málló folyamat eredményeként került a barlangokba, ahol végül az üledékben rábukkantak – mondta Wang. Vagyis csak a Gigantopithecus testének legkeményebb részei maradtak meg kövületként.
Mivel koponyán kívüli részeket nem találtak, így elég nehéz pontosan meghatározni, hogy miként is nézhettek ki ezek az állatok. Az azért elég árulkodó, hogy a felső zápfogai 57 százalékkal, míg alsó zápfogai 33 százalékkal nagyobbak, mint a gorilláé. Ez alapján becsülték meg testtömegét, amelyet 200–300 kilogramm közé tesznek. Hatalmas teste miatt feltételezik, hogy leginkább a földön élt, és négy lábon mászkált. Egy 2019-ben publikált elemzés azt derítette ki, hogy legközelebbi rokona a borneói orangután volt.
A mai ember egyik őséről, a Homo erectusról tudjuk, hogy Kína északi részén és délen, Indonéziában élt, éppen abban az időszakban, amikor a dél-kínai területen kóborolhattak az óriásmajmok. Wang professzor megjegyezte, azon a területen, ahol a Gigantopithecus maradványai előkerültek, a régészek nagy számban ástak ki kőszerszámokat, amelyek korát mintegy 800 ezer évre teszik.
Nemrégiben a tudas.hu írt arról, hogy az ősi kövületek, anyagok alaposabb elemzéséhez már nemcsak a DNS, hanem a fehérjék vizsgálatára is fókuszálnak a kutatók. Ez az új szakterület a paleoproteonika. Képviselői szerint a fehérjék sokkal hosszabb ideig fennmaradnak, mint a DNS. Egyes fehérjék bizonyos körülmények között akár tízszer tovább is képesek elemezhető állapotban maradni.
Az óriásmajmok kutatása is szóba került. A Koppenhágai Egyetem paleoproteomikai szakértőinek a sikere volt, hogy 2019-ben sikerült fehérjéket kivonni a hosszú időn át létezett, körülbelül 2 millió évtől 350 ezer évvel ezelőttig élt Gigantopithecusból. A csoport egy olyan, 1,9 millió éves zápfogból vonta ki a fehérjéket, amelyre egy Dél-Kína szubtrópusi részén található barlangban bukkantak. A kutatás legfontosabb eredménye pedig az volt, hogy bizonyította, trópusi és nem csak fagyos körülmények között konzerválódott mintákból is kinyerhetők akár kétmillió éves fehérjehalmazok.
(Borítókép: Friedemann Schrenk a Gigantopithecus blacki holotípusú zápfogával a kezében. Fotó: Wikipédia)