A hidegháború utáni korszak az 1990-es évek elején a globális békéről alkotott elképzelésekkel kezdődött, és jelen állás szerint három évtizeddel később a globális háború növekvő kockázatával ér véget. Ma Európa generációk óta a legpusztítóbb katonai konfliktust éli át, és érez közben fenyegetettséget a még ennél is nagyobbra. Összeállításunkban azt vizsgáltuk meg: hogyan hasonlítanak a mai regionális háborúk a II. világháborút kiváltó konfliktusokhoz?
Az Izrael és a Hamász közötti brutális harc erőszakot és instabilitást szül a Közel-Keleten. Kelet-Ázsia szerencsére nem áll háborúban. De nem is éppen békés, mivel Kína kényszeríti szomszédait, és történelmi ütemben halmozza fel katonai erejét. Ha sok amerikai nem veszi észre, milyen közel van a világ ahhoz, hogy heves, egymásra épülő konfliktusok pusztítsák el, az talán azért van, mert elfelejtették, hogyan jött létre az utolsó globális háború – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Hal Brands, a Johns Hopkins Egyetem professzora, az American Enterprise Institute vezető munkatársa.
Amikor az amerikaiak globális háborúra gondolnak, általában a második világháború jut eszükbe – vagy a háborúnak az a része, amely Japán 1941. decemberi, Pearl Harbor elleni támadásával kezdődött. E támadás – és Adolf Hitler ezt követő, Egyesült Államok elleni hadüzenete – után a konfliktus egyetlen, mindenre kiterjedő harc volt a rivális szövetségek között a globális csatatéren. A II. világháború azonban az Európától az ázsiai csendes-óceáni térségig terjedő kulcsfontosságú régiókban az elsőségért folytatott, lazán összefüggő küzdelmek hármasaként kezdődött – olyan küzdelmekként, amelyek végül globálisan csúcsosodtak ki és fonódtak össze. Ennek az időszaknak a története feltárja a háború sújtotta világban a stratégiai egymásrautaltság sötétebb aspektusait. Kellemetlen párhuzamokat mutat azzal a helyzettel, amellyel Washington jelenleg szembesül.
Az Egyesült Államok nem áll szemben az ellenfelek olyan formális szövetségével, mint egykor a második világháború idején. Valószínűleg nem fog megismétlődni egy olyan forgatókönyv, amelyben autokratikus hatalmak hatalmas területeket hódítanak meg Eurázsiában és annak part menti régióiban. Mégis, mivel Kelet-Európában és a Közel-Keleten már most is háborúk dúlnak, és a revizionista államok közötti kapcsolatok egyre hangsúlyosabbá válnak, elég lenne egy összecsapás a vitatott nyugati csendes-óceáni térségben, hogy egy újabb szörnyű forgatókönyv jöjjön létre – egy olyan, amelyben intenzív, egymással összefüggő regionális küzdelmek elsöprik a nemzetközi rendszert, és olyan globális biztonsági válságot idéznek elő, amilyenre 1945 óta nem volt példa. A veszélyeztetett világból háborúban álló világ válhat. És az Egyesült Államok távolról sem áll készen a kihívásra – írja a szerző.
A második világháborúról szóló amerikai emlékeket kitörölhetetlenül meghatározza az amerikai tapasztalatok két egyedülálló aspektusa. Először is, az Egyesült Államok nagyon későn lépett be a háborúba – több mint két évvel azután, hogy Hitler Lengyelország lerohanásával megrázta Európát, és több mint négy évvel azután, hogy Japán Kína lerohanásával megindította a csendes-óceáni háborút. Másodszor, az Egyesült Államok mindkét hadszíntéren egyszerre kapcsolódott be a harcba.
A második világháború tehát attól a pillanattól kezdve globalizálódott, hogy az Egyesült Államok belépett;
1941 decemberétől kezdve a konfliktusban egy több kontinensre kiterjedő koalíció, a Nagy Szövetség harcolt több fronton egy másik, több kontinensre kiterjedő koalíció, a tengelyhatalmak ellen. (Kivételt képezett, hogy a Szovjetunió 1941-től 1945-ig békében maradt Japánnal). Ez egy világháború volt a legteljesebb, legátfogóbb értelemben. A történelem legszörnyűbb konfliktusa mégsem így kezdődött.
A második világháború három regionális válság összeadódása volt: Japán tombolása Kínában és az ázsiai csendes-óceáni térségben; Olaszország birodalmi törekvése Afrikában és a Földközi-tenger térségében; és Németország hegemóniára való törekvése Európában és azon túl. Bizonyos szempontból ezek a válságok mindig is összefüggtek egymással. Mindegyik egy-egy önkényuralmi rendszer műve volt, amely előszeretettel alkalmazta a kényszert és az erőszakot. Mindegyik egy globálisan jelentős régióban való uralomra törekedett. Mindegyik hozzájárult ahhoz, amit Franklin Roosevelt amerikai elnök 1937-ben a „világ törvénytelensége járványszerű terjedésének” nevezett. Azonban ez még így sem volt a kezdettől fogva integrált megakonfliktus.
A korábbi korszak és a jelen közötti párhuzamok szembetűnők. Ma, akárcsak az 1930-as években, a nemzetközi rendszer három éles regionális kihívással néz szembe. Kína rohamosan növeli katonai erejét annak érdekében, hogy kiszorítsa az Egyesült Államokat a Csendes-óceán nyugati részéről – és talán a világ vezető hatalmává váljon. Oroszország ukrajnai háborúja gyilkos központja annak a régóta tartó törekvésének, hogy visszaszerezze az elsőséget Kelet-Európában és a volt szovjet térségben. A Közel-Keleten Irán és helyettesítői – a Hamász, a Hezbollah, a húszik és még sokan mások – véres harcot vívnak a regionális dominanciáért Izrael, az öböl menti monarchiák és az Egyesült Államok ellen. A revizionista államokat összekötő alapvető közös vonás ismét az autokratikus kormányzás és a geopolitikai sérelem; ebben az esetben a vágy, hogy megtörjék az Egyesült Államok által vezetett rendet, amely megfosztja őket a vágyott nagyságtól. Peking, Moszkva és Teherán az új hatalmak, amelyek a jelenlegi hatalmak ellen küzdenek: Washington és szövetségesei ellen.
Akárcsak az 1930-as években, a revizionista hatalmak nem mindig látják egymást. Oroszország és Kína egyaránt elsőbbségre törekszik Közép-Ázsiában. Emellett a Közel-Keletre is benyomulnak, oly módon, hogy néha Irán ottani érdekeit is sértik. Ha a revizionisták végül kiszorítják közös ellenségüket, az Egyesült Államokat Eurázsiából, a végén talán egymás között fognak harcolni a zsákmányért – ahogy a tengelyhatalmak is, ha valahogy legyőzték volna riválisaikat, akkor bizonyára egymás ellen fordultak volna. Egyelőre azonban a revíziós hatalmak közötti kapcsolatok virágoznak, és Eurázsia regionális konfliktusai egyre szorosabban összefonódnak.
Az 1930-as évek és napjaink között az egyik döntő különbség a revizionizmus mértéke. Bármennyire is rossz Putyin és Ali Hámenei iráni ajatollah, nem faltak fel hatalmas darabokat a kulcsfontosságú régiókból. A másik döntő különbség az, hogy Kelet-Ázsiában még mindig ingatag béke uralkodik. De mivel amerikai tisztviselők arra figyelmeztetnek, hogy Kína egyre harciasabbá válhat, ahogy a képességei egyre inkább kiforrnak – talán már az évtized második felében –, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi történne, ha ez a régió puskaporos hordóvá válna.
Ha egy kelet-ázsiai háború máshol zajló konfliktusokkal párosul, az olyan helyzetet teremthet, amelyhez hasonlót az 1940-es évek óta nem láttunk, mikor Eurázsia mindhárom kulcsfontosságú régiójában egyszerre nagyszabású erőszak lángolt. Ebből nem biztos, hogy egyetlen, mindent átfogó világháború lesz. De egy háborútól sújtott világot eredményezne, mivel az Egyesült Államok és a fennálló rend más védelmezői többszörös, egymásra épülő konfliktusokkal szembesülnének, amelyek a föld néhány legfontosabb stratégiai területét érintik.
Sok oka van annak, hogy ez a forgatókönyv nem valósulhat meg. Kelet-Ázsia békében maradhat, mert az Egyesült Államoknak és Kínának hatalmas ösztönzői vannak egy szörnyű háború elkerülésére. Az ukrajnai és közel-keleti harcok lecsillapodhatnak. A rémálom-forgatókönyv végiggondolása azonban még mindig érdemes, mivel a világot mindössze egyetlen rosszul kezelt válság választja el az eurázsiai konfliktus elterjedésétől – és mivel az Egyesült Államok annyira felkészületlen erre az eshetőségre.
Jelenleg az Egyesült Államok egyszerre igyekszik támogatni Izraelt és Ukrajnát. E két háború – amelyekben Washington még nem fő harcoló fél – igényei szétfeszítik az Egyesült Államok képességeit olyan területeken, mint a tüzérség és a rakétavédelem. A Közel-Kelet körüli vizeken való jelenlét, amelynek célja Irán elrettentése és a kritikus fontosságú tengeri útvonalak nyitva tartása, megterheli az amerikai haditengerészet erőforrásait. A jemeni húszi célpontok elleni csapások olyan eszközöket, például Tomahawk rakétákat emésztenek fel, amelyek egy amerikai–kínai konfliktusban felértékelődnének. Ezek mind egy nagyobb probléma tünetei: az amerikai hadsereg képességeinek és kapacitásainak csökkenése a számos, egymással összefüggő kihíváshoz képest.
Természetesen az Egyesült Államok 1941-ben nem állt készen a globális háborúra, de végül a katonai és ipari erő világraszóló mozgósításával győzedelmeskedett. Joe Biden elnök tavaly év végén idézte fel ezt a teljesítményt, amikor azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ismét a „demokrácia arzenáljának” kell lennie. Kormánya a tüzérségi lőszerek, nagy hatótávolságú rakéták és más fontos fegyverek gyártásának bővítésébe fektetett be. A rideg valóság azonban az, hogy a második világháborút, majd a hidegháborút megnyerő védelmi ipari bázis már nem létezik, köszönhetően a tartósan alulfinanszírozott beruházásoknak és az amerikai gyártás szélesebb körű hanyatlásának. A hiány és a szűk keresztmetszetek mindenütt jelen vannak; a Pentagon nemrégiben elismerte, hogy „anyagi hiányosságok” mutatkoznak a válsághelyzetben a termelés „gyors növelésére” való képességben. Sok szövetséges még gyengébb védelmi ipari bázissal rendelkezik.
Így az Egyesült Államoknak nagy nehézséget okozna egy többtérségi háborúra való mozgósítás vagy akár egyetlen térségben egy elhúzódó konfliktusra való mozgósítás, miközben a szövetségesek ellátása más térségekben biztosított lenne.
Nehezen tudná előállítani a nagyhatalmi konfliktushoz szükséges, hatalmas mennyiségű lőszerraktárakat vagy pótolni a harcokban elveszett hajókat, repülőgépeket és tengeralattjárókat. Egy esetleges csendes-óceáni háborúban biztosan nehezen tudná tartani a lépést leghatalmasabb riválisával; ahogy a Pentagon egyik jelentése fogalmaz, Kína ma „a világ ipari erőközpontja számos területen – a hajóépítéstől a kritikus ásványi anyagokon át a mikroelektronikáig” – ami döntő mozgósítási előnyt jelenthetne számára az Egyesült Államokkal folytatott küzdelemben. Ha a háború Eurázsia több színterét is elborítja, Washington és szövetségesei nem biztos, hogy győzni fognak – írja a szerző.
Nem segít, ha úgy teszünk, mintha ezekre a problémákra lenne egy nyilvánvaló, közeljövőbeni megoldás. Ha az USA katonai erejét és stratégiai figyelmét túlnyomórészt Ázsiára összpontosítanánk, ahogyan azt egyes elemzők szorgalmazzák, az minden körülmények között megviselné Amerika globális vezető szerepét. Egy olyan időszakban, amikor a Közel-Kelet és Európa már így is mély zűrzavarral küzd, ez egyenlő lenne a szuperhatalmi öngyilkossággal. De bár a katonai kiadások drámai növelése a globális kockázat csökkentése érdekében stratégiai szempontból elengedhetetlen, politikailag nem tűnik célszerűnek, legalábbis addig, amíg az Egyesült Államokat nem éri egy megrázóbb geopolitikai sokk. Mindenesetre időbe telne, amíg Washington és barátai számára a védelmi kiadások jelentős növelésének kézzelfogható katonai hatása legyen. A Biden-kormányzat megközelítése, úgy tűnik, hogy Ukrajnában és a Közel-Keleten a katonai kiadásokat csak marginálisan és szelektíven növeli, és arra fogadnak, hogy Kína nem lesz még harciasabb – ez a politika elég jól működhet, de katasztrofálisan is elbukhat.
A nemzetközi színtér az elmúlt években drámaian elsötétült. A Biden-kormányzat 2021-ben még „stabil és kiszámítható” kapcsolatot képzelt el Oroszországgal – egészen addig, amíg az ország 2022-ben meg nem támadta Ukrajnát. 2023-ban az amerikai tisztviselők úgy ítélték meg, hogy a Közel-Kelet nyugodtabb, mint bármikor ebben az évszázadban – éppen mielőtt egy pusztító, regionálisan destabilizáló konfliktus tört volna ki. Az amerikai–kínai feszültségek jelenleg nem különösebben lázasak, de az élesedő rivalizálás és a változó katonai egyensúly veszélyes keveréket alkot. A nagy katasztrófák gyakran elképzelhetetlennek tűnnek, amíg meg nem történnek. Ahogy a stratégiai környezet romlik, itt az ideje felismerni, hogy a globális konfliktus mennyire könnyen elképzelhetővé vált – írja a szerző.
(Borítókép: Izraeli katonák hadviselési kiképzésen vesznek részt az izraeli megszállás alatt álló Golán-fennsík egyik létesítményében 2024. február 1-jén. Fotó: Gil Eliyahu / Israel Out / Reuters)