Napjainkban az Egyesült Államok déli államaiban néhány elítélt ugyanazokon a földeken tölti büntetését, ahol 160 évvel ezelőtt még fekete rabszolgák dolgoztak, dohányt, gyapotot és cukornádat termeltek. Ezek a kényszermunkára ítélt rabok az ország legkiszolgáltatottabb munkásai közé tartoznak. Az általuk – rabszolgamunkával – megtermelt haszonból pedig az állam és a multinacionális vállalatok profitálnak – derítette ki az AP hírügynökség egy két évig tartó oknyomozás során.
Amennyiben a rabok megtagadják a munkát, azzal veszélyeztethetik feltételes szabadlábra helyezésüket, sőt akár magánzárkában is kiköthetnek. Gyakran semmi olyan védelemre nem számíthatnak, ami más, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóknak alap. Maximum pár száz forintnak megfelelő centet keresnek óránként, és nem védi őket biztosítás, ha súlyosan megsérülnének vagy meghalnának a munkában.
Ilyen helyekről és ilyen kezek közül indul útnak az amerikai piac népszerű élelmiszereinek egy része. Az AP titokban végigkövette több déli börtönfarm termékeinek útját. Az újságírók megfigyelték, hogy a börtönökből származó árukat jelöletlen furgonokban szállítják. Több közvetítőn vagy cégen is átmennek, de legtöbbször nagyvállalatoknál kötnek ki.
Kiderült, hogy sok más világmárka mellett a McDonald’s, a Coca-Cola, a Walmart, a Whole Foods és az Aldi ellátási láncába is beépülhettek a kényszermunkások által termelt alapanyagok. A McDonald’s ígéretet tett az ügy kivizsgálására, a Whole Foods tagadta a vádakat – írja az El País.
Az újság szerint mindEz azt is jelenti, hogy az amerikai börtönmunka termékeit az egész világra exportálják a multinacionális cégek.
Még az olyan országokba is, amelyeket Washington behozatali szankciókkal sújtott a múltban, éppen kényszermunka gyanúja miatt. Például az Egyesült Államok megtiltotta a Kínából érkező pamut behozatalát a területére, mert ott (az indoklás szerint) börtönmunka keretében készítették a ruhaipari alapanyagot. Ennek ellenére a Kínába szállító amerikai gyárak ellátási láncába bekerült az a gyapot, amit kényszermunkára ítélt rabok gondoznak és szednek, csak éppen otthon és nem Kínában.
A legtöbb cég, ami a börtöngazdaságokkal (közvetve vagy közvetlenül) üzletel, megszegi a saját, rabszolgaságról és kényszermunkáról szóló vállalati normáit. Azonban büntetésre a felsorolt cégek nem számíthatnak, hiszen az igazság az, hogy az amerikai büntetés-végrehajtásban kényszermunkára fogottak által termelt javak felvásárlása teljesen legális. Mert
az amerikai alkotmány egyik kiegészítése kimondja, hogy a rabszolgaság egy legális büntetési forma, amelyet az államok kiszabhatnak a bűnözőkre.
Ahhoz, hogy ennek miértjét megértsük, egészen 1865-ig, az amerikai polgárháború végéig kell visszamennünk az időben, amikor a kiegészítést megfogalmazták. Mint ismert, az északi és déli államok között zajló konfliktust a rabszolgaság eltörlését támogató Unió – azaz az északi államok – nyerték. A Konföderáció – azaz a déli tagállamok – térdre kényszerítése után az amerikai törvényhozók – az úgynevezett 13. alkotmánykiegészítéssel – az Egyesült Államok teljes területén eltörölték a rabszolgaság intézményét.
Ennek ellenére egy nagyon fontos kivétel bekerült a szövegbe. Az alaptörvény 13. csatolmánya mindennemű kényszerített munkát és emberkereskedelmet megtiltott, de a bíróságoknak továbbra is engedélyezte a kényszermunka kiszabását bűncselekmények retorziójaként. Így
a rabszolgaság megszűnt, de az állam továbbra is jogosult maradt a rabszolgatartásra.
A korabeli törvényhozók valószínűleg azért tették bele ezt a kivételt, mert a háború olyan mértékű pusztítást végzett a déli államok infrastruktúrájában, hogy az újjáépítés nem volt kivitelezhető fizetett munkásokkal. Valahonnan szerezni kellett egy jelentős, ingyen dolgozó embertömeget a polgárháborús káreltakarításhoz.
A korábbi rabszolgatartó déli államok azonnal visszaéltek az alkotmánykiegészítés kiskapujával. 1928-ig bevett gyakorlat volt, hogy a különböző kisebbségeket (nagyrészt feketéket) börtönmunkára ítélték mondvacsinált vagy nem súlyos kihágásokért. Ezután az államok bérbe adták ezeket a rabokat, mégpedig a korábbi rabszolgatartó ültetvényeseknek, vasútépítőknek vagy bányáknak, ahol szörnyű munkakörülmények között dolgoztatták őket.
A XX. század elején ezt a kvázi rabszolgaságot megszüntették, és kezdett kialakulni egy olyan rendszer, ahol többé nem a profit, hanem a büntetés és a rehabilitáció vált a bebörtönzés elsődleges céljává.
A – 13. kiegészítés kiskapuja miatt – részlegesen megmaradt rabszolgaság kiiktatásában szerepet játszott például, hogy egy szövetségi törvény megtiltotta, hogy a rabok által termelt javakat államhatárokon kívülre exportálják (ez alól kivételt képezett a mezőgazdaság, aminek súlyos következményeire a későbbiekben visszatérünk). Azonban a többi iparágban sikerült elérni a szabályozással, hogy a kényszermunka ne legyen akkora üzlet, mint korábban.
Ma már – a törvényhozók és a vállalkozások többéves erőfeszítéseinek köszönhetően – a vállalatok közös vállalkozásokat hozhatnak létre a büntetés-végrehajtási intézetekkel, és így már bármit értékesíthetnek országszerte.
A közös vállalatok állítólagos célja, hogy a börtönök hatékonyabban tudják visszaintegrálni a munka világába az elítélteket.
Az állami és vállalati szféra peremén dolgozó emberek közül sokan valamilyen adótartozást vagy jogi költséget törlesztenek az államnak, így választásuk igazából nincs, hogy szeretnének-e önkéntes börtönmunkában részt venni, vagy sem. Mississippiben például az egyik gyorsétteremlánc, a Popeyes foglalkoztat ilyen munkavállalókat, akik elsőre nem különböztethetők meg a szabadon munkát vállaló, fizetett alkalmazottaktól.
Egyesek szerint a Popeyes-dolgozókhoz hasonló rabok valójában nem kapnak versenyképes tudást, hiszen sok esetben olyan munkaterületeken alkalmazzák őket a közös vállalatok, ahova a börtönévek után – a priuszuk miatt – esélytelen lesz bekerülniük. Még annak ellenére is, hogy jelenleg ott dolgoznak adósrabszolgaként. Így
csak az államnak és a vállalatnak éri meg a kényszermunkás alkalmazása, az elítélt semmilyen előnyre sem tesz szert, és fizetést is alig kap.
Ezért szerintük a büntetés-végrehajtási munkarendszer jelenlegi formája nem szolgálja az országban élő majdnem 2 millió elítélt valódi társadalmi integrációját, maximum az általuk okozott anyagi kár visszafizetését, de leginkább a kizsákmányolásukat.
Az amerikai börtönpopuláció az 1970-es években kezdett drasztikusan emelkedni, miután Richard Nixon elnök „első számú közellenségnek” minősítette a kábítószer-fogyasztást. Az ő keményvonalas drogpolitikáját követte Ronald Reagan is, aki kábítószer-ellenes intézkedések egész sorát hozta a nyolcvanas években. Ezek egyetlen elkönyvelhető eredménye az volt, hogy Reagan hivatali idejének végére több mint duplájára nőtt a börtönben ülő amerikaiak aránya a lakossághoz viszonyítva.
Ez konkrét számokban kifejezve azt jelenti, hogy 1980-ban még 500 ezer elítélt volt az országban, Reagan elnökségének végére pedig már 1,1 millió, azaz több mint 600 ezerrel többen kerültek be a büntetés-végrehajtási rendszerbe 10 év alatt, és fontos megjegyezni, hogy nagy részük egyébként színes bőrű volt. Reagan drogellenes intézkedéseit ezért sok komoly kritika érte, amelyek szerint kifejezetten a faji kisebbségek ellen íródtak. Napjainkban a börtönben levő amerikaiak száma ennél az időszaknál is magasabb: az Egyesült Államokban jelenleg 1,8 millió ember ül börtönben, és lakosságarányosan az észak-amerikai ország a hatodik legtöbb elítélttel rendelkező nemzet a világon.
Természetesen nem minden amerikai rab kényszermunkás, sőt sokan egyáltalán nem is dolgoznak. Az elítéltek közül nagyjából 800 ezren végeznek valamilyen börtönmunkát, de jelentős eltérések vannak a különböző munkaterületek között, egyrészt a munkakörülményekben, másrészt a fizetésekben is. A korábban említett felszolgálói és egyéb munkák köszönőviszonyban sincsenek azzal, ami a börtönbiznisz agrárszektorában zajlik.
A legnagyobb problémák a börtönfarmokon merültek fel, ahol nagyrészt kényszermunkásokat alkalmaznak, és (mint korában említettük) ez volt az az iparág, ami a leglazább szabályozás alá esett majdnem egy évszázadon keresztül. A börtönfarmok a korábbi rabszolgaültetvények helyén létesültek, és a mai napig rabszolgák dolgoznak itt, a déli államok semmit sem fizetnek a munkásoknak. Az AP nyolcvan korábbi elítéltet szólaltatott meg, és beszéltette az őket ért sérelmekről.
A legtöbben, így Willie Ingram is, a történelmi rabszolgatartáshoz kísértetiesen hasonló viszonyokról számoltak be a sajtónak.
Elmondása alapján az ültetvényen dolgozó rabok minden lépését lóháton ülő, fegyveres őrök figyelték, és ha abbahagyták a munkát, vagy tiltakoztak a körülmények ellen, azonnal megverték őket a helyszínen. A 71 éves férfi elmondta, hogy ezek a tiltakozások sokszor azért törtek ki, mert nagyon kevés vizet kaptak, ezért a társai elájultak a tűző napon.
Ingram 51 évet húzott le egy vádalku keretében kényszermunkásként, többek közt az Angola nevű louisianai börtönültetvényen, annak érdekében, hogy elkerülje a halálbüntetést.
Az Angola egyébként egy korábbi rabszolgaültetvény helyén létesült. Az ide elhelyezett afroamerikai férfit úgy fenyegette a kivégzés veszélye, hogy valójában nem követett el gyilkosságot, sőt még csak testi sértést sem. Az akkor 20 éves Ingramot az alabamai „három csapás törvény” keretében ítélték el (amely azt takarja, hogy 3 enyhébb és egy súlyos bűncselekmény esetén azonnal életfogytiglant, sőt halálbüntetést is kaphat egy bűnöző). Ingram betöréseket követett el, majd fegyvert fogott egy bolti eladóra. Ezek miatt az élete nagy részét különböző büntetés-végrehajtási intézetekben és kényszermunkásként töltötte. 2023-ban egy új esküdtszék végül felmentette az idős férfit az évtizedekig tartó példás magaviselete miatt.
Az alkotmányban biztosított kényszermunka kritikusai nem a börtönmunkát akarják eltörölni, csak az Ingraméhoz hasonló esetek miatt úgy vélekednek, hogy minden munkavégzésnek önkéntes alapúnak kellene lennie. Az elítélteket emberséges viszonyok között kellene tartani, és igazságos fizetést biztosítani nekik. Azonban sokan úgy gondolják, hogy van társadalmi haszna is a fizetetlen kényszermunkának.
David Faraborough – aki egy Arkansas államban található börtönfarm felügyelője – amellett érvelt, hogy a gazdaságban végzett munka segíthet az elítélteknek beilleszkedni a társadalomba.
A legtöbb fickó itt olyan otthonból jön, ahol sohasem értették a munkát, és sohasem érezték a nap végén a jól végzett munka örömét. Célt adunk nekik, és a nap végén jutalomként jobb ételt kapnak.
– fogalmazott a felügyelő az AP-nek.
A hatalmas farmok mellett az Egyesült Államokban legalább 650 olyan börtön van, ahol az elítéltek különböző mezőgazdasági munkát végeznek, önkéntes vagy kényszerű alapon. A rabok például üvegházakat gondoznak, méhészkednek, haszonállatokat nevelnek és halakat tenyésztenek. Általában a feldolgozást is rabok végzik, a büntetés-végrehajtási intézeteknek (és partnervállalataiknak) ugyanis vannak saját feldolgozóüzemeik is. Az ültetvények tehát csak egy kis szeletét képezik annak a több milliárd dolláros üzleti komplexumnak, amit az alulfizetett, biztosítatlan adósrabszolgák és a kényszermunkára kötelezett elítéltek munkája hajt.
Az Egyesült Államok tagállamainak a legnagyobb hasznot azok a programok generálják, ahol a rabok elhagyhatják a börtönt, hogy a külvilágban végezzenek munkát. Amíg a börtönfarmok gyakran még veszteségesek is, addig ezek az egy-egy élelmiszeripari munkafolyamatra specializálódott szabadlábra helyezési munkaprogramok Alabama államnak 32 millió dollárt hoztak az utóbbi öt évben.
A profit nagy része egyébként abból származik, hogy a rabok fizetésének 40 százalékát lecsípi az állam.
Ezek a milliók, amit a rabok termelnek, elkerülhetetlenül vonzzák a korrupt tisztviselőket is. 2021-ben Louisiana államban letartóztattak egy seriffet – ez az amerikai, városi szintű, széles igazságszolgáltatási hatáskörrel rendelkező rendőrkapitányok megnevezése –, aki kiprivatizálta a családjának és barátainak a városa nagyjából 1,4 millió dollárt érő szabadlábra helyezési munkaprogramját. Sok élelmiszeripari vállalat egyébként nyíltan részt vesz ezekben a programokban.
A börtönökkel partneri kapcsolatot ápoló vállalatok között szerepel az Egyesült Államok legnagyobb tojástermelő cége, a Cal-Maine Foods és a Taylor Farms nevű salátabirodalom, ami az ország polcain található salátamixek mellett például a Chipotle gyorsétteremláncot látja el zöldséggel. Azonban néhány állam titkosította azoknak a vállalatoknak a nevét, amelyek részt vesznek a munkaprogramban, így az olcsó rabmunkások alkalmazóinak teljes listája ismeretlen. Az oknyomozásra leginkább ezért volt szükség, mert így az AP anyagából látható, hogy a kényszermunkások és az alulfizetett rabmunkások által termelt termékekből szinte minden amerikai asztalára jut, az egész ország élelmiszeriparába beépülnek, sőt néha a világ másik felére is eljutnak ezek a termékek.
(Borítókép: Mezőgazdasági munkások takarítják ki a tömlőket, amelyeket egy okramező öntözésére használtak 2022. július 13-án Coachellában, Kaliforniában. Fotó: Mario Tama / Getty Images)