Ötven évvel ezelőtt, 1974. március 9-én adta meg magát Onoda Hiroo, az utolsó harcoló japán katonák egyike. A hadnagy csaknem három évtizeden keresztül nem hitte el, hogy véget ért a második világháború, ezért folytatta egyszemélyes harcát a Fülöp-szigetek dzsungeleiben. Nem ő volt azonban az utolsó, aki folytatta a harcot, ám Nakamura Teuro dicstelenebb véget ért.
Csaknem harminc évvel a második világháború vége után az emberiség megpróbált túllépni az iszonyatos borzalmakon. 1974-ben a Japán felett gomolygó atomfelhők már csak régi emléknek tűntek, az emberek élete pedig egyre könnyebbé és könnyebbé vált a technológiai fejlődésnek köszönhetően. Ekkor már öt éve történt, hogy először a holdra léptünk, és a 70-es évek elejére szerencsére a hidegháború is lecsillapodott a korábbi, forróbb pillanatokhoz képest. A világ jelentős része az Amerikában körvonalazódó elnöki botrányra – amelynek hatására Richard Nixon pár hónappal később le is mondott – koncentrált.
Egy embernek viszont erről az egészről fogalma sem volt, már csak azért sem, mert ekkor a külvilágtól teljesen elvágva élt immár három évtizede.
Onoda Hiroo 1974 elején a Fülöp-szigeteki Lubang szigetén állomásozott, ugyanott, ahová még harminc évvel azelőtt, 1944 decemberében helyezték. Akkor még javában zajlott a második világháború, az Egyesült Államok pedig egyre közelebb és közelebb jutott Japánhoz, sorra foglalva el az addig tokiói ellenőrzés alatt álló szigeteket. Onoda Hiroo, a japán hadsereg hadnagya és hírszerző tisztje csapatával azt a feladatot kapta, hogy tartsa a szigetet, amelyen akkor is csak néhány ezren éltek.
Az Egyesült Államok végül hetekkel később szinte a teljes Fülöp-szigeteket felszabadította, március elején Manila is amerikai kézre került, a megmaradt japán katonák közül pedig sokan a dzsungelekbe vették be magukat, ahol vagy meghaltak, vagy végül megadták magukat. Nem úgy Onoda és társai, akik még a két atombomba, majd végül hazájuk teljes megadása után is folytatták harcukat. Igaz, erről nem is hallottak akkor.
Onoda azt a titkos küldetést kapta ugyanis, hogy lassítsa az ellenség előrenyomulását, kösse le erőiket, és a szigetet a birodalmi hadsereg visszatéréséig – amely akár évekbe is telhet – tartaniuk kell, akár gerillaháborúval is. A legfontosabb ugyanakkor az volt, hogy semmilyen körülmények között nem adhatja meg magát. Ő pedig tartotta is ezt a parancsot. Hiába vesztette el az évek alatt sorra társait, ő maga minden körülmények között kitartott. Egy 2010-es interjúban így emlékezett vissza arra, hogy miért tett így.
„Minden japán katonát felkészítettek a halálra, ám hírszerző tisztként nekem más parancsom volt. Felhatalmaztak a gerillaháborúra, és arra is parancsot kaptam, hogy nem halhatok meg. Ez volt a legfontosabb számomra. Tudtam, hogy ha nem teljesítem, akkor szégyenben maradok” – mondta az ABC-nek Onoda.
Összesen négyen vették be magukat a megmaradt egységükből az erdőbe, ahol banánon és kókuszdión éltek, többször rajtaütve a helyiek földjein, elhajtották az állataikat, vagy felégették a rizsföldjeiket. Hiába próbáltak velük többször is kapcsolatba lépni, és üzeneteket küldeni szórólapokon, nem hitték el, hogy tényleg véget ért a háború – idézte fel cikkében a New York Times. Onoda később elmesélte, hogy bár volt egy lopott rádiójuk, az ezen keresztül érkező információkat sem hitték el. Ugyanakkor nagyon kedvelték az ausztrál adókat. Az egyik ilyenen hallott egy történetet a marhatenyésztésről, és emiatt döntötte el, hogy a háború után ő is megpróbálkozik vele.
1949-ben aztán az egyik közlegény belefáradt a harcokba, és megszökött, majd pár hónapra rá megadta magát. Később hiába próbálta meggyőzni Onodáékat a háború végéről, neki sem hittek.
1954-ben Onodáék harcba bocsátkoztak az őket kereső rendőrökkel, Simida tizedest agyonlőtték, így már csak Onoda és Kozuka közlegény maradt életben.
Ők még 19 évig tartottak ki együtt a dzsungelben, úgy eltűnve, hogy 1959-ben hivatalosan is halottnak nyilvánították őket. 1972-ben azonban ismét megpróbáltak rajtaütni egy tanyán, ám a rendőrök közbeléptek, és két lövéssel megölték Kozukát. Onoda pedig ismét elmenekült.
A hír megdöbbentette egész Japánt, ekkor már jelentős erőket próbáltak mozgósítani Onoda felkutatására és megadásra bírására, sikertelenül. Végül egy fiatal japán egyetemistának, Szuzuki Noriónak jött össze, amely előtte senkinek: a dzsungelben megtalálta a harcoló hadnagyot, és összebarátkozott vele.
Igaz, a találkozó kis híján tragédiával végződött, mert Onoda éppen agyon akarta lőni a betolakodó „ellenséget”, ám Szuzuki felkészült volt, és rákiáltott a katonára, hogy a császár aggódik érte. Ez meglepte a hadnagyot, és úgy döntött, meghallgatja a fiatal férfit. Onoda valamiért neki végül elhitte, hogy a háború tényleg véget ért, ám megadni még ekkor sem volt hajlandó magát. Ragaszkodott hozzá, hogy csak felettesének parancsára teheti ezt meg. A japán kormány mindent megmozgatott, hogy felkutassák Onoda felettesét, akit végül meg is találtak egy könyvesbolt alkalmazottjaként. Tanigucsi Josimi őrnagyot Lubangra vitték, hogy ő adja ki Onodának a parancsot a megadásra.
Onoda 1974. március 9-én lesoványodva, viseltes egyenruhában állt felettese elé egy tisztáson, ám két dolog kifogástalan volt felszerelésében:
a kardja és Arisaka-puskája, amelyhez még mindig volt ötszáz tölténye.
Tanigucsi barátként üdvözölte Onodát, és emlékeztette 1944-ben tett ígéretére: „bármi történik, visszajövünk érted”.
Az őrnagy ezután felolvasta a hadsereg parancsait: minden harci tevékenység azonnali beszüntetése, katonai kötelességei alól történő felmentés és feltétel nélküli megadás az amerikai és fülöp-szigeteki erőknek. Onoda pedig így is tett, átadta fegyvereit a hatóságoknak, és megadta magát.
Kardját két nappal később személyesen nyújtotta át Ferdinand Marcos akkori Fülöp-szigeteki államfőnek, aki egyben kegyelmet is adott neki, és felmentette háborús bűnei alól. Onoda és társai ugyanis összesen a három évtized alatt csaknem 30 embert ölt meg, és több mint százat sebesített meg Lubangón, bár a helyiek szerint ennél sokkal nagyobb is lehet a számuk. Marcos szerint viszont a japán katonák végig abban a hitben éltek, hogy háború van.
Nem Onoda volt egyébként az utolsó harcoló japán katona. Hivatalosan Teruo Nakamura viseli ezt a címet, ám ő nem tiszt volt, hanem egyszerű közlegény, ráadásul nem is japán, hanem tajvani születésű. Nakamura Indonéziában folytatta a háborút 1974 decemberéig, amikor sikerült elfogni. Ő Onodával ellentétben nem kapott jelentős pénzügyi támogatást, végül 1979-ben halt meg, tüdőrákban.
A demokratizálódott Japánba hazatérő Onodát hősként fogadták, óriási népszerűségnek örvendett, ám ő sosem tudott beilleszkedni régi-új hazájában, és nem tetszett neki, hogy az egykori hagyományok kikoptak a mindennapokból. Politikai pályafutásra is megpróbálták rávenni, de ebbe nem ment bele. Megírta önéletrajzát, majd miután megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját, Brazíliába települt át, ahol később valóra váltotta a háború alatt elhatározott tervét, és marhatenyészőnek állt. Itt is házasodott meg.
1996-ban visszatért Lubangra, ahol feleségével együtt jótékonykodtak: több mint tízezer dollárnyi adományt osztottak szét a helyi iskolák között – bár sokan nem örültek az érkezésének azok közül, akik még éltek Onoda gerillaháborúja alatt.
Időskorában Brazília és Japán között ingázott. 91 éves korában, 2014-ben hunyt el Tokióban, tüdőgyulladás okozta szövődményekben.
Onoda Hiroo hiába ölt meg egyszemélyes háborúja során csaknem harminc lubangi lakost, a szigeten élők szemében végül szép lassan pozitív hőssé vált. 2014-ben, a hadnagy halálakor Lubang vezetői közleményt adtak ki, amelyben részvétüket fejezték ki Onoda családjának.
„Mi mindannyian megbocsátottunk Onoda úrnak a hibáiért, és emlékünkben inkább úgy él tovább, mint az a kedves adakozó, aki pénzt, hangszereket és iskolai eszközöket hozott magával a szigetünkre” – írták a közleményben. Lubangon egyébként 2010-ben létrejött egy turistalátványosság Onoda ösvénye néven, amely a katona dzsungelbéli életét mutatja be.
(Borítókép: Hiroo Onoda (k), az egykori japán császári hadsereg katonája látható, amint a dzsungelből kisétál, miután a második világháború óta rejtőzködött a Fülöp-szigeteken, Lubang szigetén, 1974. március 11-én. Fotó: Jiji Press / AFP)