Németország mindig is vezető szerepet töltött be az európai energiaiparban. Az elmúlt évtizedekben azonban a fenntarthatóság és a klímaváltozás új kihívások elé állította az ország energiapolitikáját.
Németország hosszú ideig szénalapú energiatermelésre támaszkodott. A Ruhr-vidék, az ország iparának szíve a szénbányászat és a szénalapú energiaforrások kiemelkedő központja volt. A második világháború utáni újjáépítés és gazdasági fellendülés során a szén és más fosszilis tüzelőanyagok domináltak az energiaellátásban.
Nyugat-Németország energiaellátása már kezdetektől fogva bizonytalanságokkal volt terhes, a problémákat pedig tetézte a szociális kérdés és a piacgazdaság újrastrukturálása a 1940-es évek végén. További energiabiztonsági kihívásokkal kellett szembenézni a koreai válság időszakában 1950 és 1953 között, a német gazdasági csoda és a szuezi krízis idején 1956-ban, illetve a bányászati válság idején 1958-ban.
Az NSZK-ra kezdetben a hazai kőszénhez való ragaszkodás volt jellemző, mely már az ipari forradalom óta a németországi energiaellátás központi pillére volt. Bár az olaj növekvő fontossággal bírt, a közgazdasági körök mégis egyetértettek abban, hogy a kőszén marad a fő energiaforrás, és hogy az olaj sosem fogja teljesen kiszorítani a kőszenet.
Az 1950-es évek végén a nyugatnémet kőszén már alig tudott versenyezni az Egyesült Államok színlelőhelyeivel. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Amerikában újonnan felfedezett olajmezők viszont olcsó alternatívát kínáltak a nyugatnémet vállalatok, főleg a vegyipar számára.
Különösen a befolyásos bányászati szakszervezet figyelmeztetett a növekvő energiafüggőségre és a társadalmi bizonytalanságokra, ami ebben az időszakban kiemelt téma volt.
Az ötvenes és hatvanas években a növekvő energiafüggőség és kritikája nem állt arányban azokkal a potenciálokkal és lehetőségekkel, amelyeket az olaj kínált. Ezáltal Nyugat-Németország egy olyan államból, amely energiaexportőr volt, hirtelen energiaimportőr országgá vált.
Az 1973-as olajválság drasztikus hatással volt Nyugat-Németországra és az egész világra egyaránt. Az olajárak hirtelen emelkedése az olajtermelő országok politikai döntéseinek eredménye volt. Ők a Közel-Kelet konfliktusaira reagálva csökkentették a kitermelést és emelték meg az árakat.
Az NSZK, amely főként olajimportra támaszkodott az energiaszükségleteinek kielégítésében, súlyos gazdasági és társadalmi kihívásokkal nézett szembe az olajárak meredek emelkedése miatt. Az ipari termelés visszaesett, a munkanélküliség növekedett, és az infláció is jelentősen megnőtt, ami súlyos gazdasági instabilitást okozott.
Az olajválság hatására Nyugat-Németország számára
nyilvánvalóvá vált az energiaellátás diverzifikálásának és az alternatív energiaforrások fejlesztésének fontossága.
A kormány energiapolitikája radikálisan megváltozott az olajválság után, elkezdte ösztönözni a megújuló energiaforrások, például a nap- és szélenergia, valamint az atomenergia fejlesztését és felhasználását.
A kormányzat célja az volt, hogy csökkentse az olajimporttól való függőségét, és erősítse az energiafüggetlenségét, miközben redukálja az ország gazdasági sebezhetőségét az olajárak globális ingadozásai ellen. Az olajválság tehát mérföldkő volt a német energiaipar történetében, amely hosszú távú változásokat indított el az energiatermelés és az energiafelhasználás terén.
Ennek hosszú távú eredménye az is, hogy a kétezres évek elején a kormány megfogalmazta az Energiewende, tehát az „Energiaátmenet” stratégiáját, amelynek célja a megújuló energiaforrásokra való áttérés és a szénalapú energiatermelés fokozatos leépítése volt.
Az Energiaátmenet elindítása óta Németország számos kihívással szembesült. Az egyik legnagyobb ilyen az állandó és megbízható energiaellátás megújuló energiaforrások általi biztosítása volt. Míg a napenergia és a szélenergia jelentős növekedést mutatott az elmúlt években,
az energiatárolás és az energiaátmenet technológiai kihívásokkal jár.
Emellett a szénalapú energiatermelés leépítése komoly társadalmi és gazdasági következményekkel párosult, különösen a Ruhr-vidéken. A régió hagyományos iparágai és munkahelyei összeomlottak, az átmenet új munkahelyeket és gazdasági lehetőségeket követelt meg. Mindez fájdalmas és hosszan elnyúló folyamatot eredményezett a régió számára.
A Ruhr-vidék kiváló példája annak, hogyan érintette az ipari régiókat a szénalapú energiatermelés leépítése és az Energiewende általánosságban. A hagyományos iparágak, mint a szénbányászat és a nehézipar, hosszú ideig a gazdaság gerincét alkották. Azonban az Energiaátmenet után ezek az iparágak lassan elavultak és leépültek.
A régió azonban csak lassan alkalmazkodott az új helyzethez. A megújuló energiaforrások fejlesztése és az energiahatékonyság javítása új gazdasági lehetőségeket teremtett. Például a nap- és szélenergia-termelési egységek létesítése új munkahelyeket hozott létre a térségben.
Azonban az átmenet a Ruhr-vidéken még mindig tart.
AZ ÁTMENET SORÁN A régió számára kulcsfontosságú a társadalmi és gazdasági igazságosság biztosítása.
Fontos, hogy a régió lakosai bevonódjanak az új gazdasági lehetőségekbe, és az is, hogy a kormány megfelelő támogatást nyújtson a régió átalakulásához.
Az 1973-as olajkrízis jelentős fordulópont volt, mivel a nemzeti energiastratégia mellett most már intenzívebb nemzetközi együttműködés lépett érvénybe az iparosodott nyugati országok között. Az NSZK és más nyugat-európai országok az Egyesült Államok kimagasló szerepe miatt a transzatlanti együttműködést részesítették előnyben a pusztán európai együttműködéssel szemben. Ezen a területen az európai együttműködés hosszú ideig csak töredékesen valósult meg, különösen az energiabiztonság tekintetében.
Csak az orosz–ukrán háború tolta el jelentősen az európai energiastratégia prioritásait az energiaellátás biztonsága felé. A hidegháború idején a nyugati országok között még vita tárgya volt, hogy az energiaellátást a Szovjetunió politikai fegyverként is használhatja,
a hidegháború vége után viszont Oroszország energiagazdagsága olyan csábítóvá vált, hogy a nyugat-európai államok gyorsan félretették biztonsági aggályaikat.
Azóta Németország energiaellátása különösen tudatos prioritási döntések révén példátlanul függővé vált egyetlen országtól, nemcsak a gáz, hanem a kőszén és az olaj terén is. Ezek következményeivel most szembe kell nézni a politikának, a vállalatoknak és a magánszemélyeknek is.