A modern nyugati hadviselés az ukrajnai háború előtt a mozgékonyságra és a rövid időtartamú, aszimmetrikus konfliktusokra összpontosított. Az oroszok azonban bebizonyították, hogy a hagyományos, felőrlő jellegű harcmodor még mindig hatékonyabb lehet.
„A hagyományos háborúknak saját »hadművészetük« van, ugyanis »erőközpontú« megközelítéssel vívják őket, ellentétben a »terepközpontú« manőverháborúkkal. Ezek a háborúk a veszteségek pótlását lehetővé tevő hatalmas ipari kapacitásokon, a sorozatos vereségek elviselését lehetővé tevő földrajzi mélységen és a gyors szárazföldi mozgást megakadályozó technológiai feltételeken alapulnak. A hagyományos háborúkban a katonai műveleteket az államnak a veszteségek pótlására és új formációk létrehozására való képessége határozza meg, nem pedig a taktikai és műveleti manőverek.
Az a fél, amelyik elfogadja a háború kimerítő jellegét, és a terepnyerés helyett az ellenséges erők megsemmisítésére összpontosít, nagy valószínűséggel győzni fog” – írja A háború kíméletlen művészete: az Ukrajna elleni orosz háború tanulságai című tanulmányának bevezetésében Alex Vershinin, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott ezredese. A cikk az egyik legtekintélyesebb hadtudományi kutatóintézet, az 1831-ben alapított brit Royal United Services Institute (RUSI) gondozásában jelent meg.
A Nyugat erre a típusú hadviselésre nincs felkészülve. A szimmetrikus, hasonló nagyságrendű haderők közötti konfliktusok általában ilyenek – a Nyugat azonban az utóbbi időben asszimetrikus háborúkat vívott, ahol az ellenfél ereje jóval csekélyebb volt. A hagyományos háborúkban a hadseregek gyorsan felduzzadnak a tömeges mobilizáció miatt. A modern high-end fegyvereket azonban jóval nagyobb idő és energia legyártani. Jó példa erre, hogy a II. világháborúban a német Tigris tankok jóval fejlettebb technológiával rendelkeztek, azonban egy Tigrisre nyolc darab orosz T–34-es jutott. Emellett meg kell jegyezni, hogy a fejlettebb és bonyolultabb eszközökre a személyzet kiképzése is jóval több időt vesz igénybe.
Az olcsó fegyverek és lőszerek nagy mennyiségben történő előállítása könnyebb és gyorsabb, különösen, ha azokban polgári felhasználásra gyártott alkatrészek vannak. A tömegtermelés biztosítása nehéz a magasabb szintű nyugati gazdaságok számára. A komoly hatékonyság elérése érdekében ugyanis leépítették a felesleges kapacitásokat, és a bedolgozóipart gazdasági okokból külföldre telepítették. Háborúk idején a globális ellátási láncok megszakadnak, és az alkatrészellátást már nem lehet biztosítani. Ehhez hozzáadódik az adott iparágban tapasztalattal rendelkező szakképzett munkaerő hiánya. Ezeket a készségeket évtizedek alatt lehet elsajátítani, és ha egy iparágat egyszer leépítenek, évtizedekbe telik az újjáépítés. A lényeg az, hogy a Nyugatnak alaposan meg kell fontolnia a katonai ipari komplexum békeidőbeni többletkapacitásának biztosítását, különben azt kockáztatja, hogy elveszíti a következő háborút
– fogalmaz a szerző.
A harcbeli veszteségek pótlására két doktrína létezik. Az egyik a NATO-é, a másik az orosz, és az egyes országok fegyveres erői ezeket általában egymással kombinálva használják – bár a két megközelítés homlokegyenest ellenkező alapvetésekből indul ki. A NATO-doktrína a fő hangsúlyt az oktatásra és a tapasztalatra helyezi. Bátorítja az egyéni kezdeményezéseket – természetesen olyan mértékben, ahogy arra a fegyveres erőknél mód van –, és lényege a flexibilitás, hogy az alakulatok alkalmazkodni tudjanak az éppen aktuális harctéri dinamikához. Ennek az iskolának a hátránya, hogy a megfelelő képességekkel rendelkező katonák kiképzése évekbe telik.
A szovjet alapokon nyugvó doktrína ezzel szemben a mennyiségre koncentrál. A NATO-modell harctéren való működtetéséhez sok, jól képzett tiszthelyettesre van szükség. Az orosz keretrendszer úgy operál, hogy a tiszthelyetteseknek a kiképzésben van fontos szerepe, a harctéren azonban kevésbé.
A gyakorlatban a két modell keveréke a leghatékonyabb.
Ahogy Vershinin írja,
a hivatásos erők a csatában szektorról szektorra haladva stabilizálják a helyzetet, és döntő támadásokat hajtanak végre. Az alacsony szintű alakulatok tartják a vonalat, és lassan tapasztalatot szereznek, amíg el nem érik a támadó műveletek végrehajtására való képességet. A győzelem a lehető legjobb minőségű alacsony szintű alakulatokat létrehozva érhető el.
A két doktrína a megvalósítás szempontjából egymással ellentétes. A hagyományos háborúkban a felek nem gyors manőverezéssel kívánnak eredményeket elérni. Ezzel ellentétben az ellenséges erők és az ezek pótlására való képességek elpusztítására és a saját erők megóvására összpontosítanak.
A szakértő elmondása szerint egy felőrlő jellegű háború a saját erők megőrzésére összpontosít. Ez általában viszonylag statikus frontot jelent, amelyet korlátozott helyi támadások szakítanak meg a pozíciók javítása érdekében, a harcok nagy részében tüzérséget alkalmazva. A veszteségek minimalizálásának kulcsa az összes erő megerősítése és elrejtése, beleértve a logisztikát is. Az erődítmények kiépítéséhez szükséges hosszú idő megakadályozza a jelentős szárazföldi mozgást. Az a támadóerő, amely nem tud gyorsan sáncot építeni, jelentős veszteségeket szenved az ellenséges tüzérségtől.
Nyugaton sokan könnyelműen úgy gondolják, hogy a jövőbeni konfliktusok rövidek lesznek. Ez Vershinin szerint nem így van. Ugyanis még a közepes képességekkel bíró globális hatalmak is rendelkeznek azokkal a földrajzi adottságokkal, illetve népességgel és ipari erőforrásokkal, amelyek szükségesek egy hagyományos háború lefolytatásához. Az a gondolat, hogy bármelyik nagyhatalom meghátrálna egy kezdeti katonai vereség esetén, a legjobb esetben is csak vágyálom – írja. A nagyhatalmak közötti bármilyen konfliktust az ellenfél elitje egzisztenciálisnak tekintene, és az állam rendelkezésére álló összes erőforrást kihasználná. Az így kialakuló háború hagyományos lesz, és az a fél lesz előnyben, amelynek gazdasága, doktrínája és katonai struktúrája jobban megfelel a konfliktus e formájának.
Amennyiben a Nyugat komolyan gondolja egy esetleges nagyhatalmi konfliktus bekövetkezésének lehetőségét, akkor alaposan meg kell vizsgálnia ipari kapacitását, mozgósítási doktrínáját és eszközeit egy elhúzódó háború vívására, ahelyett, hogy egy hónapos konfliktusra kiterjedő hadgyakorlatokat folytatna, és abban reménykedne, hogy a háború ezután véget ér. Amint azt az iraki háború megtanította nekünk, a remény nem módszer
– fogalmaz a nyugalmazott alezredes.
(Borítókép: A 24. brigád aknavetőcsapatának ukrán katonái a Toreck melletti állásokban 2024. március 26-án. Fotó: Wolfgang Schwan / Anadolu / Getty Images)