Egy világirodalmi hős különös története, aki Oroszország Ukrajna elleni háborúját inspirálta. Senki sem gondolta volna, hogy a Szovjetunió világszerte ünnepelt kritikusából az autokrácia támasza válik. Ő alapozta meg azt a hiedelmet, hogy Ukrajna nem létezik.
1990-ben, amikor a Szovjetunió a végső összeomlás felé tartott, egy neves orosz író felvázolta a posztszovjet jövő tervét. Amint azt leírta, Oroszországnak le kell vetnie szovjet béklyóit a hanyatló kommunista párt leváltásával és a gazdaság átfogó átalakításával. Hozzátette továbbá, hogy a Kremlnek el kellene engednie Moszkva egy sor korábbi gyarmatát, különösen a Baltikumban, a Kaukázusban és Közép-Ázsia nagy részén.
Más határokat azonban át kellene szabni. Észak-Kazahsztán egy része – az író szerint ezek olyan területek, amelyek soha nem voltak igazán kazahok – visszakerülhetne Oroszországhoz. Ugyanígy Belarusz is, amely nem volt különálló nemzet Oroszországtól. A legfontosabb, hogy Ukrajna nagy része jogosan orosz maradt, Kelet-Ukrajnától a Krímig és azon túl – egészen Kijevig bezárólag. Ezek a területek mind hagyományos orosz birtokok voltak. Az író azt javasolta, hogy mindezek a területek egy jövőbeli „Orosz Uniót” alkossanak – így állítva helyre Moszkva jogos helyét a világban.
Abban az időben ezek a politikai javaslatok kevés érdeklődést váltottak ki Nyugaton, amely akkor elsősorban arra összpontosított, hogy a Szovjetunió szétesése közben azért mégis legyen valamilyen stabilitás. Annak ellenére, hogy az Oroszország újjáépítése című könyvben leírt tervezet szerzője Alekszandr Szolzsenyicin, a Nobel-díjas író és a XX. századi világirodalom meghatározó szerzője volt – írja elemzésében a Foreign Policy.
Bár Szolzsenyicin műveinek nagy részét – nem utolsósorban a Gulag-szigetcsoportot, valamint az olyan könyveket, mint a Rákosztályt vagy az Ivan Gyenyiszovics egy napját – ma is széles körben olvassák és tanítják, az Oroszország újjáépítése vitathatatlanul a legelhanyagoltabb olvasmánya. És tekintve azt a tényt, hogy a Kreml az azóta eltelt években milyen szorosan követte Szolzsenyicin politikai ajánlásait, ez az elhanyagoltság annál is sajnálatosabb, mert sokat elárul arról, hogy mit akar a Kreml Ukrajnában és még azon túl is.
Maga a könyv viszonylag szűkszavú, az angol fordítás körülbelül 90 oldalas – inkább egy kiáltvány, mint egy teljesen kidolgozott kézirat. De még ezeken az oldalakon is megmutatkozik, hogy Szolzsenyicin nem csak orosz nacionalista, hanem olyan ember, aki olyan összeesküvés-elméleteket és miszticizmust táplált, amelyek Vlagyimir Putyin orosz elnököt is áthatják. Putyinhoz hasonlóan Szolzsenyicin is elismerően idézi az olyan orosz fasisztákat, mint Ivan Iljin.
Azt is állította, hogy a cári korszak orosz hadereje által gyarmatosított kisebb nemzetek közül sokan „jól éltek” az Orosz Birodalomban – teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy az orosz hadsereg egész nemzeteket terrorizált Észak-Ázsiában, megfosztva őket szuverenitásuktól, időnként egészen a népirtásig is elment. Szolzsenyicin azt is írta, hogy az olyan országokat, mint Kazahsztánt, „teljesen véletlenszerűen varrták össze” – lekicsinyelve a kazahok történelmi igényeit.
Ukrajnában – és az író orosz unióra való felhívásaiban – átragyog Szolzsenyicin revansizmusa, és betekintést nyújt a Kremlt mozgató erőkbe és az eljövendő tervekbe. Sok más íróhoz, köztük olyan személyiségekhez hasonlóan, mint Alekszandr Puskin és Joszif Brodszkij, Szolzsenyicin is szemérmetlen orosz sovinizmussal töltötte fel Ukrajnáról szóló írásait. Egy olyan témában, amelyet később más orosz nacionalisták is átvettek, Szolzsenyicin a „mongol inváziót” és a „lengyel gyarmatosítást” okolta az oroszok és az ukránok (valamint a beloruszok) szétválasztásáért –„népünket három ágra osztva”. Szolzsenyicin az évszázados tudományos eredményeket figyelmen kívül hagyva azt írta:
Minden beszéd arról, hogy egy különálló ukrán nép létezik, körülbelül a kilencedik század óta, és saját, nem orosz nyelvvel rendelkezik, egy nemrég kitalált hazugság. Az ukrán függetlenségre tett korábbi kísérletek az elit által irányított, felülről irányított ügyek voltak – az egész lakosság véleményének kikérése nélkül –, míg az önálló ukrán állam létrehozására irányuló modernebb erőfeszítések nem voltak mások, mint kampányok – egy élő szervezetből való kimetszés, egy kegyetlen felosztás, amely egyének és családok millióinak életét tépné szét.
Szolzsenyicin azt írta, hogy az Orosz Föderációtól elszakadó független Ukrajna helyett egy új entitásnak kellene felemelkednie:
Nem marad más, mint egy entitás, amelyet nevezhetnénk Rusznak, ahogyan a régi időkben nevezték... vagy pedig Oroszországnak – a XVIII. század óta használt elnevezés. Vagy – az új körülmények pontos tükrözése érdekében – Orosz Uniónak.
Szolzsenyicin nem a nyugati közönségnek írta művét, amely korábban dicsérte a szovjet bűnöket leleplező munkáját, hanem kizárólag az orosz közönség számára állította össze az Oroszország újjáépítését. És ők azonnal el is nyelték. Az orosz olvasók számára közel 20 millió példányban nyomtatták ki, és ők falták is Szolzsenyicin felhívásait Oroszország határainak kiterjesztésére és „saját népünk lelki és fizikai üdvösségének” helyreállítására.
Az olvasók között volt a leendő orosz elnök, Borisz Jelcin is, akire a könyv nagy hatással volt – Vlagyiszlab Zubok történész szerint –, mivel azt állította, hogy az ukránok és az oroszok egyszerűen „egy nemzet, amelyet geopolitikai csapások és idegen hódítások osztottak meg”.
Szolzsenyicin politikai javaslatai egy másik későbbi orosz elnökre is hatással voltak: Putyinra. Bár nem világos, hogy Putyin olvasta-e valaha Szolzsenyicin művét, a Kreml jelenlegi vezetője egyértelműen rajongott Szolzsenyicin politikai ajánlásaiért – és különösen nacionalizmusáért.
Nem nehéz belátni, hogyan vált Szolzsenyicin – ahogy egy elemző írta – Putyin „spirituális gurujává”. Szolzsenyicin nem csupán „kétségtelenül orosz nacionalista” volt, ahogy Robin Ashenden megjegyezte, de ahogy az Oroszország újjáépítése című könyv megjelenését követő évek teltek, Szolzsenyicin egyre inkább belesüllyedt abba a fajta nacionalista mániába, amely később Putyint is hajtotta. Az 1990-es évek közepére Szolzsenyicin már arról beszélt hogy a szovjet összeomlást az Egyesült Államok „közös célja” hajtotta, hogy „minden lehetséges eszközt felhasználjon Oroszország meggyengítésére, bármilyen következményekkel járjon is”. (Ez persze figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a George H.W. Bush-kormányzat nem csak a Szovjetuniót próbálta egyben tartani, hanem aktívan fellépett az ukrán szeparatizmus ellen.)
Nem sokkal később Szolzsenyicin azt fröcsögte, hogy Ukrajna demokratikus narancsos forradalma alig volt több, mint a NATO „Oroszország bekerítésére irányuló tervének” jele – és hogy a valóságban
földterületeket, amelyek soha nem voltak a történelmi Ukrajna részei erőszakkal beolvasztották a modern ukrán államba és annak politikájába, hogy mindenáron NATO-tagságot szerezzenek.
Évekkel később Szolzsenyicin megjegyzései szinte megkülönböztethetetlenek Putyin Ukrajnával kapcsolatos retorikájától. Szolzsenyicinhez hasonlóan Putyin is úgy tekint az olyan ukrán területekre, mint a Krím és az úgynevezett Novorosszija, mint amelyek jogosan Oroszországhoz tartoznak. Szolzsenyicinhez hasonlóan Putyin is úgy véli, hogy az ukrajnai orosz nemzetiségűek „az orosz nyelv fanatikus elnyomásával és üldözésével” néznek szembe. És Szolzsenyicinhez hasonlóan Putyin is úgy véli, hogy Oroszország „semmilyen körülmények között ... nem mondhat le egységéről” az ukrajnai orosz nemzetiségűekkel.
Nem csoda tehát, hogy a 2000-es évekre Szolzsenyicin Putyin politikájának rajongójaként jelent meg. A Putyin általi „Oroszország feltámasztását” dicsérte, elfogadta a Kreml kulturális teljesítményéért járó állami díjat és „a Kreml ellenforradalmi stratégiájának részeként vetették be”. A híres író „az orosz nacionalista értelmiség nem hivatalos vezetőjévé vált” – írta Tomiwa Owolade.
Mindez Putyin és Szolzsenyicin közvetlen találkozásában csúcsosodott ki, nem sokkal az utóbbi 2008-ban bekövetkezett halála előtt. Putyin egy kis asztalnál ülve, polcokon sorakozó könyvek mellett, Oroszország jövőjéről beszélgetett a beteg íróval. Legalábbis részben arról a jövőről, amelyet Szolzsenyicin egykoron szorgalmazott. Ahogy Putyin vázolta, az általa követett politikák közül sok – beleértve az Oroszország korábbi gyarmataival kapcsolatos politikát, amelyek most függetlenné váltak Kelet-Európában, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában – „nagymértékben összhangban állt Szolzsenyicin írásaival”.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Putyin kizárólag Szolzsenyicin felvetéseire támaszkodott Ukrajnával kapcsolatos monomániás megszállottságában és az Európa által közel egy évszázada látott legpusztítóbb háború kirobbantásában. Az orosz nacionalizmus gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, és jóval megelőzik még Szolzsenyicin munkásságát is.
Az azonban világos, hogy Szolzsenyicin – egy páratlan tekintélyű író, különösen az összeomló Szovjetunióban – úgy strukturálta az orosz nacionalizmus szétzilált szálait, hogy az ellenállhatatlannak bizonyult a későbbi orosz vezetők és a jövőbeli orosz revansisták számára. Szolzsenyicin, aki az orosz irredentizmust szorgalmazta, sőt még mentegette is, 1990-ben segített megalapozni az eljövendő neoimperializmust – és a modern, független Ukrajna alárendeltségébe és eredendő hamisságába vetett, széles körben elterjedt orosz hitet.
Szolzsenyicin védelmezői Oroszország újjáépítése című könyvének azon passzusaira fognak rámutatni, amelyekben a militarizmust mint Oroszország határainak kiterjesztését szolgáló eszközt leértékeli. („Természetesen, ha az ukrán nép valóban el akarna szakadni, senki sem merné erőszakkal visszatartani őket” – írta). De még ez a védekezés is gyanús; évekkel azután, hogy az ukránok olyan helyeken, mint a Krím és a Donbász, egyértelműen a Moszkvától való függetlenség mellett szavaztak, Szolzsenyicin még mindig nem volt hajlandó ezeket a régiókat jogosan ukránnak tekinteni. És tekintve, hogy a későbbi években is folyamatosan támogatta Putyint – még azután is, hogy az orosz elnök azt állította, hogy Ukrajna „még csak nem is ország” –, ez a védekezés aligha marad hiteles.
Ami azonban még ennél is védhetetlenebb, az az, ahogyan a Nyugat a posztszovjet időszakban figyelmen kívül hagyta és lekicsinyítette Szolzsenyicin megátalkodott nacionalizmusát. Szolzsenyicin szovjetellenes hitvallásától elvonatkoztatva a Nyugat nem vette észre a szerző által felvázolt birodalmi körvonalakat – és azt, hogy ezek hogyan hatottak a Kremlre az azt követő években. Ahelyett, hogy szembeszállt volna Szolzsenyicin revansizmusával, a Nyugat – ahogyan azt sok más orosz nacionalistával tette, még Putyin 2022-es kiterjesztett inváziója után is – inkább elfordította a fejét, remélve, hogy az ilyen nézeteket tápláló lángok maguktól kialszanak.
Már több mint három évtized telt el azóta, hogy Szolzsenyicin először szólított fel az Orosz Unióra, és a lángok egyhamar aligha mutatják a kialvás jeleit. Putyin egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan abba a szakadékba, amelyet Szolzsenyicin vázolt fel, és semmi jele annak, hogy megállna. Éppen ezért Szolzsenyicin könyvét és Putyin hajlandóságát, hogy kövesse azt, pontosan annak kell tekinteni, ami – az európai stabilitásra és magára az ukrán (vagy akár a belorusz és kazah) nemzetiség eszméjére jelentett korlátlan fenyegetést. És bár Szolzsenyicin nem élte meg, hogy meglássa az Orosz Unió visszatérését, ez nem Putyin próbálkozásainak hiánya miatt van így.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök beszélget Alekszandr Szolzsenyicinnel 2000. szeptember 20-án. Fotó:POOL / AFP )