A politikai megosztottság, a regionális területi viták és a nemzetközi konfliktusok továbbgyűrűző hatásai folyamatos stratégiai bizonytalanságot jelentenek Délkelet-Ázsia országai számára. Ezen kontextusban Japán bizonyult a legmegbízhatóbb partnernek a térség véleményformálói körében végzett friss helyi felmérés szerint, megelőzve a régióban jóval jelentősebb katonai képességekkel bíró Egyesült Államokat és a bővülő gazdasági jelenléttel rendelkező Kínát is.

A szingapúri ISEAS – Yusof Ishak Intézet a délkelet-ázsiai magán- és közszférában, a tudományos életben és az agytrösztökben dolgozók körében célzottan végzett, éves reprezentatív felmérése szerint a térséget jelenleg főként a munkanélküliség és a recesszió kockázata, az éghajlatváltozás következményei, illetve a nagyhatalmak közötti gazdasági feszültségek fokozódása foglalkoztatja. Utóbbi téren a regionális véleményformálók Japánba vetett bizalma bizonyult a legmagasabbnak (58,9 százalék), megelőzve az Egyesült Államokat (42,4 százalék), az Európai Uniót (41,5 százalék), Kínát (24,8 százalék) és Indiát (24,2 százalék).

Maga az intézet Japán magas bizalmi indexét alapvetően a régióval szembeni „tiszteletteljes, megfontolt és visszafogott megközelítési stílusának”, illetve az ASEAN–Japán közötti, fél évszázados párbeszéd, partnerség közelmúltbeli megünneplésének tulajdonította. A megbízhatóságpercepció kialakulásához azonban feltehetően többek között a Japán és az ASEAN között fokozatosan megvalósuló makroökonómiai paritás keltette politikai érdekközösség és egyenrangúságérzet is jelentősen hozzájárul. Tokió a globális hatalmi egyensúly módosulását a többi nagyhatalomhoz képest viszonylag árnyaltabb és kevésbé konfrontatív módon kezelő nyilvános diplomáciájával, továbbá a délkelet-ázsiai nemzetgazdaságok fejlődését évtizedek óta hivatalos fejlesztési támogatásokkal és vállalati befektetésekkel ösztönző politikájával érte el. Utóbbi gyakorlat a kemény hatalom és az elvtisztelet ügyes ötvözésével hatékonyan segítette elő a délkelet-ázsiai jóléthez és a rezsimstabilitásokhoz elengedhetetlen szabályalapú államközi rend fenntartását.

A Japánba vetett regionális bizalom annyiban egyezik az Egyesült Államok és a Kína viszonylatában megnyilvánulókkal, hogy önmagában kevésbé, inkább a nemzeti önérdekkövetések és a nemzetközi rendben bekövetkező fejlemények együttesében értelmezhető; hiszen azokkal párhuzamosan alakul. Jelen stratégiai környezetben tavaly óta Japán kivételével minden nagyhatalom iránt csökkent a délkelet-ázsiai véleményformálók bizalma.

Az Egyesült Államok esetében elsősorban az Izrael–Hamász-háborúban játszott szerepe gyengítette meg a Washingtonba vetett délkelet-ázsiai bizalmat, különösen a muszlim többségű országok részéről. Eközben Kína iránt volt mérhető a legmagasabb szintű bizalmatlanság (50,1 százalék), annak ellenére is, hogy a válaszadók több mint fele (50,5 százalék) most először a két rivális nagyhatalom közötti döntéskényszerhelyzetben immár inkább Pekinget választaná Washington helyett. Peking hipotetikus pártolása különösen a kínai Övezet és Út Kezdeményezés és a kétoldalú kereskedelmi forgalom vonatkozásában, a Kína számára kiemelt partnerországokban (Malajzia – 75,1 százalék, Indonézia – 73,2  százalék, Laosz – 70,6 százalék) volt magas. 

A nagyhatalmi szerepvállalás és befolyásépítés motivációi és eszközei iránti bizalom vagy bizalmatlanság kifejezése ugyanakkor nem jelent elfogadást vagy elutasítást. Valójában a felmérés eredményei a délkelet-ázsiai várakozások, illetve a megvalósuló nagyhatalmi jelenlét mértéke és természete közötti egyezőségeket és eltéréseket fejezik ki, amelyek inkább hintamozgásra, mintsem egyértelmű trendekre utalnak. Arra a kérdésre például, hogy az ASEAN-nak hogyan kellene reagálnia az erősödő amerikai–kínai rivalizálásra, mindössze 8 százalék válaszolta azt, hogy a szövetségnek oldalt kell választania, míg 46,8 százalék szerint az Egyesült Államok és Kína nyomásgyakorlásával szembeni ellenállást és a belső egység erősítését kellene előtérbe helyezni. 

A japán kormányfő megfogalmazása szerint egy „összetett válság” korszakában élünk. A délkelet-ázsiai államok a maguk részéről részben a külső partnerekkel való kapcsolataik megerősítése révén törekednek kezelni ezen válságot. A stabilitást nyújtó és a közjavak biztosítására is ügyelő nagyhatalmakat támogató belföldi közbizalom mindazonáltal a kapcsolatépítésekhez szükséges kormányzati mozgástereket számottevően korlátozhatja. Ebből a szempontból nézve a felmérés eredményeit érdemes úgy tekinteni, mint egyfajta muníciót, mely hozzásegíthet az „összetett válság” újratermelődésében érdemibb szerepet játszó nagyhatalmak önreflexiójához és a délkelet-ázsiai geopolitikáik finomhangolásához.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központjának kutatója.