A most hatéves ciklusát kezdő Vlagyimir Putyin a maga 71 évével nem nevezhető fiatalnak: amennyiben teljesen kitölti az ötödik elnöki mandátumát, akkor az orosz történelem harmadik leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetőjévé válhat. Ilyen helyzetben minden bizonnyal őt, ahogy az orosz politikai eliteket is egyre inkább foglalkoztatja az utódlás kérdése, vagyis mi lesz majd Putyin után. Az elmúlt napokban összeállt új kormány összetétele miatt már most találgatások indultak az orosz nyilvánosságban: vajon ilyen vagy olyan változtatás (vagy azok hiánya) jelezheti-e azt, hogy kivel favorizál Putyin, és vajon kit szemelt ki a maga helyére. Mivel ciklus közben nem túl gyakran cserélnek kormányt a putyini Oroszországban, könnyen lehet, hogy a Putyinnal együtt hatéves periódusát kezdő kormányból kerülhet ki a következő orosz elnök.
Vlagyimir Putyin, amennyiben a rövid csere utáni miniszterelnöki éveit is nézzük, akkor már 24 éve van hatalmon, amivel a legtöbb korábbi orosz vezetőt lekörözi. A tízévesen trónra került Nagy Péter, akihez Putyin beszédeiben gyakran hasonlítja magát, még bőven vezet a maga 43 éves uralkodásával, ahogy Nagy Katalin is (34), de ha a jelenlegi orosz elnök kitölti a hatéves ciklusát, akkor megelőzheti Sztálin és I. Miklós 29, illetve 30 éves uralkodását is, és harmadik helyre jön fel.
Vlagyimir Putyin 2012-ben indult harmadik ciklusa után az orosz elnököt egyre inkább foglalkoztathatta az orosz politikai jövő kérdése. Bár 2008-ban az elnöki ciklusok hosszát kitolták 4 évről 6 évre, az alkotmány szerint Putyinnak engedélyezett terminusok száma 2024-ben járt (volna) le. Maga Putyin előtte többször is mondta, hogy nem fog alkotmányt változtatni és nem marad hatalmon örökké. Valószínűleg kezdetben az orosz elnök ténylegesen más megoldásokban gondolkodott, de ezekből egyik sem bizonyult végül életképesnek.
Az egyik ilyen megoldás lehetett volna a hatalmi átöröklés szupranacionális intézményekbe. Moszkva a kétezres években készítette elő a saját integrációs szövetségét, az Eurázsiai Uniót. Az Eurázsiai Gazdasági Közösség 2001-es létrehozása után mélyült az integráció a Vámunióval (2010), az Egységes Gazdasági Térrel (2012) és az Eurázsiai Gazdasági Unióval (2015). Az Oroszország, Belarusz, Kazahsztán, Örményország és Kirgizisztán részvételével zajló integrációs projektben a Kreml más posztszovjet országokat is látni szeretett volna (elsősorban Ukrajnát), és a projekt végén közös, összevont minisztériumok, közös parlament, közös hadsereg, közös valuta és egyebek várták volna a tagokat – természetesen Moszkva vezetésével.
Ennek az új Eurázsiai Uniónak az élére kerülhetett volna Vlagyimir Putyin, átmentve a hatalmát egy sokkal nagyobb kiterjedésű politikai szervezetbe, amolyan Szovjetunió 2.0-ba. Ukrajna azonban nem kívánt részt venni ebben a projektben, és a Krím félsziget 2014-es megszállása után az integrációs folyamatok terén Moszkva öngólt lőtt: a többi tag elriadt a további központosítástól, és Minszkben és Asztanában is minden lehetséges eszközzel akadályozták a további integrációt. 2015 óta a szövetségben előrelépés nem történt, az integrációs folyamatok megálltak.
A másik megoldás lehetett volna a kazah minta. Nurszultan Nazarbajev, a Kazahsztánt 29 éve irányító, akkor 79 éves elnöke 2019 márciusában váratlanul lemondott, és még az elnöki ciklusa lejárta előtt átadta a hatalmát a parlament házelnökének, Zsomart-Kaszim Tokajevnek. Nazarbajev elképzelései szerint a fokozatos átmenet során ő megőrizte volna a hatalmát a háttérben, miközben a de jure irányítást egy hozzá lojális emberének adta át. A korábbi kazah elnök megmaradt a kormánypárt elnökének és a kazah biztonsági tanács vezetőjeként. Az elemzők azt gondolták, hogy innentől kezdve a biztonsági tanács az egyik legfontosabb politikai szervvé fog válni az országban. Nazarbajev magas pozíciókban lévő családtagjai pedig elvben biztosították a Nazarbajev-klán hatalmi túlélését.
Ez a hatalomátöröklési – és fokozatos visszavonulási – kísérlet azonban látványos kudarcot vallott. Nem egészen három évvel később Nazarbajevet minden tisztségétől megfosztották, a Nazarbajev-klán lényegében minden tagját és a hozzájuk hű politikusokat kisöpörték a hatalomból. Nazarbajev egyik lánya, Tokajev után a parlamenti házelnöki székét betöltő Dariga Nazarbajevát még 2020-ban megfosztották a szenátusi mandátumától, a másik lánya, Alija Nazarbajeva ellen pedig sikkasztási büntetőeljárások sora indult.
Miután az egyik opció kudarcot vallott, a kazah forgatókönyv pedig életképtelennek bizonyult, Vlagyimir Putyin úgy dönthetett, hogy hatalmon marad, amíg tud. 2020 elején az orosz alkotmány módosításával a Kreml „lenullázta” az eddigi elnöki ciklusok számát, ami lehetővé tette Putyinnak, hogy két újabb terminussal, akár 2036-ig hatalomban maradjon. Aztán ha megéli ezt, akkor még mindig lehet ismét alkotmányt módosítani.
A helyzet megértéséhez hozzátartozik, hogy Putyin nem csak a saját biztonságát félti, ez valószínűleg csak másodlagos. Az orosz elnök elmúlt években publikált programcikkei és írásai alapján mondhatjuk, hogy úgy érzi, történelmi küldetéstudata van (nem véletlenül szokta magát Nagy Péterhez hasonlítani). A történelmi misszióját be kell fejeznie, ami a korábbi Orosz Birodalom befolyásának, szerepének és kiterjedésének a helyreállításáról szólhat. Ha átadja a hatalmát, akkor az utódai erre már nem lesznek képesek Putyin szerint. A lehetőségek szintjén nézve a Putyin utáni időszakot a következő forgatókönyvek válthatják ki:
Az első forgatókönyvre jelenleg nincs sok esély, amíg Putyin jó egészségben van. A kazah minta megmutatta számára, hogy egy ilyen hatalmi átmentés nem működik. A visszavonulás és utódkinevezés 2022 előtt még akár működhetett is volna, de erre a lehetőségre az Ukrajnában elindított háború végképp keresztet tett: Putyin utáni korszakban a háború lezárása, a megegyezés a Nyugattal és az orosz gazdaság stabilizálása a következő vezetés prioritása lehet majd. Putyin túlságosan toxikus figura lesz ahhoz, hogy ilyen körülmények között a háttérben maradjon.
A demokratikus hatalmi váltás hajója 2024 márciusában úszott el, erre a következő lehetőség 2030-ban lehet, de akkor sem bízhatunk túlzott demokráciában a jelenlegi rendszer alapján.
A palotaforradalom abban különbözik a forradalomtól, hogy az előbbit a politikai elitek, a háttérben követik el, és a rendszer jellege és folyamatossága megmarad, csak maga a vezető kerül eltávolításra. A forradalom teljes politikai és rendszerváltozást jelentene Oroszországban. Mindkettőre egyébként bőven akadt példa az orosz történelemben, azonban bármelyik forradalomra viszonylag csekély az esély.
Így a legvalószínűbb forgatókönyv mindezek alapján az élete végéig történő vezetés marad, vagy amíg az egészségi állapot közbe nem szól.
Vlagyimir Putyin Oroszországban egy perszonalista típusú rezsimet épített ki – ennek lényege, hogy a vezető hatalma nem intézményeken alapul (például a hadseregen, mint Pinochet hatalma Chilében, vagy a párton, mint a Szovjetunióban), hanem a különböző befolyással rendelkező csoportok közötti összetett kapcsolatrendszeren. A statisztika alapján a perszonalista autokratikus rendszerek a legstabilabb rezsimek, amelyek vezetői jó eséllyel életük végéig megőrzik a hatalmat.
De ha mégis eljátszunk azzal gondolattal, hogy előállt a Putyin utáni helyzet, akkor vajon ki jöhet a helyére? Szigorúan az orosz alkotmányt nézve az első számú jelölt ebben az esetben a kormányfő, Mihail Misusztyin (58). Amennyiben vele is történne valami, akkor a második a sorban az orosz felsőház vezetője, a jelenleg 75 éves Valentyina Matvijenko. Az alkotmány szerint harmadik a sorban Vjacseszlav Vologyin (60), a parlament alsóházának házelnöke.
Ám orosz alkotmány ide vagy oda, a tényleges súllyal rendelkező, esélyes jelöltek a következőképpen néznek ki, és két csoportba sorolhatóak:
A szilovik klikk, vagyis valamelyik orosz erőszakszervezetnek a képviselői, amilyen maga Vlagyimir Putyin is. Közülük korábban a legesélyesebbnek a 72 éves Nyikolaj Patrusev tűnt, aki Putyin egyik legközelebbi bizalmasa, de ellene szól az életkora: Patrusev egy évvel idősebb Putyinnál. A szilovikok között az 51 éves Alekszej Gyuminnak van meg talán minden esélye beköltözni a Kremlbe. Gyumin korábban Putyin testőrségének a tagja volt, majd védelmiminiszter-helyettes, és nyolc éven át, egészen 2024 májusáig Tula kormányzója. Az új elnöki ciklusban Putyin magához rendelte, és elnöki tanácsadó lett, amiben sokan a lehetséges utódlását látják.
A másik csoport a technokrata klikk. Ők a legtöbb esetben ideológiától mentes szakértők, akikre Putyin is nagyban támaszkodik. Közülük a két legesélyesebbnek mondható jelölt a jelenlegi kormányfő, Mihail Misusztyin (58) és Moszkvát 2010 óra irányító 65 éves Szergej Szobjanyin. Mindketten az Ukrajna elleni 2022-es orosz agresszió óta kínosan ügyelnek arra, hogy távol tartsák magukat a háborútól. Misusztyin még a háború orosz terminológiáját is messziről kerüli (SZVO, vagyis különleges katonai művelet), és talán az egyik utolsó magas rangú orosz tisztviselőnek számít, aki még nem tett látogatást valamelyik megszállt ukrán területen. Egy hatalmi átmenet esetén így mindketten tárgyalóképes politikusok lehetnek a jövőben a Nyugat számára.
Rajtuk kívül van két esélyes, fenti csoportokon kívüli jelölt: Szergej Kirijenko (61) és Vjacseszlav Vologyin (58). A korábban már említett parlamenti házelnök, Vologyin hátterét tekintve mezőgazdasági mérnök, de 26 éves kora óta politikai pályán van. Az elmúlt években belesimult a jelenlegi putyini narratívába és egyre erősebb politikai nyilatkozatokat tesz. A politikai kommunikációja Dmitrij Medvegyevéhez hasonlítható, de annál szofisztikáltabb, és valódi hatalmi pozícióval is rendelkezik.
Mind közül azonban az egyik legérdekesebb talán Szergej Kirijenko személye. Kirijenko nagy túlélő: kérészéletű, négy hónapig tartó miniszterelnöki pozícióba került még Borisz Jelcin alatt 1998-ban. Ezalatt hozta meg talán élete egyik legjobb döntését, amikor 36 éves korában kinevezte Vlagyimir Putyint az FSZB élére 1998 júliusában. Azonban 1998-ban rövid miniszterelnöksége másról vált ismertté: augusztus 17-én Oroszország technikai államcsődöt jelentett, és néhány napra rá Kirijenko lemondott.
Az eredetileg mérnök-, majd közgazdászdiplomát is szerzett Kirijenko jó kapcsolatban volt a jelcini elitekkel, és a később meggyilkolt Borisz Nyemcovval is. Jelcin lemondása után éveken át parkolópályára került, majd váratlanul 2005-ben a Roszatom orosz nukleáris vállalat vezérigazgatójává nevezték ki egészen 2016-ig. Onnan tért vissza Putyin közelébe az orosz elnöki adminisztráció helyettes vezetői pozícióba. Kirijenko az elnöki adminisztrációban a belpolitikai helyzetért felel, beleértve a föderális szintű személyügyi kérdéseket, a választások lebonyolítását és a még megmaradt ellenzék kontroll alatt tartását. Kirijenko okos, feltörekvő, gátlástalan és rendkívül ambiciózus.
1998 júliusa, Szergej Kirijenko kinevezi Vlagyimir Putyint az FSZB élére.
A „Putyin helyett csak rosszabb lehet” egy népszerű narratíva, amelyet az orosz elnöki adminisztrációban először még a 2012-es elnökválasztási kampány idején találtak ki. Ez a narratíva terjedt aztán tovább, és rendszeresen előkerül ma is vitákban, pedig a korábbi bája némileg megkopott: valójában nehéz lenne elképzelni egy rosszabb vezetőt annál, aki emberek százezreinek életébe kerülő, pusztító háborúba kezdett az egyik szomszédja ellen, az országa költségvetésének közel negyven százalékát költi a hadseregre és az erőszakszervezetekre, bebörtönöztette vagy kiűzte az országból a politikai ellenzékét, betiltotta a független sajtót és az internetes információs források nagy részét, illetve nukleáris támadással fenyegeti a nyugati szomszédjait.
Az állítással szemben a valóság pont ellentétes: az orosz történelem során egy kemény, represszív uralkodót mindig a hatalmi liberalizáció váltotta fel.
Így volt ez a cári időszakban, és így volt ez a szovjet időszakban is. A Sztálin helyére érkező Hruscsov nemhogy nem folytatta elődje tömeggyilkos terrorpolitikáját, hanem leépítette Sztálin személyi kultuszát, és amnesztiát adott az elítéltek jó részének. A Hruscsov uralkodása végén, illetve az utána érkező brezsnyevi korszakot pedig az orosz historiográfiában „оттепель”-nek vagy a tél utáni felolvadásnak nevezik, pedig a „felolvadás” nem jelentette sem a szovjet rendszer valódi liberalizációját, sem demokratizálódását. Egyszerűen arról volt szó, hogy Sztálin halála után senki nem tudta megszerezni a teljhatalmat a kommunista vezetők közül, és a Központi Bizottság tagjai felosztották azt egymás között, ami kompromisszumokkal, gazdasági reformokkal és a korábbiakhoz képest bizonyos fokú liberalizációval járt.
A „Mi lesz, ha Putyin visszavonul” című videó az orosz politikai kampány szerves része volt 2012-ben, még az akkor országszerte egyre ismertebbé váló Alekszej Navalnij is belekerült. A videóhoz van választható magyar nyelvű felirat.
A ma megnevezhető jelöltek helyett azonban könnyen lehet, hogy egy teljesen spontán hatalmi váltást fogunk látni Oroszországban, hiszen maga Putyin is ilyen módon került hatalomra. Az egyre rosszabb egészségi állapotban lévő, beszélni is nehezen tudó Borisz Jelcin váratlanul nevezte ki Vlagyimir Putyint kormányfőnek 1999 augusztusában.
Putyin, aki addig egy éven keresztül az orosz nemzetbiztonsági szervezetet, az FSZB-t vezette, teljesen ismeretlen volt az orosz lakosság számára, népszerűségét miniszterelnöki kinevezésekor nagyjából 0,1 százalékon mérték. Nagyjából kilenc hónapja volt az orosz elnöki adminisztrációnak, a Jelcin mögött álló oligarcha csoportoknak és a kezükben lévő médiagépezetnek, hogy a semmiből építsék fel Putyint. Ennek a következő lépéseként Borisz Jelcin újévi üdvözlőbeszéde után az addigi elnök hirtelen lemondott, és az újévi beszédet az alkotmány szerinti ideiglenesen kinevezett elnökként már Vlagyimir Putyin folytatta. Öt hónappal később Putyin 52,9%-kal megnyerte az elnökválasztásokat, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.
Borisz Jelcin újévi beszéde 1999. december 31-én. Nagyjából 11 perc 30 másodperctől váltja fel váratlanul Jelcint Putyin.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2015. július 25-én Szentpéterváron. Fotó: Dennis Grombkowski / Getty Images)