Nemrégiben megdöbbentette a világot a szlovák miniszterelnök, Robert Fico elleni támadás. Európában nem gyakoriak az ilyen esetek, de más térségekben, például a Közel-Keleten komoly hagyománya van az államférfiak elleni merényleteknek.
A magas rangú vezetők elleni támadások jelentős politikai és társadalmi utóhatásokkal járnak. A belföldi felfordulás mellett nemzetközi szinten is kiválthatnak reakciókat. Például Jichák Rabin 1995-ös meggyilkolása Izraelben rendkívül negatívan hatott az izraeli–palesztin békefolyamatra, de a libanoni Rafík Haríri megölése is jelentősen rontotta a libanoni–szíriai kapcsolatokat.
A Közel-Kelet forrongása nemcsak a jelenre jellemző, ugyanis már több ezer évvel ezelőtt is kimondottan gyakoriak voltak az uralkodók elleni puccsok és merényletek. Elég csak megemlítenünk azt a Rímust, aki az Akkád Birodalom (központja a mai Irak területe) második királya volt, és akit saját udvaroncai gyilkoltak meg Kr. e. 2270-ben. Hasonlóképpen járt az Újasszír Birodalom (központja a mai Irak területe) egykori uralkodója, V. Assur-nirári is, akivel feltehetően politikai ellenfelei végeztek Kr. e. 745-ben.
Modern korunkban számos közel-keleti politikai és katonai vezető vesztette életét valamilyen erőszakos cselekedet vagy összeesküvés eredményeként. Például I. Abdulláh jordán királyt Jeruzsálem óvárosában, az al-Aksza-mecset bejáratánál gyilkolták meg 1951-ben. Támadója, akit a király testőre agyonlőtt, a jeruzsálemi muftival, Abdulláh politikai ellenfelével kapcsolatban álló katonai erő tagja volt. A 69 éves uralkodó elleni merényletet a Közel-Keleten növekvő feszültség és instabilitás riasztó jelének tekintették.
De nem ez volt az egyetlen, jordániai vezetőt ért halálos támadás. Hazzá Barakát al-Madzsálit, az arab ország miniszterelnökét 1960. augusztus 29-én érte végzetes bombatámadás. Vaszfi al-Tal jordán kormányfőt pedig 1971-ben az egyiptomi Sheraton Cairo Hotel halljában érte a végzete, miközben az Arab Liga csúcstalálkozóján vett részt a városban. A merénylők a „Fekete Szeptember” nevű palesztin csoporthoz tartoztak.
Irakban 1958-ban a monarchia megdöntéséhez vezető katonai puccs során II. Fejszál királlyal és több kormányzati tisztviselővel is végeztek. Az események drámai változást idéztek elő az ország politikai helyzetében, és a monarchiát köztársasági rendszer váltotta fel. 1963-ban újabb vezetőt öltek meg a közel-keleti országban, nevezetesen az elnököt, Abd al-Karím Kászimot. Ettől kezdve arab nacionalista, majd diktatórikus kormányzás következett, ami jelentősen hozzájárult az évtizedekig tartó belső konfliktusokhoz és a regionális feszültségekhez.
Érdekesség, hogy az iraki diktátor, Szaddám Huszein (hivatali ideje: 1979–2003) ellen egy izraeli hadművelet végrehajtását tervezték 1992-ben. A támadást az öbölháború idején elkövetett iraki Scud rakétatámadások megtorlásának szánták, azonban visszavonták, miután öt izraeli kommandós egy balesetben életét vesztette az akció utolsó próbáján.
Ibráhím al-Hamdi 1974. június 13-tól a Jemeni Arab Köztársaság (Észak-Jemen) elnöke volt egészen 1977. október 11-i meggyilkolásáig. Uralkodása alatt megerősítette a központi kormány ellenőrzését az ország felett, és tervezte, hogy véget vet a törzsi alapon történő társadalomszerveződésnek azáltal, hogy minden jemenit egyenlőnek nyilvánít. Al-Hamdi halálának körülményei továbbra is tisztázatlanok, bár az elkövetőről széles körben azt feltételezik, hogy egy szaúdi ügynök volt. Mások viszont azt gondolják, hogy az elnök ellen a fegyveres erők vezérkara szervezett puccsot. Két nappal dél-jemeni útja előtt végeztek vele, mielőtt tárgyalhatott volna Jemen északi és déli részének egyesítéséről.
Ali Razmára iráni miniszterelnököt 1951. március 7-én gyilkolta meg egy síita fundamentalista csoport, a Fidá’iján-e Iszlám egy teheráni mecset előtt. Ugyanez a szélsőséges szervezet végzett Haszan Ali Manszúrral is, aki 1964 és 1965 között volt a perzsa ország kormányfője.
Továbbá Mohammad Ali Radzsá’i iráni elnököt és Mohammad Dzsavád Báhonar kormányfőt egy 1981-ben végrehajtott bombatámadás során ölték meg az úgynevezett Mudzsáhidín-e Halk tagjai. Ez utóbbi egy 1965-ben alapított kormányellenes csoport volt, amelyet a merénylet évében tiltottak be hivatalosan. Érdekesség, hogy a szervezet hozzájárult a sah megdöntéséhez az 1979-es iráni forradalom idején, de a rendszerváltás után hamar az új rezsim ellenlábasává vált. A szervezet tagjai számos támadást követtek el Iránban, majd először Irakba, aztán Párizsba menekültek.
Irakon kívül Egyiptomban is hasonló történések játszódtak le. Mindössze néhány évvel azután, hogy hivatalosan megkötötték az egyiptomi–izraeli békeszerződést, az arab országot komoly csapás érte. A korábban az izraeli Menachem Beginnel közösen Nobel-békedíjat elnyerő egyiptomi elnököt, Anvar asz-Szádátot – aki nem mellesleg az Egyesült Államok szilárd szövetségese is volt – 1981-ben az Iszlám Dzsihád nevű helyi csoport látványos támadásban megölte egy kairói felvonuláson. Ennek oka, hogy az Izraellel való normalizálás miatt az egyiptomi kormány egyre inkább elszigetelődött a régióban, és a megállapodás az iszlamista csoportokat is feldühítette, amelyek bosszút esküdtek Szádát ellen.
Ebbe a sorba illeszkedik az egykori izraeli miniszterelnök, Jichák Rabin elleni végzetes támadás is. Rabin az 1993-as oslói békemegállapodások alapján folytatta azt, amit Jasszer Arafat palesztin vezető „a bátrak békéjének” nevezett. Két évvel azután, hogy a két vezető úttörő kézfogására került sor a Fehér Ház pázsitján, Rabint egy, a palesztinokkal folytatott béketárgyalásokat ellenző izraeli szélsőséges gyilkolta meg. Rabin halála sokkolta az izraeli közvéleményt. Egyesek a modern történelem legsikeresebb politikai merényletének nevezték, ugyanis az elkövetőnek sikerült elérnie céljait, és a későbbi béketárgyalások zátonyra futottak.
A XXI. században is történtek hasonló cselekmények. Libanonban a Rafík Haríri elleni 2005-ös merénylet szintén komoly következményekkel járt. Haríri, Libanon korábbi kormányfője vélhetően szíriai közreműködéssel egy autóval végrehajtott öngyilkos merénylet áldozata lett Bejrútban. Ezt követően széles körű nemzetközi felháborodás alakult ki, és az ENSZ vizsgálatot indított az ügyben. Az események következtében Szíria kivonta 1976 óta Libanonban állomásozó csapatait (korábban ez volt Haríri egyik legfőbb követelése), véget vetve a 29 éves megszállásnak. Az eset destabilizálta Libanon politikai rendszerét, és hosszú távú következményekkel járt a libanoni–szíriai kapcsolatokra.
Az ismertetett merényletek mögött gyakran mélyen gyökerező politikai, vallási vagy etnikai konfliktusok húzódtak meg. Ezenfelül az adott ország politikai vezetését és stabilitását is befolyásolták, és szélesebb regionális hatásokat is kiváltottak. A kormányfők elleni támadások gyakran a szélsőséges nézetekkel bíró csoportok további megerősödéséhez vezettek, vagy éppen békefolyamatokat és sorsdöntő tárgyalásokat akasztottak meg.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központja és a Migrációkutató Intézet vezető kutatója.
(Borítókép: Biztonsági intézkedések a volt libanoni miniszterelnök, Rafík Haríri halálának 18. évfordulóján a libanoni Bejrútban 2023. február 14-én. Fotó: Hussam Shbaro / Anadolu Agency / Getty Images)