Tavaly áprilisban ismét kitört a polgárháború Szudánban. Az afrikai ország rövid történelme során ez már a negyedik komoly belső válság, és úgy látszik, a világot egyre kevésbé érdekli az itt élők szenvedése. Pedig több emberélet foroghat kockán, mint bármelyik másik konfliktusban.
2006 áprilisában, egy verőfényes délutánon emberek tömege özönlött az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban található National Mall térre, hogy olimpiai sportolókkal, feltörekvő politikuscsillagokkal és hírességekkel együtt kiálljanak a Dárfúr régióban tomboló erőszakkal szemben. Illinois állam szenátora, bizonyos Barack Obama is beszédet mondott a megjelentek előtt, amiben felhívta a figyelmet arra, hogy Amerika továbbra is a világ vezető hatalma, ezért
„ha mi cselekszünk, mindenki cselekedni fog.”
Még ugyanazon a héten, egy másik későbbi elnök, Joe Biden benyújtott egy javaslatot az amerikai Kongresszusnak. Az akkor már évtizedek óta törvényhozóként tevékenykedő demokrata politikus NATO-beavatkozást akart kezdeményezni az afrikai országban zajló népirtás megállítása érdekében.
18 évvel később a népirtás veszélye megint egyre valóságosabbnak tűnik az ismét polgárháborúba süllyedt Szudánban.
Azonban ezúttal nincsenek nagyszabású demonstrációk a szenvedőkért, a celebek nem szólalnak fel értük, és politikusok sem kampányolnak a külső katonai beavatkozás mellett. A világ vezetői – csakúgy, mint a nyugati közvélemény – elfeledkezett Szudánról, így kezdi értekezését a Foreign Policy szerzője a legújabb szudáni válságról.
Szudánban jelenleg két fegyveres csoport, a hadsereg két különböző szárnya vív egymással véres harcokat az ország irányításáért. Az állam keleti felét ellenőrző hadsereg – azaz a Sudanese Armed Forces (SAF), és egy korábbi diktátor félkatonai szervezetéből alakult, majd a jelenlegi kormányerőkből kivált fegyveres csoport, a Rapid Support Forces, rövidítve RSF. Mellettük több kisebb csoport is küzd az ország irányításáért.
Egy év alatt már több tízezer ember vesztette életét a két fő rivális csoport összecsapásaiban, és nem kevesebb mint 9 millió civil kényszerült elhagyni az otthonát miattuk.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma mindkét harcoló felet háborús bűncselekmények elkövetésével vádolja, sőt az RSF esetében az amerikaiak arra a következtetésre jutottak, hogy a katonai csoport etnikai tisztogatásokat hajtott végre.
A humanitárius segélyszervezeteknél dolgozók arra figyelmeztetnek, hogy ha ez a trend folytatódik, és az afrikai országban tomboló erőszakra nem érkezik valamilyen nemzetközi válasz, elképzelhető, hogy Szudán összeomlik, és ismét egy brutális népirtás jöhet a több etnikumból álló, több vallású államban.
„Óriási figyelem hárul a gázai és ukrajnai krízisre. Ennek az energiának csak az 5 százaléka emberéletek tízezreit menthette volna meg Szudánban”
– nyilatkozta a régió szakértője, Alan Boswell, aki a konfliktus békés megoldásán dolgozó NGO-nál, a Nemzetközi Válságcsoportnál dolgozik.
Szudán 1956-ban nyerte el függetlenségét az Egyesült Királyságtól, történelmét azóta politikai instabilitás, polgárháborúk és katonai puccsok – amiből eddig 15 volt – jellemezték. Az ország hatalmas, Dél-Szudán kiválása előtt akkora volt, mint az Európai Unió fele. Egy ekkora területen pedig nagyon nehéz kordában tartani a korlátolt erőforrásokért versengő, és egymást évszázadok óta gyűlölő etnikai és vallási csoportokat. A fő törésvonal az ország társadalmában az, hogy a fekete bőrű, nagyrészt keresztény és ősi afrikai vallásokat követők jóval szegényebbek, mint az iszlám vallást követő arab népcsoportok.
Ezen ellentétek mentén robbant ki az első polgárháború 1955-ben, még a függetlenség előtt, és 1972-ig tartott. A második polgárháború 1983-ban tört ki, részben azért, mert a kartúmi kormány erőszakkal iszlamizálni akarta az ország lakosságát. Ez a konfliktus 2005-ig tombolt, és az ezt lezáró békeegyezmény teremtette meg a dél-szudáni függetlenség alapjait – ugyanis délen nagyrészt keresztények és ősi, afrikai vallásokat követők élnek. A második polgárháború után 2011-ben Dél-Szudán népszavazáson kikiáltotta függetlenségét. Az új ország egyébként – a változatosság kedvéért – azóta már saját polgárháborújával küzd.
Ám Szudán déli felének elszakadása nem oldotta meg a problémákat. Északon is folytatódtak az etnikai és politikai konfliktusok, különösen Dárfúr régióban. A Spanyolország méretű területen még 2003-ban lázadás tört ki az akkori diktátor, al-Basír kormánya ellen. A konfliktus leverését az ország vezetője arab milíciáknak – félkatonai csoportoknak – szervezte ki, ők követték el a cikk elején említett népirtást, mintegy 400 ezer embert megölve. Egyébként a jelenlegi legnagyobb lázadó csoportot (a Rapid Support Forcest) ezekből a milíciákból szervezték át professzionális hadsereggé. Tehát az RSF igazából csak új néven és ütőképesebben folytatja azokat a szörnyűségeket, amiket 21 éve elkezdett, és ami még riasztóbb, hogy ezúttal már nem a kormány utasítására, hanem kormányzati ambíciókkal.
Aztán 2018-ban Szudán lakossága végre megelégelte az állandó instabilitást, és megkísérelt forradalmat végrehajtani, ez azonban kudarcba fulladt, ugyanis a hadsereg leverte a megmozdulásokat. Ennek ellenére egy évvel később az állami erőszakszervezetek vezetői mégis úgy döntöttek, hogy megdöntik al-Basír hatalmát, amivel sikerre vitték a forradalmat, és civil kormányt neveztek ki az ország élére. Mindenféle hatalmi harcok után azonban a hadsereg megint megpuccsolta a demokratikus intézmények kiépítésével megbízott kormányt. Később a szervezeten belül is konfliktusok alakultak ki, ami ismét véres polgárháborúhoz vezetett, itt tartunk jelenleg.
Az ellenségeskedő csoportokat két olyan ember vezeti, akik nemrégiben még szövetségesei voltak egymásnak, és 2019-ben együttes erővel buktatták meg az országot 30 kaotikus éven keresztül kormányzó diktátort, Omar al-Basírt, hogy utat nyissanak a demokratikus átmenetnek.
Aztán hamar kiderült, hogy a két katona valójában csak Szudán vezetését szeretné megszerezni. Még mindig szövetségesként a SAF legfőbb tábornoka, Abd el-Fattáh el-Burhán, és az RSF vezetője, Mohamed Hamdan „Hemeti” Dagalo 2021-ben egy puccsal közösen magukhoz ragadták a hatalmat az átmeneti kormánytól. A két férfi és a hadsereg két különböző szárnya közötti feszültség viszont egyre fokozódott, és végül 2023 áprilisában háborúba torkollott.
Az azóta eltelt 13 hónap alatt az RSF megerősítette pozícióit a főváros, Kartúm körül, és arra kényszerítette a SAF-ot, hogy székhelyét a tengerparti Port Sudan városába helyezze át. Az RSF folyamatosan halad előre Dárfúr régió ellenőrzésének megszerzésében, valamint a SAF-erőkkel szembeni déli és keleti előrenyomulásban is. Ezzel szemben az SAF továbbra is ellenőrzi a Kartúm körüli területek másik felét, a Nílus folyó mentét – amely létfontosságú stratégiai útvonal Egyiptom felé –, a Vörös-tenger partját, valamint az Etiópiával és Eritreával közös keleti határokat.
A konfliktus azonban nem csak egy belső, etnikai összeütközés, valójában egy regionális proxyháború is. Egyiptom, Szaúd-Arábia, de még Rijád fő riválisa, Irán is a SAF-ot támogatja. Miközben minden jel szerint a felkelő RSF csapatait az Egyesült Arab Emírségek látja el fegyverekkel, és Csád, valamint Oroszország által finanszírozott zsoldosok – például a Wagner-csoport maradványai – katonai segítséget nyújtanak a felkelőknek.
A harcok központja most Al Fashir, amely Észak-Dárfúr fővárosa. Az RSF már átvette az ellenőrzést Nyugat- és Dél-Szudán nagy részén. Al Fashir – amely stratégiailag fontos helyet foglal el a szomszédos Líbiából és Csádból érkező kereskedelmi útvonalon – a SAF utolsó dárfúri erőssége. Hemeti csapatai már meg is kezdték az előrenyomulást a város felé, ahová minimum 2 millió civil menekült a harcok és a vidéken dúló fegyveres csoportok brutalitása elől.
A Human Rights Watch jelentése szerint az RSF és a vele szövetséges milíciák széles körben követtek el atrocitásokat a mostani polgárháborúban.
Hemeti csapatai a civilek lemészárlásától, a tömeges nemi erőszaktól és a gyermekgyilkosságoktól sem riadtak vissza, amikor tavaly elfoglalták a szudáni Al Dzsunajnah városát Nyugat-Dárfúrban. Az ENSZ-tisztviselők és emberi jogi szakértők arra figyelmeztetnek, hogy valószínűleg ugyanez fog történni, ha az RSF átveszi az ellenőrzést Al Fashir felett, de sokkal kiterjedtebben.
Mi fog történni, ha az RSF elfoglalja Al Fashirt? Pontosan az, ami minden más, általuk ellenőrzött helyen"
– mondta Nathaniel Raymond, a Yale kutatója, aki egy, a szudáni konfliktus megfigyelésével foglalkozó kutatási projektet vezet.
„Hirosima- és Nagaszaki-szintű áldozatokkal számolhatunk” – tette hozzá, utalva a második világháborúban Japánra ledobott amerikai atombombákra, amelyek akár 225 ezer ember halálát is okozhatták.
Amennyiben az erőszak nem jelentene elég szenvedést az országban élőknek, az Egyesült Államok és a segélyszervezetek most azzal is vádolják a SAF-ot, hogy megakadályozza, hogy a létfontosságú élelmiszersegélyek bejussanak az országba, az RSF erőit pedig azzal, hogy fosztogatják a humanitárius készleteket, súlyosbítják a válságot, és az ország egyes régióit éhínségbe sodorják.
Szudán különböző régióiban mintegy 20 millió embert – vagyis Gáza lakosságának tízszeresét – fenyegeti éhínség.
Szudán rengeteg különböző tényező miatt nem kap már akkora figyelmet, mint 2006-ban. Egyrészt akkoriban az Egyesült Államokban még mindig tombolt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások miatt felkorbácsolt közhangulat. A szudáni kormány pedig tökéletes belföldi ellenségkép volt, ugyanis a korábban említett népirtó diktátor, al-Basír egy ideig menedéket nyújtott a támadásokért felelős terrorszervezetet, vagyis az al-Kaidát vezető Oszama bin Ládennek.
Al-Basír és a dárfúri népirtás elleni harc jól illeszkedett az amerikai kormány akkori prioritásaihoz”
– mondta Nicole Widdersheim, a Human Rights Watch munkatársa.
Egy másik faktor, hogy a népirtás megállítására irányuló sikertelen és sikeres nemzetközi beavatkozások emlékei – például a ruandai 1994-ben, illetve a délszláv háború atrocitásai elleni fellépések ugyanebben az évtizedben – még viszonylag élénken éltek a politikai döntéshozók fejében. Az Afganisztánban, Irakban és Líbiában indított költséges nyugati hadjáratok még csak folyamatban voltak vagy el sem kezdődtek. Azonban ezek később többször is rávilágítottak a katonai beavatkozások hiányosságaira, az utánuk keletkező instabil politikai helyzet formájában.
A nyugat látványos kudarcai lassan egyre óvatosabbá és elutasítóvá tették az Egyesült Államok és a NATO-országok lakosságát és politikusait a katonai intervenciókkal szemben.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy jelenleg egy kibontakozó nagyhatalmi verseny kellős közepén vagyunk. Az Egyesült Államok intenzíven összpontosít a Kína és Oroszország elleni küzdelemre. Eközben Szudán a Gázában és Ukrajnában zajló háborúkkal is versenyez a nemzetközi figyelemért és a humanitárius erőforrásokért. Mások szerint abban, hogy a Nyugat magára hagyta Szudánt, a rasszizmus is szerepet játszott, ugyanis sokan csak úgy tekintenek a konfliktusra, mint egy újabb, megszokott háborúra Afrikában.
(Borítókép: Tüntetés Kartúmban 2022-ben. Fotó: AFP)