Mióta 1960-ban az európai uralomtól való függetlenedés nagy hulláma végigsöpört Afrikán, a kontinens egyetlen állama sem került be a világ leggazdagabb országainak exkluzív klubjába. Afrika ezzel nincs egyedül. A második világháború óta szinte az összes ország, amely gazdag státuszba emelkedett, a Marshall-terv európai kedvezményezettjei, nyugati telepesgyarmatok – mint Ausztrália és Új-Zéland –, valamint néhány ázsiai peremvidéki ország közül került ki. Ezalól csak néhány kivétel van: az olajban és gázban mesésen gazdag államok.
Afrika uralja a világ legszegényebb országainak listáját. Ha a természeti erőforrásokban való gazdagság önmagában előre jelezné a gazdasági sikert, akkor számos afrikai állam – amelyek közül néhány a világ legrosszabbul teljesítő országai közé tartozik, mint például a Kongói Demokratikus Köztársaság és Guinea – a felső-közepes jövedelmű társadalmak közé tartozna, vagy talán már csatlakozott volna a gazdag világhoz. Ehelyett csak szerény sikert találunk: néhány tucat alsó-közepes jövedelmű országot és egy maroknyi felső-közepes jövedelműt, mint például Botswana és Namíbia – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Howard W. French, a Columbia Egyetem újságíró iskolájának professzora.
Bármennyire is elhanyagolják, Afrika gazdasági felemelkedésének elősegítése az évszázad egyik legnagyobb kihívása.
Az elkövetkező évtizedekben Afrika lesz az a terület, ahol a globális népességnövekedés nagy része zajlik majd. A gazdag társadalmakban tapasztalható gyors elöregedés korában ez lesz a világ legnagyobb fiatal munkaerő-állománya. A globális fogyasztói piacok méretét nagyban meghatározza majd, hogy a kontinens képes lesz-e erős középosztályt kialakítani.
Ha pedig a középosztálya nem növekszik, akkor Afrika a nemzetközi migráció és a Nyugaton ezzel együtt járó pánik egyre nagyobb forrásává válik. Továbbá a globális éghajlati célok eléréséhez ki kell találni, hogyan lehet sokkal több energiát termelni az afrikai népek számára anélkül, hogy a nyugati, vagy újabban Kína és India méreteihez hasonló szén-dioxid-kibocsátás lenne a jellemző.
Ma a kontinens számos részén az emberek évente átlagosan sokkal kevesebb villamos energiát fogyasztanak, mint egy átlagos amerikai hűtőszekrény.
Afrika gazdasági nehézségeinek jelentős része a pusztító külföldi hatásoknak tudható be. Ezek a kizsákmányolás és leigázás mély és rendkívül tragikus történelméből erednek, főként az európaiak részéről a rabszolgasorban élő népekkel folytatott évszázados kereskedelem során mintegy 12 millió embert hurcoltak el Afrikából, hogy a nyugati gazdagságot működtessék.
A kontinens függetlenné válása után más külső tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy Afrika nem tudott gazdaságilag felemelkedni. Az egyik ilyen tényező Kína felemelkedése az elmúlt több mint négy évtizedben. Kína olyan tömegesen iparosodott, és kezdetben olyan olcsó munkaerővel bírt, hogy kevés más, úgynevezett elmaradott ország volt képes a nyomába lépni. A gyarmatosítás örökségéből eredő, 54, többnyire kicsi és gyakran tengerparttal nem rendelkező országra széttagolt Afrika e tekintetben különösen hátráltatott helyzetben volt.
Wang Feng China's Age of Abundance: Origins, Ascendance, and Aftermath című kötetében lenyűgöző gondolatokat oszt meg Afrika problémáiról. Az Irvine-i Kaliforniai Egyetem szociológusa közvetve azzal érvel, hogy Kína 1979 és 2019 közötti hatalmas sikere a jólét megteremtésében a nagyfokú politikai stabilitásnak és a gazdaságfejlesztési program koherenciájának volt köszönhető. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a világlátott és tapasztalt reformer Teng Hsziao-pinget követő két vezető szorosan tartotta magát az ő útitervéhez.
A szegénységből való kilábalás egy generációs projekt, és nem egy vezető feladata, még ha az hosszú ideig hivatalban is van. Számos egyéb hiányossága mellett Afrikából éppen ez a fajta generációkon átívelő következetesség hiányzott. Országai többnyire vagy stagnáló, hosszú ideig hivatalban lévő autoriter vezetők alatt szenvedtek, akik akadályozták a stabil kormányzás és intézményépítés folyamatát, vagy instabilitás sújtotta őket, általában katonai puccsok és azt követő katonai uralom formájában.
A gyenge kormányok gyakran esnek át a ló túlsó oldalára
– írja An Economic History of the Twentieth Century (A huszadik század gazdaságtörténete) című könyvében J. Bradford DeLong, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem közgazdásza. Niccolo Machiavellire támaszkodva DeLong azt állítja, hogy a gyenge és fejletlen államokban a hatalmat átvevők vagy megtartók első számú prioritása, hogy elkerüljék az éhséglázadásokat vagy a szuverenitás látható szimbólumai elleni bármilyen más támadást. A gyenge kormányok gyakran buknak meg például a nemzeti televíziós műsorszolgáltató vagy az elnöki palota elfoglalása után. Második prioritásuk – írja –, hogy a hadsereget elégedetten tartsák azzal, hogy rendszeres fizetésekkel, előléptetésekkel és bónuszokkal, valamint új fegyverrendszerekkel, egyenruhákkal és egyéb felszerelésekkel alaposan kifizetik, jutalmazzák. A harmadik a listán a bürokrácia és a politikai osztály nyugalma, gyakran pénzügyi ösztönzőkkel, és a zűrzavar szítása az ellenzék köreiben.
A legtöbb vezető szinte eleve meg van győződve arról, hogy ő a legjobb személy a feladatra. Néhányan talán még őszinte reményeket is táplálnak országuk fejlesztésére és az emberek nagyobb jólétének biztosítására. De, ahogy DeLong írja, ezek sokkal hátrébb vannak a prioritások listáján:
Csak azután kerül sor a fejlesztési politikáról szóló vitákra, hogy a kormányzat már szilárd. A hatalom biztos megtartására való törekvés azonban szinte mindig leköti az uralkodók minden idejét, energiáját és erőforrását. Az átlagos kormányok élettartama gyakran túl rövid ahhoz, hogy bármely észszerű történész-kritikus elvárhassa, hogy a hosszú távú gazdasági fejlődésre összpontosítsanak.
Bár DeLong nem foglalkozik részletesen Afrikával, ezek a tendenciák jelenleg Afrika talán legkevésbé stabil régiójában – a Szahara alatt húzódó, Száhel-övezetnek nevezett széles nemzetövben, amely 2020 óta nyolc sikeres puccsot látott – élénken mutatkoznak.
Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization című könyvében egy másik kiváló közgazdász, a New York-i City University of New York oktatója, Branko Milanovic azt a rejtélyt járja körül, hogy miért nem sikerült Afrikának tovább szárnyalnia. Miután az 1960-as és 70-es években tekintélyes teljesítményt nyújtott, a kontinens óriási gazdasági visszaesést élt át az 1990-es években, egy olyan évtizedben, amikor a növekedés számos afrikai országban gyakorlatilag leállt, néhányban pedig megfordult. 2000-re a kontinens egy főre jutó reál-GDP-je katasztrofálisan, 20 százalékkal az 1980-as szint alá süllyedt.
Mindössze 13 évvel később az egy főre jutó afrikai GDP az 1970-es szint 1,9-szeresére emelkedett. Ez lenyűgözően hangozhat, amíg nem hasonlítjuk össze más kontinensekkel. Ázsiában például az egy főre jutó GDP ugyanebben az időszakban ötszörösére nőtt.
Afrika problémái összetettebbek, mint azt ezek a számok sugallják. Az afrikai országokban gyakran fordult elő, hogy a növekedést gyors visszaesés követte, és úgy tűnik, hogy a fő probléma az, hogy még a szerény növekedési ütemet sem képesek hosszú ideig fenntartani. A növekedés ingadozását a politikai konfliktusok, a polgárháborúk és a ciklikus áralakulások okozzák, amelyek hatással vannak azokra a természeti erőforrásokra, amelyekre Afrika termelésének és exportjának nagy része épül
– írja Milanovic.
Mindez visszavezet minket Wanghoz és Kína történelmi jelentőségű, magas növekedési korszakának elemzéséhez. Sok kívülálló panaszkodik az afrikai korrupcióra, aligha gondolva arra, hogy Kínában és sok más gazdaságilag sikeres országban is bőven volt korrupció. Valójában Peking sokáig nyilvános látványosságot csinált abból, hogy kivégeztette vagy bebörtönözte a tiltott meggazdagodásért elítélt tisztviselőket.
Miközben a kínai tisztviselők vesztegetnek, az általuk megrendelt vagy felügyelt projektek túlnyomórészt meg is valósulnak, nem pedig a feledés homályába merülnek, miután a rájuk szánt pénzt ellopták. Egy sötét vicc, amelyet a szerző évek óta hall Afrika különböző részein, azt tartja, hogy még a tisztviselők kirívó meggazdagodása sem lenne olyan rossz, ha a hidak, autópályák és más nagy projektek megvalósulnának.
Wang azonban a fizikai infrastruktúránál is meggyőzőbben érvel amellett, hogy ami ilyen rövid idő alatt ilyen erőteljesen felemelte Kínát, az az egyes közgazdászok által humáninfrastruktúrának nevezett beruházás. Kína már a maoista időszak 1976-os vége előtt is drámai előrelépést tett a lakosság általános egészségi állapotának javítása terén. Ez nagymértékben csökkentette a fertőző betegségek és más, nagyrészt megelőzhető halálozási okok, például az anya- és csecsemőhalandóság számát, és termelékenyebb népességet eredményezett.
A Mao Ce-Tung halálát követő új jóléti korszakban az egészségügyben folyamatosan további javulást értek el, amit mindenféle statisztika igazol, kezdve az átlagéletkorral – jelenleg 78,99 év –, amely a sokkal gazdagabb Egyesült Államok átlagához hasonlítható. Az endemikus trópusi betegségek, például a malária által sújtott Afrikában a legrosszabbak az egészségügyi mutatók a kontinensek közül. Az olyan egyszerű intézkedések, mint például a városi és vidéki vízellátó rendszerek javítása és bővítése, nagymértékben életeket menthetnének meg és meghosszabbíthatnák a várható élettartamot.
Wang könyve még nagyobb figyelmet szentel a Teng által Kína átalakítására indított generációs projekt egy másik aspektusának: az oktatásnak. Ahogy írja,
a beiskolázás az általános iskola feletti minden szinten exponenciálisan nőtt. A középiskolások éves beiratkozási száma országszerte több mint 60 százalékkal nőtt 1990 és 2000 között, 13,7 millióról 22,6 millióra. A felsőoktatási intézményekbe beiratkozott diákok száma ennek megfelelően az 1990-es 2,1 millióról 2000-re 5,6 millióra, 2010-re 22,3 millióra, 2020-ra pedig 32,9 millióra emelkedett.
Oktatási rendszerének e monumentális bővítésével Kína drámaian és folyamatosan javította munkaerő-állományának minőségét.
Afrika ma még alacsonyabb oktatási szintről indul. Az írástudatlanság még mindig széles körben elterjedt néhány afrikai országban, és sokfelé a lányok sokkal kevesebbet tanulnak, mint a fiúk. A kontinensnek nincs más választása, mint hogy sokkal nagyobb beruházásokat eszközöljön humán infrastruktúrájába, ha az elkövetkező évtizedekben át akarja alakítani gazdasági körülményeit. A kontinens népe ugyanolyan természeti adottságokkal rendelkezik, mint bármely másik, de a világgazdaságban való jövedelmezőbb részvétel a kontinens sokkal nagyobb szellemi termelésén múlik – és az afrikai problémákra afrikai megoldásokat kell találni, ez pedig csak az oktatáson keresztül valósulhat meg.
Afrika mai elmaradott oktatási teljesítményének nagy része a gyarmati uralom öröksége, amikor az európaiak attól tartottak, hogy a nagy létszámú, képzett afrikaiak veszélyeztetnék a kontinens népei és erőforrásai feletti ellenőrzésüket. A kérdés ma az, hogy Afrika jelenlegi vezetői képesek-e felfogni, hogy a kontinens legnagyobb erőforrása az emberekben és az oktatásban rejlik. Egy oktatási forradalom nem old meg minden problémát, de anélkül Afrika más, fenyegető kihívásai közül kevésnek lehet megfelelni – írja a szerző.
(Borítókép: Per-Anders Pettersson / Getty Images)