A több mint tíz éve eltűnt maláj utasszállítóról szinte mindent tudunk – a leglényegesebb dolgot kivéve: hol vannak a roncsai?
A maláj légitársaság Boeing 777-ese Kuala Lumpurból indult Pekingbe. A legénységgel együtt 239-en utaztak a fedélzetén. Az MH370-es járat több mint egy évtizede, 2014. március 8-án, 38 perccel az indulás után tűnt el a radarokról, miközben a Dél-kínai-tenger felett repült. A legvadabb elméletek keringenek sorsáról, az eltűnés oka és helye azonban máig rejtély.
A repülés előtt feltöltött extra üzemanyag és oxigén bizonyítja, hogy a maláj légitársaság MH370-es járatának pilótája tíz éve öngyilkos szándékkal emelkedett a magasba – állítja egy brit szakértő, aki maga is részt vett a nyomozásban, korábban pedig Boeing 777-est vezetett.
Simon Hardy szerint a megtébolyult pilóta tudatosan az Indiai-óceán déli részének egyik mély árka fölé irányította az utasszállítót, ahol az állandó rengések kiváltotta sziklaomlások mindörökre maguk alá temetik a gép maradványait – az utasokkal és a személyzettel együtt. A Cardiffi Egyetem kutatói ezzel szemben azt állítják:
nem kizárt, hogy mégis sikerül megtalálni a Boeinget a hullámsírban.
Hidrofonokból – víz alatti mikrofonokból – származó adatok utólagos elemzésével találtak egy hat másodperces hangfoszlányt, amit nagy valószínűséggel azokban a pillanatokban rögzítettek, amikor a repülő vélhetően az Indiai-óceánba zuhant, miután kifogyott belőle az üzemanyag.
A másodpercenként kétszáz méteres sebességgel zuhanó, kétszáz tonnás gép becsapódáskor egy kisebb földrengésnek megfelelő kinetikus energiát szabadít fel, ami éppen elég ahhoz, hogy a több ezer kilométerre levő hidrofonok észleljék.
Két hidroakusztikus állomás képes érzékelni egy ilyen jelet. Az egyik a nyugat-ausztráliai Leeuwin-fokon, a másik pedig Diego Garcia brit támaszponton található, az Indiai-óceánban. Ezeket azért létesítették, hogy felügyeljék a nukleáris tilalmat. Mindkettő működött a feltételezett becsapódáskor.
A cardiffi csapat a Leeuwin-fokon azonosította az akusztikus jelet, amit azonban Diego Garcián nem észleltek.
Ez kérdéseket vet fel az eredetével kapcsolatban
– idézte a Telegraph az alkalmazott matematika szakértőjét. Dr. Usama Kadri szerint nem valószínű, hogy egy nagy gép, amely az óceán felszínével ütközik ne hagyjon érzékelhető nyomot a hidrofonokon.
Kutatócsapata bizakodó. Hasonló eljárással találtak meg korábban egy argentin tengeralattjárót egy évvel azután, hogy egy robbanás következtében, 2017. november 15-én az Atlanti-óceán déli részének mélyére süllyedt.
Az ARA San Juan roncsait úgy fedezték fel, hogy – a tengeralattjáró felrobbanásához hasonlóan – robbantottak az óceánban, majd kereszthivatkozásokkal összevetették azokkal a neszekkel, amelyeket hidrofonok rögzítettek a San Juan elsüllyedésekor. A tengeralattjáró roncsait végül csaknem 900 méteres mélységben találták meg, Argentína partjaitól nagyjából 460 kilométerre.
Hasonló kísérlet végezhető a maláj Boeing esetében is – hangoztatta Dr. Kadri. Megfelelő összefüggéssel jelentősen le lehetne szűkíteni azt a területet, ahol elmerült az utasszállító – véli a tudós.
Nagy-Britannia már korábban is kulcsszerepet játszott a keresési terület meghatározásában. A brit távközlési vállalat, az Inmarsat például közölte, hogy az utasszállító műholdas egysége rendszeresen, óránként reagált még azok után is, hogy az MH370 eltűnt a radarokról.
Az elkövetkező három évben Ausztrália, az Egyesült Államok, Kína és Malajzia a tengerfenék több mint 120 ezer négyzetkilométeres területét fésülte át – egy olyan térséget, amely hatalmas hullámairól, viharos szeleiről és ijesztő mélységéről híresült el. Egy-két évvel a tragédia után a gép maradványait partra sodorta a tenger Réunionban és Afrika partjainál.
(Borítókép: Egy önkéntes őrzi az MH370 szárnyának partra mosott darabját Kuala Lumpurban 2014. március 8-án. Fotó: Mohd Samsul Mohd Said / Getty Images Hungary)