A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) június 17-én megjelent éves jelentése aggasztó folyamatokat tárt fel: hosszú évtizedek után globálisan ismét emelkedőben van a nukleáris fegyverek száma és az azokra fordított fejlesztések mennyisége. Összességében világszerte több mint 12 ezer nukleáris robbanótöltetet tartanak számon. A telepített nukleáris fegyverek mennyisége évről évre növekszik, ahogy a magas készültségbe helyezett fegyverek száma is, miközben a nukleáris hatalmak újabb fegyverkezési és modernizációs versenyt indítottak az atomfegyverek terén. De vajon mindennek mi a háttere, és mennyire kezdhetünk aggódni egy atomháború miatt?
A világon jelenleg kilenc nukleáris hatalom van: Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea. Ezek az országok összesen több mint 12 ezer nukleáris töltetet birtokolnak, bár ebből valószínűleg „csak” 9585 darab lehet potenciálisan használható.
Hozzá kell tenni, hogy ezek nem pontos számok, hanem óvatos becslések: számos nukleáris hatalom atomarzenálját szám szerint nem ismerjük, ilyen adatok egészen néhány évvel ezelőttig javarészt az Egyesült Államok és Oroszország esetében álltak rendelkezésre, amelyek egyébként a nukleáris fegyverek 90 százalékát birtokolják. A stockholmi intézet például „néhány száz” darabra becsüli a kínai atomfegyvereket, miközben Peking ezeket az adatokat nem hozza nyilvánosságra.
Az biztos, hogy évek óta jól látható egy trend a nukleáris fegyverek terén: a modernizációra fordított összegek növekednek, ahogy a telepített és a magas készültségbe helyezett nukleáris fegyverek száma is emelkedik. A SIPRI szerint 3904 robbanófej van jelenleg rajtra készen telepítve, és ebből 2100 magas készültségben. A tavaly az amerikai kongresszus elé benyújtott tervek szerint az Egyesült Államok például a 2023–2032 közötti időszakban, 10 év alatt 756 milliárd dollárt tervez költeni a nukleáris erőkre, vagyis átlagban évi 75 milliárd dollárt. Így a nukleáris erőkre fordított amerikai kiadás önmagában nagyjából annyi, mint a 2022-es egész éves orosz katonai költségvetés.
Ahhoz, hogy perspektívába helyezzük azt, mi történik a világban most, érdemes megnézni, sok-e vagy kevés a SIPRI által kiszámolt 12 ezer nukleáris töltet. Nagyságrendekkel több, mint amivel megsemmisíthető az emberiség, de a hidegháborús korszakhoz képest valójában annak csak a töredéke. A hidegháború során az akkori Szovjetunió és az Egyesült Államok féktelen fegyverkezési versenybe kezdett, és évről évre jelentős mennyiségű nukleáris fegyvert állított elő. Az elrettentés és a katonai vezető szerep mércéje a mennyiség lett, miközben valójában néhány száz nukleáris töltettel már el lehetne pusztítani a Földet.
A csúcsponton a globális nukleáris arzenál meghaladta a 70 ezer atomtöltetet. Az Egyesült Államok a csúcsponton (1967) 31 255 nukleáris töltettel rendelkezett, A Szovjetunió a legtöbbet, 40 159 töltetet 1986-ban birtokolta.
Vagyis a nyolcvanas években körülbelül hatszor annyi nukleáris töltet volt világszerte, mint most. Tehát aggodalomra semmi ok? A rövid válasz az, hogy korai az aggodalom, de a trend, amely az elmúlt években elindult, mindenképpen veszélyes. A hidegháborús korszak végén a két szuperhatalom közösen ismerte fel, hogy egyrészt a mennyiségi méregetésen kívül a hatalmasra duzzadt nukleáris arzenál valójában sokat nem ad hozzá a katonai képességekhez, egy jóval kisebb mennyiség bőven elegendő lenne. Másrészt pedig az uránium dúsítása és a nukleáris fegyverek előállítása igen költséges folyamat, amit jó lenne visszafogni. Önmagában az urándúsítás folyamata egyetlen nukleáris fegyverhez szükséges mennyiség számára 30-100 millió dollár közé tehető, és egyetlen atomtöltet végső költsége több száz millió dollár lehet, nem beszélve a kutatás-fejlesztésre fordított kiadásokról. A tárolás és karbantartás költségei pedig az arzenál méretétől függően több milliárd dollárra rúghatnak évente: az Egyesült Államok például több mint 13 milliárd dollárt költött 2023-ban a nukleáris arzenálja és a létesítményei fenntartására.
Ebből a felismerésből egy sor stratégiai leszerelési szerződés született: 1972: a ballisztikus rakéták elleni rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról szóló szerződés (ABM); a stratégiai ballisztikus rakétákat korlátozó SALT I és SALT II (1972 és 1979), és a kis és közép-hatótávolságú rakéták tiltásáról szóló 1987-es szerződés (INF).
A nukleáris fegyverek leszerelését tekintve a legfontosabbnak a START I és II (1991 és 1993), valamint az Új START (2010) bizonyult. Ezek pontosan előírták, hogy mennyi nukleáris robbanófejet tarthat a két nukleáris szuperhatalom (6-6 ezret), és ebből mennyi lehet telepítve (1550). Ennek a leszerelési folyamatnak a következtében a két szuperhatalom több ezer nukleáris töltetet semmisített meg. De talán a konkrét számoknál is fontosabb lett az ellenőrizhetőség: a szerződések betartatása miatt mindkét fél évente a szerződésben meghatározott számú alkalommal lehetőséget biztosított a másik félnek a saját katonai létesítmények látogatására és ellenőrzésekre. Így ténylegesen meg lehetett mondani, hogy mekkora mennyiség van az egyik és a másik oldalon – legalábbis az Egyesült Államokban és Oroszországban.
Mindennek azonban vége: a 2010-es években Moszkva és Washington felváltva léptek ki az őket korlátozó – és az ellenőrizhetőséget lehetővé tevő – szerződésekből. A legtovább az elvileg 2026-ig érvényben lévő Új START maradt életben, ám végül annak a végrehajtását is felfüggesztette Moszkva 2023 elején.
A nukleáris újrafegyverkezés fő oka a kilencvenes években keresendő. 1991-ben a Szovjetunió összeomlott, többek között a fegyverkezési verseny hatására. A hidegháború kétpólusú világának a másik ellenpólusa megszűnt létezni, és az Egyesült Államok az egyedüli domináns hatalom maradt. Ilyen győztes feltételek mellett már nem volt semmi értelme az igen költséges nukleáris töltetek mennyiségének növelésére, sem azok modernizációjára.
A jelenleg világszerte megtalálható nukleáris arzenálok túlnyomó többsége a hatvanas és hetvenes években készült – bő ötven és hatvan évvel ezelőtt. Ha azt gondolnánk, hogy a nukleáris töltetek korlátlanul megőrzik a szavatosságukat és zavartalanul fognak működni hosszú évtizedek elteltével is, akkor bizony tévedni fogunk. Egy sor különböző műszaki tulajdonság behatárolja a nukleáris fegyverek szavatosságát. Először is a plutónium degradációja: a nukleáris töltetekben használt plutónium–239 atommagjai idővel alfa-bomlás révén lebomlanak, miközben héliumatommagokat (alfa-részecskéket) bocsátanak ki. Ez a folyamat a plutónium kristályszerkezetében kárt okozhat, ami befolyásolhatja a nukleáris reakció megbízhatóságát.
Másodszor a robbanóanyagok elöregedése. A nukleáris töltetekben található konvencionális robbanóanyagok, amelyek a láncreakciót indítják el, szintén öregednek. Az öregedés miatt a robbanóanyag érzékenysége és megbízhatósága csökkenhet. Harmadszor pedig a töltetek elektronikai rendszerei: a fegyverekben található elektronikai és gyújtórendszerek idővel ugyancsak elavulhatnak vagy károsodhatnak.
Kezdetben a nukleáris töltetek szavatossági idejét nagyjából 30 évben határozták meg – eddig lehet teljes bizonyossággal garantálni, hogy megfelelő módon fog működésbe lépni a szerkezet szükség esetén.
Ez megfelelő karbantartással 40-50 évre kitolható, de ez is rengeteg más paramétertől, például megfelelő hőmérséklettől vagy páratartalomtól függ. Sok kérdés merül fel például a szovjet nukleáris töltetek állapotáról: a Szovjetunió összeomlása után a kilencvenes években az orosz fegyveres erők finanszírozása a töredékére esett vissza, és az országot sújtó pénzügyi és gazdasági problémák mellett megfelelő karbantartásra nem jutott elegendő forrás.
Mivel világszerte a nukleáris arzenálok túlnyomó része a 60–70-es évek folyamán készült, könnyen belátható, hogy ezek nagyrészt túlhaladták a szavatossági idejüket. Vagyis megbízhatatlanok és akár veszélyesek is lehetnek. Közben a várt, de valójában csak bizonyos teoretikusok elképzeléseiben létezett világbéke időszaka nem jött el, és a világ ismét egy turbulens és politikailag és gazdaságilag instabil korszakra fordult rá.
Európában hosszú évtizedek óta ismét pusztító háború dúl, amely a legrosszabb esetben tovább is terjedhet. Ezek után a nemzetközi reakció alapvetően logikus volt: fegyverkezés. Mindennek pedig része, hogy a régóta elavult, leselejtezés előtt álló nukleáris arzenált is meg kell újítani, pótolni és modernizálni, különben az ellenfél beelőz, és stratégiai előnyre tesz szert.
Itt tartunk most. Bár a folyamat a reakciók és ellenreakciók sorozatával érthető, de maga a trend aggasztó, és közös erőfeszítéssel mindent meg kellene tennünk azért, hogy a nukleáris fegyverkezési verseny hidegháborúhoz hasonló újabb évtizedeit, minden kockázatával együtt, elkerüljük.
(Borítókép: Dél-koreaiak sétálnak egy észak-koreai Scud-B rakéta és egy dél-koreai Nike rakéta másolata mellett a koreai háborús emlékműnél Szöulban 2019. február 28-án. Fotó: Chung Sung-Jun / Getty Images)