Bár sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, a gasztronómia fontos eleme az egyes országok kulturális erőkivetítésének. És ezt sok esetben a kormányok komoly kampányokkal támasztják alá.
A döner kebab – mint a berliniek kedvenc gyorséttermi étele – már régen kiszorította a currywurstot. Manapság mindenütt jelen van, és ezért sokkal többet kell tartalmaznia, mint zamatos, fűszerezett húscsíkokat – bárány-, borjú- vagy marhahúst –, amiket salátával és szószokkal tálalnak pitában.
Míg a németek egykor a fagylalt vagy a sör árával mérték az áremelkedést, ma az újságok azt közlik, hogy hány kebabot lehet megvenni egy órányi munka árán. Miután az ellátási lánc sokkjai és a háború az egekbe szöktette az árakat, egyes politikusok árstopot követeltek a kebabra – írja a The Economist.
Beszéljen Putyinnal, négy eurót akarok fizetni egy kebabért!
– kiabálta az egyik demonstráló a kancellárnak 2022-ben.
A dönerdiplomácia létező dolog. Áprilisban Frank-Walter Steinmeier német elnököt azért támadták, mert törökországi állami látogatására egy berlini kebabétterem tulajdonosa is elkísérte, aki egy 60 kilós húsdarabot magával vitt. A német–török barátságnak jobb szimbólumot is választhattak volna – írták a cikk szerzői, Ugur Sahin és Ozlem Tureci, az első mRNS koronavírus-vakcina mögött álló BioNTech céget megalapító mainzi házaspár. Eberhard Seidel, a Döner: A Turkish–German Cultural History című könyv szerzője mindezt badarságnak nevezte.
Minden híres konyha vonzza a mítoszokat. Seidel a döner eredetét az Oszmán Birodalomba helyezi. A függőleges sütési technikát valószínűleg az északnyugat-törökországi Bursában találták fel. Az 1970-es években néhány nyugat-németországi török vendégmunkás kénytelen volt kebabozót nyitni, miután bezárták a gyárakat és bányákat, ahol bevándorlóként dolgoztak. A dönert a német ízléshez igazították, elkészítették azt a hármas szószt, amelyet minden magára valamit is adó standnak kínálnia kell – fűszeres, fokhagymás és csípős –, és ami a legfontosabb, kenyérben tálalták. Ez az olcsó, hordozható étel gyorsan elterjedt Németországban.
Az újabb bevándorlók új irányokba vitték a dönert. A berlini Schöneberg kerületben található Rüyam Kebabban zöldséges dönert szolgálnak fel. A személyzet, amely nem törökökből, hanem arabokból áll, a szokásos salátához sárgarépát és padlizsánt adott. Az így kapott, dúsan színezett, gondosan rétegzett összetevők nemcsak ízletesek, de az Instagramon is remekül mutatnak.
Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszter az ételt a kapcsolatok ápolásának „legrégebbi diplomáciai eszközének” nevezte. Sokszor használják az együttműködések javításának reményében. Nagyon nem véletlen, hogy a különféle csúcstalálkozókon mit szolgálnak fel a résztvevőknek.
Az étel a legerőteljesebb eszköz. Aki az ételhez való hozzáférést ellenőrzi, az irányítja a tárgyalásokat
– véli Maria Velez de Berliner elemző.
Ez minden bizonnyal igaznak bizonyult Margaret Thatcher brit miniszterelnök esetében 1979-ben. Az Európai Tanács egyik ülésén Giscard d’Estaing francia elnök vacsoraszünetet akart tartani, Thatcher azonban nem volt hajlandó befejezni az ülést a döntés meghozatala előtt. Nem meglepő, hogy az este előrehaladtával egyre inkább sikerült d’Estaing-nal elfogadtatnia a javaslatait – írja a BBC.
A puha hatalom kifejezést Joseph Nye politológus vezette be. Nye szerint a puha hatalom az a képesség, hogy más feleket rávegyen arra, hogy saját maguktól törekedjenek a mi érdekünknek megfelelő eredményeket elérni, a vonzalom segítségével alakítva a preferenciákat. Sok teoretikus ma már ragaszkodik hozzá, hogy a gasztronómia szintén része a soft powernek. „A japán sushikultúra egyszerre része a puha hatalomnak és a kulturális propagandának. A sushit sikeresen exportálták a világ minden tájára. A világ nagyvárosai virágzó szusiéttermekkel büszkélkedhetnek, amelyek mind japán ételeket, főzési technikákat és (bizonyos mértékig) japán ideológiát, kultúrát és életmódot exportálnak az egzotikus ételeket kereső ügyfélkör számára” – írja a Christian John Reynolds a Food Studies című szaklapban a témáról írt tanulmányában.
Ahogy Reynolds írja, a Japánról alkotott pozitív kép továbbadásának szándéka jól szemléltethető azzal, ahogyan a japán kormány a sushikultúrához viszonyult. Annak érdekében, hogy a tengerentúli fogyasztókat megóvja a rossz élményektől, a japán Mezőgazdasági, Erdészeti és Halászati Minisztérium szakértői testületet hozott létre, amely világszerte ellenőrizte a japán éttermek hitelességét, és elmarasztalta azokat, amelyek nem feleltek meg a szabványoknak
A japán sushikultúra globális elterjedése a japán kultúra globális ismertségének növekedéséhez vezetett – ez ugye nem más, mint kulturális propaganda. Egyes nemzetek a »japán« gondolkodási folyamatok, szimbolizmusok, know-how és problémamegoldó készségek változatait integrálták saját nemzeti gondolkodásmódjukba, ezáltal homogenizáltabbá és »japánabbá« váltak. Bár Japán a soft power első két szintjén – kulturális propaganda és demokratikus változás – sikeres volt, a rendszerszintű vonzerőt még nem érte el, mivel ennek kialakulásához időre van szükség. A soft power teljes körű kontrolljának hiánya azt jelenti, hogy Japán nem képes ezt a vonzerőt hard powerre váltani
– fogalmaz.
Bár ez a demokratikus nyugati kultúrkörből nézve nem látszik túl sikeresnek, Kína „puha szuperhatalommá” szeretne válni, amely kulturális tőkéjét és gazdasági erőforrásait arra használja fel, hogy világszerte megnyerje az emberek szívét és elméjét. A kínai étkezési kultúrát a migráció révén a világ minden pontjára eljuttatták – bár menet közben a kulturális „üzenetek” és az előállított ételek hitelessége elveszett, és csak korlátozottan hasznosult. A jelenlegi tényezők nem elegendőek ahhoz, hogy Kína és a kínai ideológia vonzó legyen. Kína jelenleg nem a puha hatalmat használja más nemzetek ellenőrzésére, hanem a fenyegetést – írja Reynolds.
A kínai gasztrodiplomácia gyakorlatilag fordítva sült el. Ahelyett, hogy ők tudtak volna jelentős kulturális erőkivetítést biztosítani, a nyugati gyorsétteremláncok lettek az elit kifejezői a kínai gondolkodásban – valahogy úgy, mint a volt szocialista országokban a rendszerváltás környékén –, míg a külföldi kínai gyorséttermek inkább az olcsóság és az igénytelenség érzetét közvetítik.
A nyugati típusú gyorséttermi étkezés a kínaiak számára szokatlan fogalom volt a McDonald’s 1975-ös hongkongi és a Kentucky Fried Chicken 1987-es pekingi bevezetése előtt. A kínai kormány tárt karokkal fogadta a vállalatokat, mivel szerintük jelenlétük Kína modernizációját – nem pedig amerkanizációját – mutatta.
A kínaiak számára azonban a nyugati gyorséttermek a nyugati értékeket kínálták. Bár a kínai vállalkozók és a kormány próbálták ezeket utánozni, a nyugati márkák megtartották a vásárlók hűségét, ami annak köszönhető, hogy a kínai fogyasztók megértették, hogy a nyugati gyorséttermi ételek fogyasztása olyan szimbolikus élményt jelent, amelyet egy hazai kínai étteremben nem lehet megvásárolni – fogalmaz Reynolds.
A kormányzati intézkedésekre jó példát mutat a Global Thai kezdeményezés. Ezt a thaiföldi kormány 2002-ben indította útjára azzal a céllal, hogy a thaiföldi éttermek számát világszerte 5500-ról 8000-re növelje. A kezdeményezés célja az volt, hogy a thaiföldi és nem thaiföldi vendéglősök számára egyaránt megkönnyítse az élelmiszerek Thaiföldről történő behozatalát, a thai szakácsok alkalmazását, és még kedvezményes kölcsönökhöz is hozzájuthassanak.
A thaiföldi kormány szándéka az volt, hogy pozitív képet nyújtson az országról, valószínűleg azért, hogy ellensúlyozza azt a negatív megítélést, amelyet az országnak a szexturizmus célpontjaként való hírneve okozott. A „Thai Select” címkét olyan éttermek tanúsítására hozták létre, amelyek thai szakácsokat és személyzetet alkalmaznak, thai ételeket szerepeltetnek az étlapjukon, és Thaiföldről importált alapanyagokat és edényeket használnak. Sőt, megállapodásokat kötöttek külföldi országokkal, hogy megkönnyítsék a thai szakácsok számára a munkavállalási vízum megszerzését – írja a Foreign Policy.
Számos ország alkalmaz hasonló stratégiákat. 2009-ben a dél-koreai Élelmiszerügyi, Mezőgazdasági, Erdészeti és Halászati Minisztérium és az ország Kulturális, Sport- és Turisztikai Minisztériuma elindította a Koreai konyha a világnak kampányt. A kormány az újonnan alapított Koreai Élelmiszer Alapítványon keresztül és magáncégek támogatásával úgy vélte, hogy a koreai ételek (vagy hansik) meglovagolhatják a koreai kultúra iránti érdeklődés hullámát, amely a koreai tévéjátékok, filmek és mindenekelőtt a K-pop sikerét követte. Amellett, hogy világszerte gasztronómiai rendezvényeket szerveztek, a kampány a koreai sztárszakácsokat és a 14. századtól a 19. századig uralkodott Csoszon-dinasztia királyi konyháját próbálta népszerűsíteni.
A gasztrodiplomácia – például Tajvan esetében – a kulináris turizmushoz is kapcsolódik. 2010-ben a turisztikai hivatal és a gazdasági minisztérium promóciós kampányt indított, hogy az országot a kínai ételek kedvelőinek alternatív úti célként mutassa be – amelynek egyedi jellemzőit a gyarmati történelem és a nem kínai etnikai kisebbségek jelenléte határozza meg. A kormány támogatta a külföldi rendezvények szervezésére, egy élelmiszeripari alapítvány létrehozására és a tajvani buboréktea globális népszerűségének növelésére irányuló erőfeszítéseket, míg a magánétteremláncok folytatták a tajvani ételek közvetett népszerűsítésére irányuló munkájukat. Tajvan esete azért különösen érdekes, mert Kína és a lakosság nagy részének etnikailag kínaiként való azonosítása miatt maga a nemzetisége is megkérdőjeleződik. Az ország a turizmushoz fordult, mint az önérvényesítés nem konfrontatív módjához, kihasználva a globalizált kulináris kozmopolitizmus nyújtotta lehetőségeket.
Bár világszerte csak nemrégiben jelent meg, a gasztrodiplomácia egyáltalán nem új keletű. Az ételek történelmileg fontos szerepet játszottak a nemzetek közötti hivatalos találkozókon, tárgyalásokon és kulturális cserékben. Winston Churchill brit miniszterelnök az „asztali diplomáciát” központi eszköznek tekintette a nemzetközi döntéshozókkal folytatott megbeszéléseken. Richard Nixon 1972-es vacsorája Csu En-laj kínai kormányfővel – amikor az amerikai elnök evőpálcikával evett – akkoriban rendkívül ritka volt a nyugatiak körében, de ugyanolyan fontos volt az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok kialakításában, mint a sokkal híresebb pingpong-diplomácia.
(Borítókép: Adam Berry / Getty Images Hungary)