Az már biztos, hogy a Munkáspárt óriásit nyert a július 4-i parlamenti választáson és a következő miniszterelnök a munkáspárti Keir Starmer lesz. A toryknak is nevezett Konzervatív Pártból több miniszter és évtizedek óta a brit politikát meghatározó politikusa vesztette el a képviselői helyét, miközben a párt sok helyen a harmadik helyre szorult a Nigel Farage fémjelezte szélsőjobboldali Reform UK mögött.
Július 4-én tartották a parlamenti választásokat az Egyesült Királyságban, ahol mint a felvezető cikkünkben is írtuk, a választás kapcsán nem az volt a kérdés, hogy a 14 éve kormányzó Konzervatív Párt alul fog-e maradni a Munkáspárttal szemben, hanem hogy a Keir Starmer vezetésével egyfajta Tony Blair-i neoliberális fordulaton áteső párt mekkora történelmi vereséget fog mérni a toryknak is nevezett konzervatívokra.
Az már az exit poll adatok szerint is látszott, hogy Rishi Sunak miniszterelnöknek és pártja tagjainak hosszú éjszakája lesz,
hiszen a 650 fős Képviselőházban a toryk elképesztő, több mint 200 helyet vesztettek.
Sőt, a vereség önmagában még talán kozmetikázza is egy picit az eredményeket, hiszen például
több országosan ismert és évtizedek óta a brit politikát meghatározó toryk maradtak alul a választáson.
A brexitnépszavazás után népszerűvé váló Jacob Rees-Mogg, Johnny Mercer veteránokért felelős miniszter, Grant Shapps védelmi miniszter, de rajtuk kívül még legalább két miniszter, a III. Károly koronázása után világszenzációvá váló Penny Mordaunt – akit egyébként Sunak lehetséges utódjai között az egyik legerősebbnek tartottak számon eddig – vagy a Sunak-kabinetben a környezetvédelemért felelős Therese Coffey miniszter. De közel 600 szavazattal maradt alul Liz Truss korábbi miniszterelnök, miközben 2019-ben még több mint 26 ezer szavazattal többet kapott az akkori második helyezettnél.
Az eddigi eredmények alapján így nézhet ki Westminsterben a következő Képviselőház (a 650 mandátumból eddig 648-at osztottak ki), zárójelben a 2019-es eredményekhez képesti változás:
Mint fentebb írtuk, a Konzervatív Párt elképesztő mennyiségű mandátumot vesztett, ráadásul a fentebb említett politikusok közül többen is biztos tory bástyának számító körzetben maradtak alul a Munkáspárt vagy a Liberális Demokraták jelöltjeivel szemben.
Azonban ami ennél is kétségbeejtőbb lehet a toryk számára, hogy
nagyon sok helyen a második helyet nem is a Konzervatív Párt szerezte meg, hanem a Nigel Farage fémjelezte Reform UK.
A választási rendszer miatt a kisebb pártok ilyen előretörése eddig elképzelhetetlennek számított Nagy-Britanniában.
Mivel a mandátumokat körzetenként a legtöbb szavazatot kapó jelöltek kapják, ezért a brit választók általában sokszor taktikusan kizárólag a két legerősebb jelölt egyikére szavaztak, hogy szavazatuk ne vesszen el, így például a Munkáspárt–Liberális Demokraták, illetve Farage korábbi pártjai és a toryk között volt átjárás – csak míg a Munkáspárt és a libdemek között ez vica versa előfordult, addig a toryk a saját elkötelezett szavazótáborukon felül szereztek szavazatokat, hiszen a legerősebb jobboldali párt mindig ők voltak.
Jelenleg még összesített eredmények nincsenek (amennyiben lesznek, természetesen azonnal frissítjük a cikkünket), de elképzelhető, hogy az egész országban nagyon megközelítette a Reform UK a Konzervatív Pártot, ráadásul sok helyen még csak nem is országosan ismert vagy politikailag tapasztalt jelöltek kerültek lőtávolba a toryktól.
A párt igazgatója, Richard Holden a körzetében például mindössze 20 szavazattal győzte le munkáspárti kihívóját, miközben Farage-ék jelöltje nagyon szorosan a harmadik helyen követték őket – az elmúlt két választáson a toryk a szavazatok több mint 60 százalékát szerezték a biztos konzervatív körzetnek számító kelet-angliai Basildon and Billericayben.
Ez pedig nem csak rövid távon ingathatja meg a bizalmat a torykban, annak ellenére, hogy Farage-ék mindössze négy mandátumot szerezhettek (négy már biztos, a legfrissebb előrejelzések is annyit becsülnek nekik),
hiszen a Konzervatív Pártot ezúttal már nem kizárólag tőle balra, hanem tőle jobbra álló párt is veszélyezteti, ráadásul a reform miatt sok helyen meghatározó, híres konzervatívok maradtak alul.
Ugyanakkor ezzel kapcsolatosan a legnagyobb kérdés, hogy majd Farage-ék a mostani toryellenes hangulatot mennyire tudják hosszú távon is építkezésre használni és átvenni a jobboldalt a toryktól a leginkább kultúrharcos témákra (migráció, LMBTQ-jogok, wokeellenesség) építő politikájukkal: a Konzervatív Pártnak ugyanis a Reformmal ellentétben van egy kiépített hálózata, és helyben is beágyazottak, mivel ellentétben a Reformmal, nekik nem elenyésző számú önkormányzati képviselőik vannak (az országosan több mint 18 ezer önkormányzati képviselőből a Reformnak mindössze 15 van).
Jelenleg nem valószínű, hogy Farage letaszítja a brit politika jobboldaláról a párt leendő elnökét, viszont a jelenléte mindenképpen még inkább jobbra fogja tolni a 2016-os brexitnépszavazás óta néhol már így is szélsőjobboldali nézeteket képviselő pártot – főleg olyan kultúrpolitikai kérdésekben, mint a bevándorlás vagy az LMBTQ+-jogok.
Ez pedig megágyazhat a párton belül a Boris Johnson fémjelezte szárny térnyerésének, például azzal, hogy a johnsonista, a székét megőrző Suella Bravermant tennék meg következő elnöküknek, miközben egyébként még 2019-ben Boris Johnson vezetésével felépített választói koalíció szétesett – a párt nagyon sok olyan helyen maradt alul, ahol a brexitnépszavazás óta mindig nyertek, mivel a brexitpárti szavazókat maguk mögött tudhatták.
Rishi Sunak magyar idő szerint kicsivel 6 óra után állt kamerák elé, miután a Munkáspárt megszerezte a többséghez szükséges 326 mandátumot. Sunak először egy nagyon szerény tapsot kapott, amiért végül sikerült megőriznie képviselői székét – az exit poll alapján ez még inogott –, majd rövid, mindössze kétperces beszédében arról beszélt, ez egy nehéz éjszaka volt a Konzervatív Párt számára.
A Munkáspárt megnyerte ezt a parlamenti választást, a brit nép kijózanító ítéletet hozott ma este. Sok mindent lehet tanulni és átgondolni az estéből
– fogalmazott Sunak, aki hozzátette, vállalja a felelősséget a vereségért és elnézést kért a „sok jó, szorgalmas konzervatív jelölttől”, akik a párt bezuhanása miatt veszítették el a mandátumaikat. Sunak emellett minden kétséget eloszlatott afelől, hogy képviselői mandátumáról nem fog lemondani a vereség ellenére, majd elmondta, hogy most Londonba utazik, majd ott beszél bővebben az éjszaka eredményeiről – vélhetően III. Károly királlyal is találkozik, akinek be fogja nyújtani a lemondását.
A Munkáspárt az elmúlt 14 évet ellenzékben töltötte, eddigi egyik legnagyobb sikerük még 1997-hez köthető, amikor Tony Blair vezetésével egy harmadikutas, neoliberális programmal mért hatalmas csapást a Konzervatív Pártra.
Az akkori eredményektől (418 mandátum) vélhetően végül elmarad a párt, ugyanakkor
ez így is egy hatalmas győzelem, ami nagy felhatalmazást ad majd a leendő miniszterelnöknek, Keir Starmernek.
A Munkáspárt nemcsak Angliában, hanem Skóciában és Walesben is nagyon jól teljesített, de ezenkívül is több, korábban konzervatívnak elkönyvelt bástyát döntöttek le – sokban egyébként a Reform UK-nak köszönhetően, hiszen az eddig elveszített 173 tory mandátumból 124-et úgy vesztettek el, hogy Farage jelöltjei több szavazatot kaptak, mint ami a különbség volt a toryk és a győztes jelöltek között; ezek közül 99-ben a Munkáspárt jelöltjei győztek, de az újabb körzetek eredményeivel ezek a számok folyamatosan nőni fognak.
Starmer még Sunak előtt állt, értékelte a választás eredményeit, amikor a párt már megszerezte a többséghez szükséges mandátumszámot.
Megcsináltuk! Kampányoltatok érte, harcoltatok érte, szavaztatok rá, és most megérkezett: a változás most kezdődik
– kezdte beszédét a láthatóan örömittas Starmer, aki elmondta, ez most jólesik neki, mivel négy és fél év kemény pártépítésén van túl. „Egy megváltozott Munkáspárt készen áll, hogy az országunkat szolgálja, és készen áll, hogy visszaállítsa Nagy-Britanniát a dolgozó emberek szolgálatába” – folytatta, majd gondolatait végül arra futtatta ki, hogy pártjával nem kisebb feladatot vállaltak magukra, hiszen
A mi feladatunk nem kevesebb, mint az országot összetartó eszmék megújítása.
Mint arra a felvezető cikkünkben is kitértünk, Starmer egy elég érdekes figurája a brit politikának. Magáról semmi érdekeset nem árul el, a nyilvános szereplésein próbál minél unalmasabb lenni, hogy senkit se sértsen meg vele – a kampányhajrá során egy interjúban például arra nem volt hajlandó válaszolni, hogy mi a kedvenc könyve vagy verse, nehogy azzal megsértsen másokat, de még azt se árulta el, hogy extrovertált vagy introvertált személyiségű, de még állítása szerint álmodni se szokott.
A mostani földcsuszamlásszerű győzelme leginkább nem ennek és sokszor semmitmondó kijelentéseinek köszönhető, hanem – bár elvitathatatlan érdeme, hogy a pártot felállította a 2019-es bukás után – hogy
országosan a Konzervatív Párt, míg Skóciában a Skót Nemzeti Párt (SNP) egyszerűen összeesett.
Míg a torykat a választók országosan büntették az elmúlt 14 év elhibázott szakpolitikai döntések, a brexit okozta gazdasági stagnálás, illetve a sokszor kaotikus, botrányokkal tarkított kormányzás miatt (ez idő alatt 5 miniszterelnököt használtak el), addig a Skóciát bő egy évtizede domináló SNP egykori pártelnökük, Nicola Sturgeon lemondása óta elindult negatív spirálból nem jött ki – sokatmondó adat, hogy a skót függetlenséget a zászlajára tűző párt mindössze egy számjegyű mandátumot fog majd szerezni, és például Skócia legnagyobb városában, Glasgow-ban mind a hat körzetben alulmaradt a Munkáspárttal szemben.
Ugyanakkor ez egyáltalán nem kicsinyíti Starmer és a Munkáspárt sikerét, hiszen az egyértelműen biztonsági stratégiát választó párt próbálta a legkevesebb hibával lehozni a kampányidőszakot, hiszen tudták, a britek toryellenes hangulata miatt ezt a választást csak ők tudják elveszíteni, nem pedig más megnyerni.
A neheze a munkájuknak ugyanakkor csak most következik, hiszen az egész Egyesült Királyság hatalmas problémákkal áll szemben.
A kampány egyik legnagyobb kérdése a megélhetési költségek utóbbi évekbeli rendkívüli emelkedése, a 14 éve folyamatos állami kiadások megvágása miatt az egészségügyi rendszer, az NHS és az oktatás hanyatló tendenciái és a lakhatási válság voltak, amire Starmerék megoldást kínáltak, miközben a brit gazdaság a brexit óta lényegében stagnál.
Ráadásul egy ekkora parlamenti többség akár olyan elvárásokat is támaszthat a leendő kormány irányába, amit nehéz megugrani – az biztos, hogy a kampányhoz képest a kormányrúdnál bátrabb kommunikációra és határozottabb szakpolitikai döntésekre lesz szükség.
Ráadásul egykori elnökük, a 2019-ben történelmi vereséget szenvedő Jeremy Corbyn függetlenként ismét bejutott a parlamentbe, aki biztosan élesen fogja bírálni hetente a párt baloldali irányultságát egy centristára, ígéretei szerint egyszerre munkás- és tőkebarát politikára cserélő miniszterelnököt.
Szintén elégedetten nézhetik a BBC vagy más műsoroknak a választási műsorait a két nagypárthoz képest szerényebb méretű pártok: az Ed Davey vezette Liberális Demokraták ugyanis már minimum 44 mandátummal javítottak 2019-es eredményükhöz képest, a Nigel Farage fémjelezte Reform UK négy mandátumot is szerzett – Farage ráadásul karrierje során először –, és a Zöldeknek is sikerült megduplázniuk a mandátumszámaikat, igaz, ez azt jelenti, hogy az eddigi egy helyett legalább két képviselőjük lehet a 650 fős westminsteri parlamentben.
Közülük leginkább Ed Davey lehet elégedett, aki egy rendkívül érdekes megközelítéssel kampányolt az elmúlt két hónapban:
a Liberális Demokraták elnöke mindenféle látványos médiahackkel irányította magára a figyelmet, például azzal, hogy bungee jumpingolt, vízi aerobikozott, egy öregek otthonában idősek társaságában dobolt, vagy hogy vízicsúszdázott.
Ugyanakkor a bohóckodás mögött komoly stratégia húzódott meg: Sunak népszerűtlensége és Starmer szürkesége miatt jóval érdekesebbnek bizonyult országos szinten, az unortodox kampányeseményekkel pedig egyébként a párt programjára hívta fel a figyelmet – a vízicsúszdázás során Davey például pártjának a gyerekek mentális egészségének javításáról szóló tervét mutatta be.
Emellett pedig az önkormányzati szinten több ezer képviselővel rendelkező párt helyben jól beágyazott jelölteket indított, akik leginkább helyi témákkal próbálták rávenni a szavazókat a rájuk való szavazással, akiknek eredményén segített Davey országos televíziókban élőben közvetített kampányeseményei –nem véletlen, hogy párt elnöke rendkívül elégedetten fogadta az eredményeket, hiszen a párt majdnem meghatszorozta (!) mandátumainak számát.
Hasonló stratégiával futott neki a választásnak a Reform UK, ami maradt Nigel Farage bevált kaptafájánál és kizárólag kultúrharcos témákkal, legfőbbképp a migrációval kampányolt, és a Liberális Demokratákhoz hasonlóan a legtöbb erőforrást csak bizonyos körzetekre szentelte, miközben Farage ismertségével az egész országban felhúzta Mr. Brexit a jelöltjeinek az eredményét.
Ugyan Farage-ék csak négy mandátumot szereztek, de több körzetben is másodikak lettek a Munkáspárt mögött, ami nagy átrendeződést jelent a brit politika jobboldalán.
A kérdés, hogy ez egy egyszeri eset a britek általános elégedetlensége miatt, vagy egy új, eddig nem látott trend a brit politikában. Farage az este folyamán, az exit poll adatok nyilvánosságra kerülése után (akkor még 14 mandátumot jósoltak a szélsőjobboldali pártnak) arról beszélt, hogy rendkívül jó eredményeket értek el és ez az első lépés volt, hogy átvegyék a jobboldalt a Konzervatív Párttól – mint fentebb megjegyeztük, erre nem túl nagy a valószínűség, hiszen méreteiben és lehetőségeiben is kisebb pártról beszélünk, ugyanakkor a torykat mindenképpen még inkább jobbra tolhatja jelenlétével.
(Borítókép: Keir Starmer 2024. július 4-én. Fotó: Jeff Moore / PA Images / Getty Images)