Mit értünk negyedik generációs hadviselésen? Röviden és tömören: a modern érdekérvényesítés formája, a globalizáció hatására átalakult nemzetközi és belföldi szereplők eszköztára; a hadviselés új paradigmája, amely a civil és a katonai módszerek összeolvadásával jött létre, olvasható Somkuti Bálint könyvében.

Bővebben: a negyedik generációs hadviselés a biztonságpolitikai szakértő szerint

pontosan körvonalazott politikai célok érdekében végzett, gyakran több szervezet ideológiai közösségén alapuló, általában nem katonai tevékenység, amely szakít a hagyományos hadviselés szabályaival, és hatását több, egymást kiegészítő és felerősítő területen végrehajtott katonai és nem katonai művelet eredményeképpen fejti ki.

Az Indexnek ezzel kapcsolatban Somkuti Bálint kifejtette, hogy az érdekérvényesítés korábban elsősorban a politikai, gazdasági és katonai eszköztáron alapult. „Persze kiegészítő eszközök – például kémkedés és propaganda – mindig is voltak, de nem játszottak kiemelt szerepet” – tette hozzá a biztonságpolitikai szakértő.

Nincsenek szabályok, minden felhasználható

A II. világháborút egy korszak végének tartja, addig ugyanis a politikai konfliktusokat először megpróbálták tárgyalásos úton rendezni, ha pedig nem sikerült, akkor a szövetségi rendszerek felvonultatása után következett a mozgósítás és a háború. Az atomfegyverek korában, illetve a nemzetközi rendszer átalakulásai miatt azonban változott az érdekérvényesítés módja.

A történelem egyik legjelentősebb katonai teoretikusa, Carl von Clausewitz porosz tábornok még három kategóriát (állam, hadsereg, lakosság) különböztetett meg, de mostanra a határok elmosódtak, és Somkuti Bálint szerint pontosan ez a lényege a negyedik generációs hadviselésnek.

Minden hadszíntér lett: a média, a gazdaság és az ideológia is, illetve az összes olyan terület, amiket korábban megvédtek a hadviselés szabályai

– jelentette ki a biztonságpolitikai szakértő, majd hozzátette: míg a hadviselés szabályaival a civileket óvni igyekeztek, és azokra erőforrásként tekintettek, az olyan totalitárius rendszerek, mint a nácizmus vagy a kommunizmus, célponttá tették őket is, vagyis a hadviselés totálissá vált, a határok eltűntek.

Nem felülírják, kiegészítik egymást

Somkuti Bálint könyvében részletesebben is foglalkozik azzal, hogy mit kell tudni a hadviselés korábbi generációiról:

1. Az első generációs hadviselés fő hadelméleti jellemzője az élőerő koncentrálásán keresztül kivívott győzelem. A XVIII. század végéig megjelentek a tűzfegyverek, az állandó hadseregek és végül az egységes hadelmélet.
2. A második generációs hadviselés megjelenését az ipari forradalom, a technológiai fejlődés tette lehetővé, és ezáltal egyre inkább a koncentrált tűzerő vált meghatározóvá. A kiteljesedéséig az I. világháborúig kellett várni, amely már a totális anyagcsaták sora volt. Megjelent a géppisztoly, a lángszóró, a harckocsi és a harci repülő. A lovasság megszűnt, a gyalogság szerepe még fontos, de már nem meghatározó.
3. A harmadik generációs hadviselés fő jellemzője a mobilitás, gépesített hadseregek állnak szemben egymással, illetve fokozatosan a légierő vált domináns haderőnemmé. „A harmadik generációs hadviselésben a cél nem az ellenség fizikai elpusztítása, hanem az eszközök, az utánpótlás és a kommunikációs vonalak megsemmisítése – röviden: a siker reményében folytatott küzdelem lehetőségének megszüntetése” – olvasható a könyvben.

A biztonságpolitikai szakértő leszögezte: az egymást követő generációk nem felülírják, hanem kiegészítik egymást, egyes jellemzőik a II. világháború utáni konfliktusoknál is megfigyelhetőek.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy az orosz–ukrán háború melyik generációba sorolható, Somkuti Bálint úgy vélekedett: egy anomáliáról van szó, bár vannak negyedik generációs elemei is (mint a dezinformálás és a média általi manipulálás), szerinte leginkább egy második generációs, tűzerő, illetve tüzérségalapú hadviselés zajlik. Ez pedig annak köszönhető, hogy a felderítés hatékonysága megnőtt a modern technológia által (a drónok és a műholdak mindent látnak), azaz a meglepetés ereje a harmadik generációs hadviselésre jellemző átkaroló hadműveleteknél már nem működik, ezért a szemben álló erők kénytelenek visszatérni ahhoz a módszerhez, hogy tüzérséggel próbálják felőrölni az ellenfelet.

Olcsóbb és letagadható

Somkuti Bálint úgy véli, az orosz–ukrán konfliktus „anomáliája” ellenére a háborúkat többnyire a negyedik generációs hadviselés módszerei jellemzik majd. És hogy melyek ezek?

A katonai eszközök helyett egyre fontosabbá válnak az ideológiai alapú befolyásolási és propagandaműveletek, továbbá szintúgy az érdekérvényesítés formái a globális médiahálózatok, techcégek és egyéb nem állami szereplők (pl. online térben hackerek, a jogvédelem területén és a civil szférában a különböző NGO-k) bevetése.

A civil és katonai szféra, valamint a fizikai és virtuális sík közötti határok elmosódásával akaratukat akár helyettesítők vagy nem állami szereplők is képesek hatásosan érvényesíteni az államokkal szemben úgy a kibertérben, mint a fizikai világban

– írja könyvében a biztonságpolitikai szakértő. Előnye, hogy a módszerek egy része letagadható (olykor nem beazonosítható): a hackerek vagy az NGO-k lényegében az adott hatalom helyettesítőiként lépnek fel.

A hagyományos, ipari alapú konfliktusok háttérbe szorulnak, a negyedik generációs háború összecsapásai jellemzően kisebb területre összpontosulnak, de ott az élet minden területére kiterjednek. Az aszimmetrikus hadviselés – terrorizmus, szabotázs és gerillataktika – mindig jelen volt a történelemben, mégis vannak olyan jelenkori teoretikusok, akik a negyedik generációs hadviselés jellemzőjének tartják.

Somkuti Bálint összefoglalása szerint a negyedik generációs hadviselés

könnyen, hatékonyan, olcsón és letagadható módon felhasználható eszköztárat kínál, amely a változó világrendben költséghatékony érdekérvényesítést tesz lehetővé.

Jön az ötödik generáció?

Az Egyesült Államok és Kína versengése miatt egyre többször előkerül a kérdés, hogy lehet-e háború a két nagyhatalom között, a biztonságpolitikai szakértőtől azt kérdeztük, ha ez bekövetkezne, az melyik generáció hadviselési módszereit követné. Somkuti Bálint szerint a feltörekvő hatalmaknak mindenképpen alternatív megoldásokat kell keresniük, hogy érvényesülni tudjanak, főleg, ha olyan katonai szuperhatalommal szemben akarnak érvényesülni, mint az Egyesült Államok.

Mint mondta, Kína már régóta negyedik generációs eszközökkel próbálja ellehetetleníteni a kínai és amerikai érdekek ütközőpontjában lévő Tajvant. A biztonságpolitikai szakértő azonban nem gondolja azt, hogy hagyományos katonai konfliktus robbanna ki Tajvan miatt, éppen azért nem, mert akkor Kínának „ki kellene állnia a napra”, de egy ilyen nyílt összecsapás – látva, az ukrajnai háború milyen költségeket emészt fel – nem lehet az érdeke.

Mit hoz a jövő? Az ötödik generációs hadviselés módszereit már sokan találgatják, próbálják definiálni, de Somkuti Bálint szerint még nem látszik, hogy milyen lesz, jobbára csak a sci-fi irodalom ad hozzá fantáziadús támpontokat. Azt reálisnak tartja, hogy a világrend változásával párhuzamosan befagyott konfliktusok „olvadhatnak ki”, és hagyományos katonai konfliktussá válthatnak. Ezeket azok nyerhetik meg, akik képesek lesznek maguk mellé állítani valamelyik nagy vagy középhatalom technológiai támogatását. Ugyanakkor könyvében Somkuti Bálint amellett érvel, hogy a negyedik generációs, ideológiai alapú, nem katonai, de jelentős hatású összecsapások lesznek a gyakoribbak. Éppen ezért minden államnak fel kell készülnie az alkalmazására és az elhárítására.

Somkuti Bálint: Negyedik generációs hadviselés – Árnyékháborúk a modern korban. Kiadó: MCC Press 2024,  264 oldal

(Borítókép: Ukrán katona a frontvonalon. Fotó:  Anatolii Stepanov / AFP)