A politikusok világszerte egyre öregebbek, így van ez az Egyesült Államokban is. Az idei elnökválasztáson a Demokrata Párt Joe Biden személyében egy 81, míg a Republikánus Párt Donald Trump személyében egy 78 éves elnökjelöltet fog állítani. Akármelyikük is nyer novemberben, az már biztosan az ország történelmének legidősebben megválasztott elnöke lesz, de miért egyre idősebbek a politikusok?
2018 decembere, egy 69 éves amerikai kongresszusi képviselő, Steve King nagy nyilvánosság előtt faggatja a Google vezérigazgatóját, Sundar Pichait. A washingtoni képviselőház igazságügyi biztosa azt szeretné megtudni a világ egyik legbefolyásosabb cégvezérétől, hogy a hétéves unokájának iPhone-ján miért jelennek meg olyan hírértesítések, amelyek a nagypapa politikai tevékenységét rossz színben tüntetik fel. A techmilliárdost láthatóan váratlanul éri a kérdés, és zavartan csak annyit felel:
Képviselő úr, az iPhone-t egy másik cég gyártja.
A techvállalatok kongresszusi meghallgatásai tele voltak ilyen és ehhez hasonló jelenetekkel, amelyek komikus módon világítottak rá az idős generációk politikai felülreprezentáltságának problémáira. Például arra, hogy
az erre felhatalmazott emberek hogyan tudnának törvényt hozni a technológiáról és a közösségi médiáról, ha életkorukból adódóan nem értik azokat?
A hat évvel ezelőtti kongresszusi tanúságtételektől aztán ugorjunk előre egészen a múlt hétre, a Washingtonban tartott éves NATO-csúcsra. A világpolitikai helyzet feszült, az európai szövetségesek szomszédjában ugyanis két regionális hatalom nyíltan háborúban áll egymással. Minden szem és kameralencse a világ vezető országának elnökére, Joe Bidenre szegeződik, aki ráadásul egy választási kampány kellős közepén jár.
A 81 éves politikusnak bizonyítania kell, hogy mentálisan alkalmas további négy évig kormányozni az Egyesült Államokat, miután alig pár héttel korábban riasztó teljesítményt nyújtott az elnökjelölti vitán. A kulcsfontosságú pillanatokban azonban többször hibázik: Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt tévedésből az ellenséges ország vezetőjeként, vagyis Vlagyimir Putyin orosz elnökként konferálja fel, majd a fórumot lezáró sajtótájékoztatón többször is összekeverednek a gondolatok, nevek és titulusok a fejében. Csakúgy, mint pár héttel korábban, és csakúgy, mint egész elnöksége alatt. Az idősödő politikust immáron korábbi szövetségesei is visszaléptetnék.
Az egyre idősödő politikai vezetés jelensége nem csupán az ilyen kirívó példák szintjén létezik, hanem egy mérhető tendencia, és nem korlátozódik az Egyesült Államokra. A világ legnépesebb 10 országának államfői 70 évesnél idősebbek – enyhe kivételt képez ez alól Indonézia, ahol a jelenlegi még nem, de a hamarosan beiktatásra kerülő új elnök már szintén 70 felett jár. A Föld népességének pedig több mint a fele olyan országban él, amelynek vezetője 70 évesnél idősebb.
Egy kutatás szerint a világ vezetőinek átlagéletkora idén rekordmagas, 62 év, korcsoport szerinti felosztásuk pedig így fest:
A gerontokrácia – vagyis az idősek által dominált államvezetés – nem újdonság, az ókori államokban gyakori volt, hogy a közösséget az idős polgárok vezették. Vagy elég csak visszagondolni a nyolcvanas évek Szovjetuniójára, ahol Gorbacsov színre lépése előtt a kommunista politikai elit olyan öreg emberekből állt, hogy szinte egymás után haltak meg a hivatalban. Például az 1980-as évek elején szovjet pártfőtitkári pozícióba emelt Konsztantyin Csernyenko és Jurij Andropov is csupán pár hónap leforgása alatt, 73 és 76 évesen, az ország vezetése közben haltak meg.
Azonban a Szovjetunió összeomlása után a gerontokrácia nem volt általános jelenség a világon – pláne nem a demokráciákban. Tíz évvel ezelőtt a korábban említett legnépesebb államok vezetői közül csupán egy (India akkori elnöke, Pranab Mukhárdzsi) tudhatott több mint hét évtizedet a háta mögött. Az újabban egyre korosabb politikusok jelenségének nincs egy konkrét oka, több faktor is közrejátszik a politikusok átlagéletkorának emelkedésében.
Az első, banális tényező az orvostudomány fejlődése, az emberek már sokkal tovább élnek, és sokkal tovább képesek mentálisan és fizikálisan hivatalviselésre képes állapotban maradni.
Emellett a szakértők egyetértenek abban is, hogy a tekintélyelvű rendszerek velejárója – ahogy azt a Szovjetunió esetében is láthattuk –, hogy a politikai vezetés elöregszik. A világban pedig sok helyen zajlik vagy zajlott le autoriter fordulat az utóbbi évtizedekben – vagyis a demokratikus berendezkedésből az állam tekintélyelvűvé vált vagy éppen válik. Ezáltal pedig a világ vezetőinek az átlagéletkorát emelik az olyan, hatalmukat megszilárdító vezetők, mint például Vlagyimir Putyin orosz, Hszi Csin-ping kínai elnök és egyes afrikai államok őszöreg diktátorai.
Azonban ezek még önmagukban nem magyarázzák, hogy egyes liberális demokráciákban – mint amilyen például az Egyesült Államok is – miért mennek a politikusok egyre később és később nyugdíjba. A jóléti társadalmak általános elöregedése például valószínűleg nem sokat nyom a latba, mert a fiatal vezetők – a kontinens elöregedő társadalmai ellenére – Európában még mindig jellemzőek. Tehát nem törvényszerű az, hogy az idősödő lakosság idősebb vezetőket is választ.
A válasz abban rejlik, hogy egyes országokban milyen pártrendszer van.
Charles T. McClean, a Yale Egyetem politológiaprofesszora egyértelműen a politikai erőviszonyokra vezeti vissza a gerontokrácia kialakulását. Szerinte a fiatal politikusok könnyebben érvényesülnek olyan országokban, ahol a kormányzást általában több párt koalíciója viszi, és nincsenek az amerikai Demokrata és Republikánus Párthoz mérhető mamutpártok.
Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, Emmanuel Macron francia elnök vagy a most távozott belga kormányfő, Alexander de Croo is csupán a negyvenes éveiben járnak. Az általuk vezetett három országra jellemző, hogy a politikai paletta sokszínű, a pártok sem az állami intézményekben, sem a választók, sem a finanszírozók körében nem tudnak komoly hátországot kiépíteni. Ezzel szemben
az aránytalan pártrendszerekben, ahol egy vagy két párt dominálja a versenyt, a politikusok nem könnyen esnek ki a pozíciókból.
A történelmileg két párt által dominált Egyesült Államokban vagy az egy párt által dominált Japánban csak úgy van reális esélye egy politikusnak a megválasztására, ha nagy párt színeiben indul. A régi pártok ranglétráját megmászni pedig időbe, pénzbe és kapcsolatépítésbe – vagy egyszerűbben fogalmazva: emberek győzködésébe – kerül, hogy adjanak pénzt a kampányra. Tegyük fel, hogy egy fiatal, kezdő politikus szeretne Pennsylvania állam szenátora lenni. Ebben az esetben az előválasztáson majd olyan ellenfelekkel kell megküzdenie az áhított székért, akik már esetleg évtizedek óta politizálnak, kialakult kampányfinanszírozó körrel és politikai szövetségesekkel rendelkeznek.
A következő tényező tehát az, hogy az idősebb generáció politikusai egyszerűen minden téren több erőforrást tudnak mozgósítani a hivatalhoz jutás érdekében.
Az idősebb politikusoknak több pénzük van, kiterjedtebb kapcsolati hálóval rendelkeznek – amivel támogatókat szerezhetnek –, valamint szakmai, tudásbeli és tapasztalatbeli fölénnyel bírnak. Joe Biden amerikai elnök például közel 50 éves politikai karrier után volt képes először összehozni a sikeres, 2020-as elnökjelölti kampányát – a jelenlegi amerikai államfő 1988-ban és 2008-ban is sikertelenül szállt versenybe a Demokrata Párt elnökjelöltségéért.
Az Egyesült Államokban az összes vagyon fele továbbra is a baby boomer generációnál – vagyis az 1946 és 1964 között születetteknél – összpontosul, a politizáló korba lépő ezredfordulós generáció kevesebb mint 10 százalékkal rendelkezik.
Az országban sok pénz kell a politikai kampányokhoz, az egyenlőtlen vagyonelosztás így azt eredményezi, hogy az idősebb, vagyonosabb generációk helyzeti előnyben vannak.
A The Wall Street Journalnek nyilatkozó professzor szerint a gerontokrácia politikai apátiába taszítja a fiatal szavazókat. Azaz az új generációk nem fognak elmenni szavazni, mert nem érzik, hogy a döntéshozók képviselnék őket. Az Egyesült Államokban (ahol egyébként a kongresszus soha nem volt még annyira idős, mint tavaly) a 18 és 29 év közötti korosztály 44 százaléka nyilatkozta azt, hogy minden választáson leadja a voksát – ellenben a más demokráciákban mért 60 százalék körüli eredményekkel. A kevesebb fiatal szavazó pedig azt jelentheti, hogy a döntéshozók kevésbé próbálnak majd az újraválasztás reményében a csoport kedvében járni, így kevesebb állami forrás juthat a fiataloknak fontos dolgokra, például oktatásra, lakhatáspolitikára.
(Borítókép: Donald Trump és Joe Biden 2024. június 27-én. Fotó: Justin Sullivan / Getty Images)