Az amerikaiak általában azt feltételezik, hogy országuk problémái egyediek. A Donald Trump volt amerikai elnök ellen július 13-án elkövetett merényletet számos kommentátor példátlannak állította be és a körülötte kialakult feszültséget. Mások összehasonlításokat hoztak fel, de ezek szinte mindig belföldi összehasonlítások voltak, holott az egész világon radikálisan megemelkedett a politikához kapcsolódó erőszakos cselekmények száma.
Természetesen igaz, hogy a lövöldözés megrázó pillanat volt, bár ez is a fenyegetések növekvő hullámának része. Az elmúlt években nagyszabású erőszakos események történtek: a 2020-as elnökválasztási szavazás hitelesítésének megakadályozását célzó, a csőcselék Capitolium ellen intézett támadása; Steve Scalise republikánus kongresszusi képviselő lelövése egy baseballmeccsen 2017-ben; a Gretchen Whitmer demokrata kormányzó elleni emberrablási terv 2020-ban.
A radar alatt ez a veszélyes környezet a többi közszolga számára is felerősödött. 2016 és 2021 között a kongresszusi képviselők elleni fenyegetések száma megtízszereződött, és csak Trump elnöksége után csökkent valamelyest. A szövetségi bírák elleni fenyegetések 2021 óta megduplázódtak. A legutóbbi negyedéves felmérések szerint pedig a helyi választott tisztségviselők − például az iskolaszék tagjai és az önkormányzati képviselők − egyötöde számolt be arról, hogy erőszakos fenyegetéseket kapott − írja Foreign Affairs hasábjain Rachel Kleinfeld, a Carnegie Endowment for International Peace tudományos főmunkatársa. Hozzátette:
Az amerikaiaknak azonban fel kell ismerniük, hogy az ilyen problémák nem egyedül náluk jelennek meg: a politikai erőszak számos demokráciában növekszik.
A Trump ellen elkövetett merényletkísérlet hasonló a Kisida Fumio japán miniszterelnök ellen tavaly elkövetett kísérlethez. Egy évvel korábban Abe Sinzó korábbi japán miniszterelnököt ölték meg − az 1930-as évek óta ez volt az első merénylet japán vezető ellen. 2023 augusztusában egy ecuadori elnökjelöltet gyilkoltak meg, miután távozott egy kampánygyűlésről. Májusban pedig egy merénylő megpróbálta meggyilkolni Szlovákia miniszterelnökét.
Nem a jelenlegi és volt államfők az egyetlen áldozatok. Az Armed Conflict Location & Event Data Project szerint 2022 és 2023 között Franciaországban 12-szeresére nőtt a választott tisztségviselők elleni erőszakos cselekmények száma.
A júliusi választásokat megelőző három hétben összesen 51 jelöltet ért fizikai támadás. Németországban az elmúlt öt évben több mint 10 ezer támadás érte a politikusokat, és további több ezer támadás ért pártépületeket. A 2024-es mexikói választás volt az eddigi leghalálosabb. 37 jelöltet gyilkoltak meg, és több mint 800-an megsebesültek. Kolumbiában, Indiában és Nigériában is egyre gyakoribb a tisztségviselők elleni erőszak.
Bár az egyes országok erőszakos cselekményeinek eltérő helyi okai vannak, az országok között egyértelmű mintázatokat találunk. Az amerikai politikai erőszak sok közös vonást mutat a Németországban és Indiában, valamint a legutóbbi franciaországi választásokon történtekkel. Mindezekben az államokban a támadások jelentős része nagyrészt radikalizálódott pártszimpatizánsok műve, akiket gyakran a pártok buzdítanak. Ennek megfékezéséhez e pártok politikusainak megfékezésére van szükség.
De ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, különösen az Egyesült Államokban. Ott a választók csak két párt közül választhatnak − és az egyiket egy radikális szárny tartja hatalmában. Bár Trump az amerikai politikai erőszak legújabb áldozata, de a támadások a szakadék mindkét oldaláról érkezhetnek. Azonban a valóság az, hogy hívei között vannak az ország legradikálisabb elkövetői az erőszakos cselekményeknek, és őket nehéz lesz kordon mögé szorítani.
Nem minden országban ugyanolyan okokból fordul elő a politikai erőszak. Franciaországban például 2022-ben és 2023-ban a rendőri brutalitás és a nyugdíjreform körül voltak zavargások, amelyek a 2024. júliusi választásokat megelőzően a parlamenti jelöltek elleni pártpolitikai támadásokba torkolltak.
A kolumbiai jelölteket gyakran fegyveres csoportok veszik célba, hogy a politikai szereplőket a bűnözői érdekek kiszolgálására szorítsák. Nigériában sok helyi tisztviselőt rabolnak el banditák csak azért, hogy váltságdíjat kapjanak értük.
De gyakran vannak hasonlóságok az államok között. A mexikói jelölteket, akárcsak a kolumbiaiakat, gyakran bűnszervezetek ölik meg. Franciaországban és Németországban a politikai erőszakot radikalizálódott politikai csoportok ösztönzik, akik olyan légkört teremtettek, amelyben az erőszak mint politikai magatartás elfogadható − bár gyakran visszájára fordul.
A Global Project Against Hate and Extremism például a németországi politikai erőszak jelentős részét a radikális Alternatíva Németországért (AfD) párt támogatóira vezeti vissza, akiknek szélsőséges bevándorlásellenes álláspontjaik közé tartozik, hogy neonáci csoportokkal terveztek megbeszéléseket a kényszertoloncolásokról.
Az AfD erőszakos ifjúsági támogatói például centrista és zöldpolitikusokat támadtak meg. De miután ilyen feszült légkört teremtettek, most maguk az AfD politikusai szembesülnek a legtöbb támadással. Az indiai Nyugat-Bengál államban a pártoknak militáns szárnyaik vannak, amelyek megfélemlítik az ellenzéki politikusokat és az önfejű párttársakat is, és zavargásokkal, robbantásokkal és gyilkosságokkal próbálják az embereket kordában tartani.
Mindez egészen másképp hangozhat, mint ami az Egyesült Államok utcáin történik. Az elmúlt nyolc év áttekintése azonban sok hasonlóságot mutat. A január 6-i zavargás mellett 2020 őszén leendő terroristák fenyegették meg az állami törvényhozásokat. A Trumpot támogató Cesar Sayoc csőbombákat postázott demokrata politikusoknak és a CNN munkatársainak. 2022-ben egy ohiói férfi lelőtte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a szomszéd demokrata.
Az erőszakos szereplők a hasonló ideológiai táborokhoz tartozó embereket is célba veszik. A január 6-i tömeg például hurkot hozott magával, és azt skandálta: „Akasszátok fel Mike Pence-t” − Trump saját alelnökét célozva −, mert az nem volt hajlandó segíteni a választás elcsalásában. Az egypárti támadások azt jelentik, hogy bár a politikai erőszak túlnyomó többsége a jobboldalról ered, az áldozatok szinte egyenlően oszlanak meg a bal-jobb szakadékban.
Január 6-án volt az első alkalom, hogy a zavargók megpróbáltak megdönteni egy amerikai elnökválasztási versenyt. A pártos támadások azonban nem újdonságok az Egyesült Államok történetében. Az 1830-as években a Know-Nothing Party bevándorló- és katolikusellenes platform köré szerveződött, amely kampányai során a támogatók részéről tömeges erőszakhoz vezetett.
1860-ban az ország déli része − a rabszolgatartás-párti politikusok vezetésével − szakított az unióval, és ez kirobbantotta a polgárháborút. És miután ez a háború véget ért, az egykori konföderációsok véres csatározások révén szerezték vissza a kongresszusi helyeket, amelyekben a déli demokraták nyíltan meggyilkolták a republikánusokat – akik közül sokan feketék voltak –, hogy elriasszák őket a szavazástól.
A dixirokraták pedig a huszadik század közepén erőszakkal próbálták eltiporni a polgárjogi mozgalmat.
Ma a bal- és a jobboldalon egyaránt vannak olyan amerikaiak, akik támogatják a politikai erőszakot.
A Global Terrorism Database szerint a baloldali erőszak 2015 és 2020 között megháromszorozódott (ez az utolsó év, amelyről ideológia szerinti bontásban is vannak statisztikák). De a baloldaliak által elkövetett erőszak nagyon kis számban kezdődött, így továbbra is ritkán fordul elő.
A jobboldalról kiinduló erőszak eközben magasabb kiindulópontról indult, majd jelentősen nőtt; 2020-ban a jobboldal csaknem négyszer annyi tervezett erőszakos incidensért volt felelős, mint a baloldal.
Az elemzés szerint ez azért van, mert a Republikánus Pártot egy olyan szélsőséges társaság vette át, amely hajlandó normalizálni az erőszakot. Eric Greitens volt missouri kormányzó például egy olyan kampányhirdetést vetített, amelyen az látható, hogy fegyverrel tör be egy házba, és arra buzdítja a támogatóit, hogy „szerezzenek vadászati engedélyt a RINO-kra (Republican in Name Only, azaz Csak Nevében Republikánus).
A volt New York-i polgármester és Trump-tanácsadó Rudy Giuliani kijelentette: „Ez legyen egy próba a harchoz”, mielőtt január 6-án a jobboldali csőcseléket a Capitolium felé küldte. Paul Gosar, Marjorie Taylor Greene és Steve King képviselők az elmúlt években felszólaltak a fehér nacionalista America First Political Action Committee konferenciáján. Nem meglepő tehát, hogy Pippa Norris politológus 2020-as tanulmánya szerint − ideológiában és taktikában mérve − a republikánusok sokkal több közös vonást mutatnak a török autokrata Igazság és Fejlődés Pártjával, mint az európai mainstream jobbközép pártjaival.