Egy közép-dalmáciai falu szűk sikátorában várja a vendégeket a szabad ég alatt működő, csak túlzással étteremnek nevezhető hely. Túlzás a „várja” is, mert tömött sorokban rostokolnak az emberek, hogy asztalhoz ülhessenek.
A Loza – jelentése szőlőtőke vagy éppen törkölypálinka is lehet – este 7 és 11 között tart nyitva. A közösségi oldalakon nem hirdeti magát, nincs is rá szüksége. Telefonszáma sincs, így asztalt sem lehet foglalni.
Az étlap is fölösleges, mert csak két fogás: a srdele s gradela és a híres dagnje na buzaru közül lehet választani. Az első az apró testű hal, a szardella roston, a második pedig fekete kagyló ínycsiklandó fokhagymás mártásban. Mindkettő kézzel fogyasztható, így az evőeszköz hiányzik az asztalról – jelentette a helyszínről a horvát Index.
A vendéglő Zárától 30 kilométerre keletre, Pakostanéban található, és látogatói áradoznak róla.
A vacsorához saláta is rendelhető: házi paradicsom, igény szerint hagymával, azaz az olaszból eredő dalmát nyelvjárásban pomidor s kapulama. Miután kés és villa nincs, a paradicsomba fogvájót tűznek.
Egyszerű, de nagyszerű
– jegyezte meg az egyik turista egy utazási portálon.
Italból sokkal nagyobb a választék: házi bor vörösben és fehérben, sör, üdítő, ásványvíz. A vacsora végén a vendéget egy grappára hajazó lozával, törköllyel jutalmazzák.
A Lozát 12 éve nyitotta meg egy nő és egy férfi – távoli hozzátartozók –, kezdetben a szokásos kínálattal. Prsutát, vagyis sonkát, sajtot, szardellát és bort lehetett rendelni. Az alapítók inkább kocsmának hívták, amelyek közül sok szerintük idővel átvedlett étteremmé.
A vendégek nagyobb halválasztékot követeltek, különböző salátákat. A vendéglátósok ezzel szemben ragaszkodtak saját elképzelésükhöz, és a kínálaton is zsugorítottak.
A turisták, kivált az olaszok, kezdetben megdöbbentek, amikor nem kaptak evőeszközt.
Aztán felfedezték, hogy mások is kézzel esznek, és már ők sem adtak az illemre.
A tulajdonosok nem népszerűsítik a vendéglőt a közösségi oldalakon. Erre egyrészt a családi kötelezettségek miatt nem is futja az idejükből, másrészt szükségük sincs rá, annyira ismertté váltak.
A Loza a nevét az udvaron ágazó, több mint százéves szőlőtőről kapta. A mellette levő házat bérelték ki a mostani tulajdonosok egyszerű taverna megnyitására, ahol lehet enni-inni és nagyokat beszélgetni, vagy ahogy a dalmát mondaná: cakulati.
Aztán leszűkítették a kínálatot.
A törzsvendégek már ismerik a mai vendéglő elemi szabályát: senkinek sincs előjoga, mindenkinek türelmesen ki kell várnia a sorát, és csak két étek közül választhat.
Akinek nem tetszik, menjen máshová – bár ezt senki sem mondja ki hangosan.
A helyi turisztikai hivatal felfigyelt a vendéglő népszerűségére és arra, hogy sorukra váró vendégek téblábolnak az utcácskában, így két, a vendéglő mellett felállított paddal kedveskedett az elpilledt turistáknak. A sorban állást a hírességek sem úszhatják meg, pedig ők is gyakran visszatérnek a Lozába.
A padoknál udvariasan megkérdezik: „Ki az utolsó?”