Sokan tartanak attól, hogy Donald Trump esetleges újabb elnöksége hozzá fog járulni a második világháború után kiépült világrend leépüléséhez. Az izolacionizmusnak, a bezárkózás politikájának azonban az alapító atyáktól kezdődően megvolt a hagyománya, és csak a második világháború után adták fel azt az ország vezetői.
A mainstream amerikai külpolitikai establishment Donald Trump korábbi elnököt veszélyes neoizolacionistának tartja, aki teljesen távol áll az amerikai eszméktől és érdekektől. Az internacionalisták otthon és külföldön egyaránt tartanak Trump esetleges novemberi újraválasztásától, attól félve, hogy lebontaná azt a liberális rendet, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei a második világháború óta felépítettek.
Ezek a félelmek jogosak; Trump valóban arra törekedhet, hogy az Egyesült Államok által vezetett liberális rend néhány központi elemét felszámolja. De ha az „Amerika az első” szlogen által képviselt megközelítést az amerikai tapasztalatoktól való eltérésként tüntetjük fel, akkor félreértjük annak mély történelmi és ideológiai gyökereit, valamint jelentős politikai vonzerejét. Trump vezetési stílusa válasz a változó világra és az amerikai választók részéről érkező jelzésekre, nem csupán szeszélyes törekvés arra, hogy lerombolja azt a világrendet, amelyet az Egyesült Államok felépített – írja a Foreign Affairs hasábjain Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora.
1789-től 1941-ig (a spanyol–amerikai háború és az I. világháború rövid kivételeivel) az Egyesült Államok olyan elszigetelődési stratégiát követett, amelyhez Trump alapvető tervei erősen hasonlítanak. George Washington elnök 1796-os búcsúbeszédében „a lehető legkevesebb politikai kapcsolatra” szólított fel idegen nemzetekkel, kijelentve: „Igazi politikánk, hogy távol tartjuk magunkat az állandó szövetségektől az idegen világ bármely részével”. Az izolacionizmus a huszadik században is fennmaradt, nem kis részben azért, mert több ideológiai irányzata is kiszélesítette politikai vonzerejét.
Az izolacionizmus mindenki számára kínált valamit – és ez lehetővé tette, hogy sokáig uralja az amerikai politikát. A realisták számára az izolacionizmus megfelelően tükrözte és erősítette a földrajzi elszigeteltséget és a stratégiai távolságtartást. Az idealisták és a progresszívek számára az izolacionizmus a reálpolitika elől való menekülést jelentette, és lehetővé tette, hogy az ország a háborús eszközök helyett a gazdasági jólétébe fektethessen be. A konzervatív nacionalisták a szuverenitás védelmét és az amerikai hatalom egyoldalú gyakorlásának megerősítését látták az izolacionizmusban. A libertáriusok a stratégiát a kis kormányzat és a hazai szabadság biztosításának eszközeként látták. A bevándorlóellenes csoportok számára az izolacionizmus a társadalmi homogenitás megőrzését jelentette a nem fehér világ sakkban tartásával. Az iparosok az izolacionizmust a protekcionizmus kiterjesztésének tekintették – a bevándorlók helyett inkább az importot tartották távol.
Trump elnöksége alatt túl messzire vitte az elszigetelődésnek a Monroe-doktrínán, vagyis a külföldi államok belügyeibe be nem avatkozáson alapuló ideológiai változatát
és az olyan autokraták iránt mutatott szimpátiát, mint Vlagyimir Putyin orosz elnök és Kim Dzsongun észak-koreai vezető, miközben a szövetséges demokráciák vezetőit hidegen fogadta. Trump nagystratégiai megközelítése azonban kellő óvatosságot mutat a demokrácia külföldi terjesztésével kapcsolatban. Helyesen vezette vissza az Egyesült Államok közel-keleti túlkapásait arra a „veszélyes elképzelésre, hogy nyugati demokráciákat tudunk csinálni olyan országokból, amelyeknek nincs tapasztalatuk vagy érdekük a nyugati demokráciává váláshoz”. Az ENSZ Közgyűlése előtt azt mondta, hogy „nem akarjuk ráerőltetni az életmódunkat senkire”, és hogy „tiszteletben tartom minden nemzet jogát ebben a teremben ahhoz, hogy saját szokásait, hitét és hagyományait kövesse”. Egy egymástól függő és globalizált világban Trump pragmatikus készsége az ideológiai választóvonalakon átívelő együttműködésre jobb eredményeket hozhat, mint az, hogy a XXI. századot „a demokrácia és az autokrácia közötti csataként” állítaná be, ahogy azt Joe Biden tette – írja a szerző.
Az Egyesült Államok korai izolacionizmusa az alapítók azon szilárd meggyőződéséből is fakadt, hogy a külföldi ambíciók az otthoni szabadság és jólét rovására mennek. A nagyhatalmi rivalizálásba való belekeveredés nagy szövetségi kormányzatot és katonai intézményrendszert igényelne, ami viszont zsarnoksággal fenyegetne otthon, és olyan erőforrásokat vonna el, amelyeket produktív hazai beruházásokra lehetne fordítani.
Ami az otthoni szabadság védelmét illeti, Trump kétségtelenül szakít az amerikai hagyományokkal. Megpróbálta megváltoztatni a 2020-as választások eredményét, és kifejezte vágyát egy pontosan olyan zsarnokság bevezetése iránt, amelytől az alapítók féltek. Mégis Trump támadásai az általa „mélyállamnak” nevezett struktúrák ellen rezonálnak a szövetségi kormánnyal szembeni libertárius szkepticizmusra. És bár támogatja azt a jelentős katonai komplexumot, amelynek létrehozását az alapító atyák ellenezték, Trump hatékonyan használta a külföldnek nyújtott segélyeket a figyelem elterelésére, azzal érvelve, hogy Washingtonnak az adófizetők pénzét inkább az otthoni problémák megoldására kellene költenie. Ezzel sok amerikai egyetért.
Trump azt a protekcionizmust is újraélesztette, amely sokáig a nemzet gazdaságpolitikájának alapvetése volt. Bár az Egyesült Államok már a kezdetektől nagymértékben támaszkodott a más nemzetekkel folytatott kereskedelemre, inkább a tisztességes, mint a szabadkereskedelemre törekedett, és a vámokra támaszkodott a bevételek és a hazai iparágak védelme érdekében. Az Egyesült Államok 1930-as évekbeli geopolitikai visszavonulása egybeesett a kereskedelmi fronton bekövetkezett éles visszalépéssel; az 1930-as Smoot–Hawley-vámtörvény a világgazdaság széttöredezését és a nemzetközi kereskedelem összeomlását idézte elő – írja Kupchan.
Elnöksége alatt Trump erősen támaszkodott az izolacionizmus protekcionista elemére. Újratárgyalta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, véget vetett a Csendes-óceáni Partnerség és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség megkötésére irányuló erőfeszítéseknek, és széles körben jelentett be vámokat. Trump ígéretet tett arra, hogy újraválasztása esetén újabb vámok egész sorát veti ki, többek között 60 százalékos vámot minden kínai árura és tíz százalékot a világ többi részéről származó termékekre. Trump még azt az ötletet is felvetette, hogy visszaforgatja az idő kerekét a tizenkilencedik századba, megszüntetve a személyi jövedelemadót, és a szövetségi bevételek teljes egészében a vámokra támaszkodnának. (A szövetségi jövedelemadót ideiglenesen a polgárháború idején vezették be, de csak a huszadik században rendszeresítették.) Trump ismét a választók jelzéseire reagál, és igyekszik megszólítani azt a sok amerikait, aki az automatizálás és a szabadkereskedelem következtében szegényedett el. Nem meglepő, hogy Biden nemcsak a gyártás előmozdítása érdekében támaszkodik továbbra is a vámokra (különösen a kínai árukra kivetve), hanem a munkahelyteremtés, a gazdasági biztonság előmozdítása és az éghajlatváltozás elleni küzdelem érdekében is az iparpolitika felé fordult.
(Borítókép: Donald Trump republikánus elnökjelölt 2023. december 17-én Reno, Nevada államban. Fotó: Justin Sullivan / Getty Images)