Kérdés persze az is, hogy miként tudja a következő elnök kezelni egy olyan régió kereskedelmi, emberi jogi és biztonsági dinamikáit, ahol a növekvő kínai regionális befolyás ellensúlyozására tett amerikai kísérletek egyre inkább kudarcot vallanak.
Amióta Kamala Harris alelnök a Demokrata Párt hivatalos elnökjelöltjévé lépett elő, az elemzők és újságírók körében folyamatosak a találgatások a lehetséges külpolitikáját illetően. Különösen érdekes kérdés, hogy mit jelenthet egy Harris-kormányzat Délkelet-Ázsia, egy olyan térség számára, ahol a helyi vezetők nyíltan hangot adnak komoly aggodalmuknak az Egyesült Államok beruházási és kereskedelmi távolságtartása miatt, és amely térségben alelnökként Harris öt országot (Szingapúr, Vietnám, Thaiföld, a Fülöp-szigetek és Indonézia) személyesen is felkeresett.
A regionális fórumokon való részvételben és a Biden-kormányzat ázsiai kezdeményezéseinek előmozdításában betöltött kiemelkedő szerepe miatt Harris többször utazott a régióba, és több helyi vezetővel ismerkedett össze, mint maga Joe Biden elnök, vagy korábban Trump elnök. Az elmúlt három év élénkebb amerikai kapcsolattartásának eredményei közé tartozik a Fülöp-szigetekkel kötött kétoldalú védelmi megállapodás újjáélesztése, a Vietnámmal és az ASEAN Titkársággal kialakított átfogó stratégiai partnerség szintemelése, valamint az első, a Fehér Házban megrendezett Egyesült Államok–ASEAN csúcstalálkozó.
A kevés nemzetközi ügy közül, amellyel megbízták, a délkelet-ázsiai vezetőkkel való kapcsolattartás tehát vitathatatlanul Harris legsikeresebb projektje. Az eredmények ellenére azonban az Egyesült Államok és Délkelet-Ázsia kapcsolataiban továbbra is fennáll a fő irritációforrás: az Egyesült Államok gazdasági szerepvállalásának érzékelhető hiánya a régióban.
Bár Harris álláspontjai e téren nem ismertek, valószínű, hogy olyan külgazdasági kérdésekben lenne kezdeményező, mint az ellátási láncok rugalmassága, a korrupció elleni küzdelem és az átállás a zöld gazdaságra; miközben tartózkodna új szabadkereskedelmi megállapodások megkötésétől, vagy meglévőkhöz (CPTPP vagy RCEP) történő csatlakozástól, ami ellentétes a több működőtőkében és nagyobb piaci hozzáférésben reménykedő délkelet-ázsiai vezetők és kereskedelmi szakértők várakozásaival. Harrishez feltehetően közel áll a megközelítés is, hogy az Egyesült Államok a kereskedelempolitikáját eszközként használja a nem kereskedelmi célok előmozdítására.
Első vietnámi útja során Harris meglepett néhány megfigyelőt azzal, hogy találkozott melegjogi aktivistákkal, és a regionális tisztviselőkkel folytatott megbeszélései során kiemelte a munkások jogainak fontosságát is. Egy Harris-kormány nagyobb valószínűséggel támogatná az emberi jogi prioritásokat a régióban, ám ez az érdekérvényesítés feltehetően nem a meglévő relációk kárára történne, mivel Washington is (f)elismeri, hogy az Egyesült Államoknak erősebb partnerségeket kell kialakítania olyan országokkal is, amelyekkel ideológia, értékrend és/vagy politikai berendezkedés tekintetében nincsen közös nevezőn.
A szakpolitikai preferenciáinak és terveinek részletei egyelőre nem ismertek, ám maga Harris a modern történelem során minden más amerikai alelnöknél mélyebb elkötelezettséget tanúsít Délkelet-Ázsia iránt. Mégis az egyik legfontosabb kérdés lehetséges Délkelet-Ázsia-politikája körül, hogy kit bízna meg a régióval való kapcsolattartás irányításával. Míg a legtöbb elemző arra számít, hogy Harris nem változtat a jelenlegi irányvonalon, és olyan szakpolitikákat fog bevezetni és kinevezéseket eszközölni, amelyek nagyjából a Biden-kormányzat jelenlegi megközelítéséhez igazodnak, maga Harris a kormányzat külpolitikai csapatának jelentős átalakítását tervezi.
Távozhat pozíciójából többek között Kurt Campbell külügyminiszter-helyettes is, az Obama-kormányzat „Ázsia felé fordulás” stratégiájának egyik fő tervezője
és a Biden-kormányzat Ázsia-politikájának irányítója, akinek a felmentése az utód személyétől függetlenül önmagában üzenetértékű lenne Délkelet-Ázsia számára.
Harris érdeklődése a régió iránt és „helyismerete” megválasztása esetén mégis egyedülálló lehetőséget jelentene a délkelet-ázsiai vezetők számára, hogy több figyelmet és komolyabb elköteleződést követeljenek Washingtontól, ami Pekinget is cselekvésre késztetné.
A következő amerikai elnök jóllehet végső soron ugyanazokkal a kényes és szüntelen politikai egyensúlyozást megkövetelő biztonsági és gazdasági elvárásokkal, illetve kihívásokkal fog szembesülni, amelyeknek a megoldását vagy meghaladását nem a délkelet-ázsiai fejlemények, hanem alapvetően az amerikai belpolitika akadályozta már az Obama-, a Trump- és a Biden-kormányok alatt is.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központjának kutatója.