Jemenben a húszik rakétái és drónjai fenyegetik a vörös-tengeri kereskedelmi hajózást. Irakban és Szíriában a helyi milíciák drónokat és rakétákat lőttek ki az amerikai erőkre. Libanonban pedig a Hezbollah fokozta a határokon átnyúló, Izraelre mért rakétacsapásait. Miközben Izrael katonai hadjáratot folytatott a Gázai övezetben, egyúttal arra is törekedett, hogy eloltja magától Irán tűzgyűrűjét, többek között az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) személyi állományának célba vételével.

Izrael áprilisban egy damaszkuszi iráni konzuli létesítményre mért csapást – amelyet a teheráni vezetés a saját, szuverén területére mért közvetlen csapásnak tekintett –, az IRGC több magas rangú parancsnokát is megölve. Az IRGC tisztjeinek Libanonban és Szíriában elszenvedett veszteségeire válaszul Teherán közvetlen katonai támadást indított Izrael ellen. Irán a csapásmérés szándékát előre közölte az Egyesült Államokkal, amivel a drónok és rakéták becsapódásait nagyrészt hatástalanná tette. Irán vezetői ennek ellenére sikeresnek nyilvánították az akciót – írja a Foreign Affairs hasábjain Ali Vaez, az International Crisis Group Iránnal foglalkozó programjának igazgatója.

Az áprilisi csapás precedenst teremtett Izrael és Irán régóta tartó rivalizálásában, ugyanakkor nem sokat tett Teherán elrettentő erejének megerősítéséért. Izrael gyorsan válaszolt egy Iszfahán melletti légvédelmi létesítmény ellen intézett sebészi pontosságú csapással – nem messze több nukleáris létesítménytől. Ez leleplezte az IRGC sebezhetőségét, és legalábbis átmenetileg elriasztotta Teheránt egy Izrael elleni újabb közvetlen csapástól. Az iráni kormány lekicsinylően beszélt az incidensről. Július végén azonban a perzsa állam sebezhetőségét még jobban leleplezte egy izraeli hadművelet, amelyet nem tudott olyan könnyen félvállról venni: Iszmail Haníje Hamász-vezetőt Teheránban ölték meg, ahová Maszúd Peszeskján iráni elnök beiktatására érkezett. 

A rezsim ezúttal a heves retorika ellenére sem válaszolt. Ennek egyik oka az volt, hogy az Egyesült Államok egyre erőteljesebben szorgalmazott egy esetleges gázai tűzszünetet. Emellett az új iráni államfő szeretett volna jobb viszonyt kialakítani a Nyugattal. Az amerikai katonai jelenlét is megnövekedett a térségben, és tartottak attól, hogy Izrael elsöprő erővel vágna vissza.

Mindez azonban csak átmeneti haladéknak bizonyult. A gázai tárgyalásokon nem történt nyilvánvaló előrelépés a tűzszünet kérdésében, miközben az északi fronton Izrael fokozni kezdte a Hezbollah elleni hadműveleteket. A terrorcsoport Irán legközelebbi szövetségese a térségben, aminek katonai kapacitását Teherán azért is támogatta, hogy biztosítsa magát az ellen, hogy a saját földjén érje támadás.

A szeptember 17-ei művelet – amelyben a Hezbollah-tagok által használt több ezer személyhívó készüléket robbantottak fel – volt a kezdete annak a csapásnak, amelyben kevesebb mint két hét alatt mintegy 16 vezető Hezbollah-parancsnokot öltek meg – köztük a csoport vezetőjét, Hasszán Naszrallahot. Izrael csapásai mind a hírszerzési kapacitások, mind a katonai képességek miatt figyelemre méltók voltak. Teherán, amely a múltban már több izraeli titkos műveletnek volt célpontja – többek között nukleáris létesítmények és azok személyzete ellen – már nem biztos, hogy azt hiszi, immunis ezekkel szemben. 

Iránnak akarata ellenére is lépnie kellett

Irán vezetői valószínűleg úgy látták, hogy csak rossz választási lehetőségeik vannak: vagy tétlenek maradnak, és elveszítik mindazt, ami még megmaradt elrettentő erejükből, és szövetségesként való hitelességükből, vagy pedig újra beszállnak a harcba, annak ellenére, hogy Izrael még nagyobb ellencsapást fog mérni rájuk. Az ország október 1-jén indította el második közvetlen támadását Izrael ellen, ami az amerikai védelmi minisztérium becslése szerint kétszer akkora volt, mint az áprilisi támadás. (A 180 ballisztikus rakéta két izraeli katonai légi bázison okozott némi kárt, bár mind az izraeli hadsereg, mind magas rangú amerikai tisztviselők úgy ítélték meg, hogy operatív szempontból „hatástalanok” voltak.)

Ez a támadás, amelyet Teherán „Igaz ígéret 2” hadműveletnek nevezett el, sokkal nagyobb kockázatot jelentett, mint áprilisi névrokona, és kiprovokálta a válaszcsapást. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor az izraeliek el vannak ragadtatva attól a gyorsaságtól és találékonyságtól, amellyel leépítették a Hezbollah vezetését és katonai kapacitásait. Joe Biden amerikai elnök nyilvánosan azt tanácsolta Izraelnek, hogy ne támadja meg Irán nukleáris és olajipari létesítményeit, míg a Gázában és Libanonban egyaránt folyamatban lévő katonai akciók kissé mérsékelhetik az izraeli megtorlást, amelyet Joáv Galant izraeli védelmi miniszter előzetesen „halálosnak, pontosnak és különösen meglepőnek” jelzett. 

Mivel támogatottjai meggyengültek, Irán második rakétatámadása nem okozott jelentős károkat. Emellett ellenfelei katonai és hírszerzési kapacitása is nagyobb – az iszlám köztársaság kétségtelenül meggyengült. Nem meglepő, hogy a rendszer politikai osztályának egyre nagyobb része egyre hangosabban hangoztat olyan állításokat, amelyek korábban csak suttogva hangzottak el: a nukleáris program békés látszatának elhagyását és a fegyverkezés mint végső elrettentő eszköz felé való elmozdulást.

Közel állhat az atomfegyver birtoklásához Irán 

Bill Burns, a CIA igazgatója nemrég úgy becsülte, hogy Irán kitörési ideje – az az idő, amely ahhoz szükséges, hogy egyetlen bomba számára elegendő hasadóanyagot dúsítsanak fegyverminőségűvé – „egy hét vagy egy kicsit több”. Ezután már csak néhány hónapra lenne szükség ahhoz, hogy hordozható fegyverré alakítsák azt. Tekintettel Irán nukleáris tevékenységének előrehaladott voltára, valamint a stratégiai triász többi lábán bekövetkezett visszaesésekre, a rezsimnek egyszerre van indítéka és lehetősége arra, hogy meghozza a régóta halogatott döntést. Három okból azonban ez a lépés inkább súlyosbíthatja, mintsem megoldaná a problémáit.

Az első az, hogy még ha Irán nukleáris létesítményei meg is úsznak egy kezdeti izraeli megtorlást – amelynek elindítását Burns értékelése szerint „viszonylag korán” észlelnék –, Izrael és az Egyesült Államok casus belliként kezelnék, amiért kulcsfontosságú iráni nukleáris létesítményeket vennének célkeresztbe. Bár Izrael komoly kárt tud okozni Irán megerősített és az országban szétszórt nukleáris létesítményeiben, a programot csak az Egyesült Államok tudja jelentősen visszavetni.

A második problémát ironikus módon az iráni kormány saját intézkedései okozzák. Az atomfegyver mint végső elrettentő eszköz mellett szóló érveket aláássa, hogy idén két nukleáris fegyverrel rendelkező hatalom ellen is hajlandó volt hagyományos támadásokat végrehajtani: Izrael és Pakisztán ellen. Más szóval, ha Irán célja nem csupán a rezsim fennmaradásának biztosítása, hanem az ellenfelek visszatartása az ellencsapásoktól, akkor különösnek tűnik, hogy az elrettentés megerősítését olyan eszközöktől várják, amelyek Teheránt magát nem tudták elrettenteni.

A harmadik kihívás, amely a nukleáris arzenál kiépítése felé való elmozdulással járna, az, hogy – legalábbis rövid és középtávon – valószínűleg minden olyan kilátás összeomlik, hogy a nukleáris programot a nemzetközi szankciók alóli felszabadulásként használják fel. A kormány még szeptember elején is tesztelte a megújított kötelezettségvállalás lehetséges paramétereit a nyugati hatalmakkal. Ha Teherán nukleáris fegyvereket fejlesztene, a 2015-ös nukleáris megállapodás európai résztvevői (Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság) szinte biztosan felülvizsgálnák ezeket az előzetes lépéseket. Ehelyett vezető szerepet vállalnának a feloldott ENSZ-szankciók visszaállításában, és az iszlám köztársaságot az ENSZ-alapokmány értelmében a nemzetközi biztonságot fenyegető veszéllyé minősítenék. 

Irán vezetői számára ennek a sebezhetőségnek a felfedezése fokozottabb kockázatvállalási kedvet hozhat. Olyan kockázatokat vállalhatnak, amelyek reményeik szerint kompenzálják növekvő kudarcaikat, és megelőzik a jövőbemieket. A nukleáris doktrína megváltoztatása azonban valószínűleg nem oldja meg az iszlám köztársaság stratégiai dilemmáit.

Az elmozdulás a nukleáris fegyver kifejlesztése felé rövid távon valószínűleg konfliktushoz vezetne. Hosszabb távon még a végső elrettentő eszköz megszerzése sem feltétlenül biztosítaná a rezsimet a belföldi és külföldi ellenséggel szemben, akik továbbra is ki fogják használni annak gyenge hírszerzését, a hagyományos hadviselés terén mutatkozó gyengeségeit, a gazdaság gyengélkedését és a rendszer erodálódó legitimitását.

(Borítókép: Hassan Firoozabadi vezérőrnagy áll a többi katonai parancsnok mellett az iráni–iraki háború 31. évfordulójára emlékező felvonuláson, 2011. szeptember 22-én Teheránban, Iránban. Fotó: Kaveh Kazemi / Getty Images)