Ezekre a kérdésekre is kereste a választ az NKE EJKK John Lukacs Intézete és a Habsburg Ottó Alapítvány szervezésében tartott Európa Klub, amelynek vezértémája az Európai Unió és Kína kapcsolata volt.
Prőhle Gergelynek, az intézet programigazgatójának megnyitója után elsőként Christian Geinitz német újságíró beszélt, aki azzal kezdte, hogy az évfordulók nagyon fontosak a kínaiak számára, különösen most, hogy október elején volt a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 75. évfordulója. A modern Kína kialakulásának felelevenítésével együtt hívta fel a figyelmet Hszi Csin-ping elnök 2012-ben meghirdetett nagy ívű fejlesztési tervére.
Szocialista és virágzó, szocialista és demokratikus, szocialista és gazdaságilag erős jelzősor nem zárja ki egymást – legalábbis a kínai fogalomrendszerben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója utalt arra, hogy a kínai gazdaságfejlesztés az elmúlt szűk 20 évben Kínát a világ egyik megkerülhetetlen országává tette. Ennek értelemszerűen voltak olyan elemei, amelyek a múltban gyökereznek, mint például a régmúltból újjáélesztett Egy út, egy övezet kezdeményezés, amely gyakorlatilag az ősi Selyemútra hajaz.
Ma már ott tartunk, hogy a kínai gazdaság olyan hatalmasra nőtt, amely egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy megbukjon, és ezt ma már senki nem kívánja a világon, hiszen az óriási káoszhoz vezetne – gazdasági értelemben. Az ország egyértelműen elérte a szuperhatalmi státuszt.
A sort Valérie Niquet, a Foundation pour la Recherce Stratégique vezető kutatója azzal folytatta, nem szabad elfelejteni, hogy a mostani modern Kína alapjait gyakorlatilag Mao halála után Teng Hsziao-ping gazdasági reformjai teremtették meg. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a kínai gazdaság jelenlegi lassulását úgy is tekinthetjük, mint egy hatalmas, de még mindig közepesen fejlett gazdaság egészének a teljesítményét, ami előtt még egy sor belső probléma megoldása áll.
Nemcsak a világnak, de Kínának is elengedhetetlenül szüksége van az Ázsián kívüli piacokra, így Európára és Észak-Amerikára. Kínára ma is egyértelműen lehetőségként kell tekinteni, elsősorban gazdasági szempontból.
Eszterhai Viktor tudományos munkatárs az uniós–kínai kapcsolatokat elemezte, méghozzá 500 éves távlatból indítva, felidézve a portugál hajósok első találkozását a kínaiakkal. És mi volt az akkori kapcsolatteremtés lényege? Természetesen az, hogy valamiféle profitra tegyenek szert a gazdasági kapcsolatok révén. Az EU és Kína kezdeti kapcsolatait az európai cégek megjelenése jellemezte az ázsiai országban, majd idővel ezt követték a befektetések, végül pedig a piackeresés.
Az NKE John Lukacs Intézet, Eötvös József Kutatóintézet munkatársa arra is felhívta a figyelmet, hogy az EU elég nehezen veszi észre, hogy egy már egy változó világ veszi körül, ahol kibocsátásban, technológiai fejlettségben lemaradt az Egyesült Államok és Kína mögött. Véleménye szerint azon is el kellene gondolkodni, hogy
vajon meg tudjuk-e változtatni, és a mi feladatunk-e a nem túl demokratikus berendezkedés hibáira felhívni ennek a szuperhatalomnak a figyelmét.
Először tisztáznia kellene az Európai Uniónak, hogy mire is törekszik Kínával kapcsolatban. Mire is van szüksége? Nyersanyagokra, piacra, befektetési lehetőségekre? Ami valójában manapság kellene Kínától, az pénz és technológia, mert ezeknek a kontinens híján van.
A panelbeszélgetés során előjött az is, hogy gyakran azért nem veszik már figyelembe Európát, mert igaz Henry Kissinger amerikai külügyminiszter egykori mondása, hogy ha szovjetekkel akarok beszélni, hívom Moszkvát, de ha Európával történik valami, akkor kit kell felhívnom. Manapság is valami hasonló helyzet látszódik kifelé az unió egészéről. Az egyik panelista arra hívta fel ennek kapcsán a figyelmet, hogy Peking ebben a megközelítésben azon az állásponton volt, hogy ha egyezkednie kellett korábban Európával valamiért, akkor Angela Merkelt hívták fel. Ma már ez nincs így.
(Borítókép: Hszi Csin-ping és Emmanuel Macron elnök Párizsban 2024. május 6-án. Fotó: Kiran Ridley / Getty Images)