Mi lesz Kína hosszú távú ideológiai irányvonalával, ha Hszi Csin-ping elnök végül távozik a színről? Ez az opció egyhamar nem valószínű, de egy hetvenéves emberről beszélve a lehetőség elég reális ahhoz, hogy arra kényszerítse a világot, kezdje el komolyan átgondolni ezt a kérdést.
A címben feltett kérdés helyett a valódi inkább az, hogy a Hszi Csin-ping által véghez vitt mély strukturális és kulturális változások a kínai vezetők következő generációja alatt is fennmaradnak-e. Lehet, hogy az ő sajátos „marxista nacionalizmusa” − amelyet a politikában és a gazdaságban balra fordulás jellemez, miközben a külpolitikát a nacionalista jobboldalra helyezi − még szélsőségesebbé válik, ha a hozzá lojális politikusok fiatalabb generációja viszi tovább a zászlót? Esetleg a „Hszi Csin-ping-gondolat” először fokozatosan elhalványul, ahogyan az 1976 és 1978 között a maoizmussal történt, mielőtt Teng Hsziao-ping és utódai végleg elvetették volna?
A Hszi Csin-ping utáni Kínát számos tényező fogja alakítani, amelyek közül a legfontosabb az időzítés lesz. Az elnök addig mindenképp hivatalban akar maradni, amíg biztos nem lesz abban, hogy az őt a párt legfelsőbb vezetői posztjain követő generáció osztozik ideológiai irányvonalában és buzgalmában. Ez problémát jelent. Hszi folyamatosan azzal vádolja a saját és a közvetlenül alatta lévő generációt, hogy hagyták, hogy a korrupció, a karrierizmus és az ideológiai zűrzavar uralkodjon. Ezért a párthelyreigazítási kampányokat úgy tervezték, hogy félelmet keltsenek − írja a Foreign Policy hasábjain Kevin Rudd, Ausztrália volt miniszterelnöke és volt külügyminisztere, Ausztrália jelenleg az Egyesült Államokba delegált nagykövete. Rudd az Oxfordi Egyetemen doktorált politikatudományból.
Hszi valószínűleg továbbra is óvatos marad, ha egyáltalán bárkiben is megbízik, aki az elődei alatt jelentős pozícióba került. Az is kétséges számára, hogy ők rendelkeznek-e személyes elkötelezettséggel az iránt, hogy ideológiai és politikai programját a jövőben is folytassák. Ösztönösen addig akarna hatalmon maradni, amíg a fiatalabb pártfunkcionáriusok kritikus tömege, akik egyetemi tanulmányaikat már az ő irányítása alatt kezdték, el nem érik a magasabb politikai tisztségeket. Állandó felhívása, hogy „merjünk küzdeni”, az ország pártiskolai hálózatain keresztül hangzott el, és különösen a fiatalabb káderekre összpontosított. Ezzel az ő fiatalos idealizmusukra apellált, amit még nem „rontott meg” a közelmúlt „féktelen materializmusa” és „burzsoá befolyása”.
A párt jövőbeli vezetőségének megtisztítására irányuló erőfeszítés azonban azt jelentené, hogy elsősorban az 1995 után született káderekre támaszkodnának, akik még gyerekek voltak, amikor Hszi először került hatalomra. Azonban a 2032. évi 20. pártkongresszusra ez a generáció maximum 37 éves lenne, vagyis aligha lenne elég idős ahhoz, hogy a Központi Bizottság póttagjává nevezzék ki. Az ezt követő két kongresszuson, 2037-ben és 2042-ben, amikor Hszi a 85. és 90. életévét töltené be, ők a 40-es éveik közepén lennének − ami az optimális életkor ahhoz, hogy a fiatal kínai nacionalisták e felnövekvő nemzedékét valódi hatalmi pozíciókba, sőt esetleg a Politbüróba is bejuttassák. Más szóval, hosszú időbe telne, hogy a „reform és nyitás” utáni nemzedékből nagy számban kinevezzenek kádereket a párt legmagasabb pozícióiba.
Bár lesznek más ideológiai konzervatívok és lojális káderek a párt vezetői között, akikben Hszi megbízik, ez a fiatalabb generáció jelenti a legnagyobb reményt és politikai védőbástyát az ideológiai revizionizmus ellen, ha ő távozik a színről. Ők biztosítanák a központi pártvezetés politikai támogatásának ballasztját, amelyre kijelölt utódjának szüksége lenne ahhoz, hogy elkerülje a hatalomból való kiszorulást. Ezért minél tovább marad hivatalában az elnök, annál valószínűbb, hogy képes lesz hosszú távú ideológiai folytonosságot biztosítani.
A Hszi utáni kínai politikát az előttünk álló évtized kibontakozó geopolitikai és geoökonómiai folyamatai is befolyásolni fogják. Messze a legfontosabb külső stratégiai fejlemény Tajvan jövője lesz. Ha az amerikai elrettentés kudarcot vall − akár az amerikai, tajvani és szövetséges katonai képességek elégtelensége, akár az amerikai politikai akarat kudarca miatt −, és az elnök gyorsan és (viszonylag) vértelenül erőszakkal elfoglalja Tajvant, akkor a kínai belpolitikában elfoglalt pozíciója támadhatatlanná válik. Elérné ugyanis azt, amit Mao nem tudott elérni az anyaország újraegyesítésével. Ezután valószínűleg elindítaná azt, amit a Pax Sinica új korszakának neveznének, miközben az Egyesült Államok geopolitikai hanyatlása Ázsiában és idővel az egész világon megindulna. Tajvant Kínában és a tágabb régióban mélyreható geopolitikai fordulópontnak tekintenék. Belpolitikailag ez maximálisan előnyös körülményeket biztosítana ahhoz, hogy biztosítsa a kívánt politikai utódlást és ideológiai örökségének folytatását.
Ezzel szemben, ha erőszakkal próbálná megoldani a tajvani kérdést, és katonai vereséget szenvedne, aligha lenne kétséges, hogy távoznia kell hivatalából. Egy ilyen vereség, amely több mint egy évtizedes hivatalos propagandát követne, miszerint Hszi egymaga tette hatalmassá Kínát, a legnagyobb megaláztatás lenne. Valójában magának a rendszernek a legitimitása is megkérdőjeleződne.
A harmadik − és jelenleg legvalószínűbb − forgatókönyv azonban az, hogy a 2020-as években is fennmarad az elrettentés, és a háború elkerülhető. Ebben az esetben Tajvan keveset jelentene az elnök utódlási tervei részéről.
Ugyanilyen fontos, hogy ha a híresen magabiztos és a status quo-t kihívó Hszi úgy ítéli meg, hogy a kockázatok még mindig túl nagyok ahhoz, hogy erőszakkal elfoglalja Tajvant, akkor nagyon valószínűtlen, hogy utódai hajlandóak lennének erre. A hosszú távú nemzeti egység alternatív diplomáciai keretei ilyen körülmények között a Peking és Tajpej közötti tárgyalások új szakaszában válhatnak lehetővé. Ezen okokból kifolyólag – mivel Hszi szeretné felülmúlni Mao nemzeti újraegyesítésről szóló eredményeit, és ezt még a Kínai Népköztársaság 2049-es századik évfordulója előtt megtenni – az ő hivatali ideje a Tajvanért folytatott háború lehetőségét illetően a legnagyobb veszélyt jelentő időszak. A tajvani kérdés hatékony elrettentéssel történő kezelése ezen időszak alatt továbbra is a legkritikusabb stratégiai feladat a status quo támogatói számára − írja Kevin Rudd a The Avoidable War (Az elkerülhető háború) című könyvében.
A Kínai Kommunista Párton (KKP) belüli domináns belpolitikai dinamika, miután Hszi végül elhagyja a színpadot, valószínűleg a párton belüli természetes önkorrekciós folyamatok része lesz. Történelme során a KKP vezetése a bal- és jobboldal, a konzervatívok és a reformerek, az izolacionisták és az internacionalisták között ingadozott − ez az „ellenőrzés és felszabadítás” jelensége. Az 1949 utáni időszakban például Mao baloldalisága dominált az osztályharc, a földbirtokellenes mozgalom, a kollektivizált mezőgazdaság és az államosított ipar hangsúlyozásával. Ez egészen az 1956-os 8. pártkongresszusig tartott, amikor a pragmatisták a párt gazdasági súlypontjának újrarendezésére törekedtek a stabil gazdasági fejlődés és a kereskedelem előmozdítása érdekében.
Mao 1958-ban a Nagy Ugrással vágott vissza, ami széles körű éhínséghez vezetett, mivel a mezőgazdasági termelés rovására igyekezett felgyorsítani az iparosítást. A gazdasági pragmatisták – akkoriban Teng Hsziao-ping vezetésével – az 1960-as évek elején támadásba lendültek, Mao pedig a kulturális forradalommal vágott vissza, megtisztítva „jobboldali” politikai ellenfeleit, és megduplázva a mezőgazdasági és ipari kollektivizálás mértékét. Ennek Mao 1976-ban bekövetkezett halála, Mao baloldali tévedéseinek hivatalos megtagadása és Teng 35 éves reform- és nyitási korszakának elindulása vetett véget, ami évtizedek óta először újra felkarolta a magánszektort.
A világ számára az a kihívás, hogy az elrettentés és a diplomácia kombinációjával, válságok, konfliktusok és háborúk nélkül, hatékonyan navigáljon a Hszi-korszakban. Egy háború, bármilyen kimenetelű is legyen, elképzelhetetlen mértékű pusztítást okozna. Emellett a kínai, amerikai és globális politikát és geopolitikát is kiszámíthatatlanul megváltoztatná. A világ soha többé nem lenne ugyanaz.
(Borítókép: Hszi Csin-ping kínai elnök a Népek Nagy Csarnokában 2013. szeptember 18-án Pekingben. Fotó: Feng Li / Pool / Getty Images)