Csak idő kérdése volt, hogy mikor fog megbukni a német kormány, hiszen a pártok klasszikus színei miatt közlekedésilámpa-koalíció, a szociáldemokrata SPD, az ökobaloldali Zöldek, valamint a liberális FDP között húzódó ideológiai ellentétek miatt az valójában sosem működött. Az FDP-s egykori pénzügyminiszter, Christian Lindner kirúgása a kormányból már csak a záróakkordja ennek a korábban nagy reményekkel induló kapcsolat végének.
Miközben a világ 2024. november 6-án az Egyesült Államokra és Donald Trump visszatérésére figyelt, Németországban egy teljesen más dolog kötötte le az ottani politikai életet:
Olaf Scholz végre kirúgta pénzügyminiszterét, Christian Lindnert, ami után Lindner pártja kilépett a kormányból, amivel a kancellár megbuktatta saját kormányát.
Ráadásul Scholz időközben azt is bejelentette, emiatt bizalmatlansági indítványt nyújt be az immáron kisebbségben kormányzó szociáldemokrata SPD és ökobaloldali Zöldek vezette kormánya ellen, amit valószínűleg a Bundestagba immáron többségbe kerülő ellenzék támogatni is fog, ami láncreakcióként a parlament feloszlatásával, majd előrehozott választások kiírásával fog járni.
Ha Scholz betartja az előzetesen ígért, 2025. január 15-i bizalmatlansági szavazás dátumát, akkor utána 21 napon belül a német elnök feloszlatja a jelenlegi Bundestagot, ami után 60 nappal a németek az urnákhoz járnának leadni szavazataikat – menetrend szerint így legkésőbb április 6-án a jobbközép-kereszténydemokrata CDU/CSU Friedrich Merz vezetésével várhatóan meg fogja nyerni az egyébként őszre tervezett szövetségi választásokat.
A lépés nem volt váratlan, hiszen a pártok klasszikus színei miatt közlekedésilámpa-koalíciónak nevezett SPD–Zöldek–FDP-kormány kormányzása mindig a konstans válságokból és belső ellentétekből állt, szeptemberben pedig már nyíltan arról beszéltek, hogy kétlik, hogy karácsonyig kihúzná a koalíció.
a koalíció tagjai közül mindenki a kormány bukását szerette volna, a kérdés csak az volt, hogy az SPD-s Olaf Scholz rúgja ki az FDP-s Chirstian Lindnert, vagy Lindner fog önként távozni.
Az FDP ugyanis kormányon mindig konfliktusban állt a két nagyobb koalíciós partnerével: a fiskálisan konzervatív Lindner nem szeretett volna annyi pénzt az SPD jóléti programjaira vagy a haderőfejlesztésre, ahogy a zöld alkancellár, Robert Habeck környezetvédelmi programjaira se szeretett volna annyit szánni az államkasszából, hiszen Lindner a kampányban azt ígérte, hogy rendbe fogja tenni a költségvetést – már az idei költségvetésben is csak nehezen sikerült megállapodniuk tavaly.
Emögött pedig nem kizárólag szakpolitikai viták álltak, hanem súlyos, egymásnak teljesen ellentmondó ideológiai ellentét húzódott meg.
Míg az SPD és a Zöldek nagy, gondoskodó államot képzeltek el, kiterjedt szociális programokkal, addig az FDP a szigorú, kevésbé költekező kis államot szeretett volna, ahol adócsökkentéssel lehetőséget teremtenek, hogy a piac és az állampolgárok saját sikereinek a kovácsai legyenek.
E feloldhatatlan ellentétet végül nem is tudták kezelni, így a kérdés csak az volt, hogy ez az érdekházasság mikor ér véget és annak mennyire lesz csúnya a vége: végül a dátum november 6-a lett, a válás pedig ennél csúnyább nem is lehetne.
Scholz hivatalosan azzal magyarázta Lindner elbocsátását, hogy pénzügyminiszterével nem tudnak megállapodni a jövő évi költségvetésben, és az álláspontok közötti különbség akkora, hogy arra nem lehet hidat építeni, emiatt inkább kirúgja – egyébként Lindnernek ez is volt a célja.
Ugyanis a kormányra kerülésük előtt hiába értettek egyet például a marihuána legalizációjában a pártok, a gazdaságpolitika kapcsán vallott, teljesen ellentétes meggyőződésükből adódóan nem tudtak együttműködni.
A legtöbb vita mindig az államadósság csökkentését célzó FDP visszakozásával ért véget: annak ellenére, hogy Lindner a kampány során az adósságfék visszavezetését ígérte, a koalíciós tárgyalások során belement abba, hogy e tervét ideiglenesen felfüggesszék és a koronavírus-járvány utáni helyreállítás miatt két évig ne vezessék be ismét az adósságféket, majd később pedig az ukrajnai háború miatt halasztották el megint ezt.
Ráadásul az ideológiaiak mellett személyes ellentétek is húzódtak a szereplők között, mivel Lindner sem Scholzcal, sem pedig Habeckkel nem jött ki egyáltalán és kevésbé tudtak együttműködni, emiatt Lindner lett a kormánykoalíció rossz zsaruja, aki nemet próbál mondani a két baloldali pártnak.
Részint emiatt pedig az FDP támogatottsága is bezuhant, ami immáron a párt jövőjét veszélyezteti.
Míg a 2021-es választásokon a liberális párt 11,4 százalékot ért el, jelenleg épp az ötszázalékos küszöb határára mérik a kutatások – olykor felette, olykor alatta. 2021 óta pedig összesen hét (!) tartományi parlamentből esett ki a párt a gyenge szereplése miatt, így Lindner a koalíciós partnereivel felvállalt konfliktusokkal próbálta meg csökkenteni az esést. Ezek néha be is váltak, például amikor a gázbojlerek ügyében vagy az uniós szinten már letárgyalt belső égésű motorok 2035-ös kivezetése kapcsán sikerült a párt terveit keresztülvinnie.
Ugyanakkor ez továbbra sem állította meg a párt zuhanását, emiatt már korábban is felmerült, hogy akár kilépnének a kormányból, vagy inkább kirúgathatják magukat, azonban a jövő évi választáshoz közeledve ez már nem kizárólag elméleti felvetés, hanem valódi tervvé is vált.
Azonban a válást végül nem sikerült szépen levezényelni:
Lindner kirúgása után az FDP-s miniszterek is felálltak, kivéve Voler Wissing közlekedési minisztert, aki a kormány helyett az FDP-ből lép ki.
Lindner terve – miszerint kirúgatja pártját a népszerűtlen kormánykoalícióból, hogy azután minden hibáért és kudarcért Scholzot okolja – végül nem úgy ment végbe, ahogy ő tervezte.
Wissing maradása miatt pedig az egykori pénzügyminiszter nem tudja a kormány felbomlását úgy beállítani, hogy azért kizárólag a kancellár és Habeck alkancellár felelős – Wissing épp pár nappal ezelőtt írt egy véleménycikket, amiben a kormányból való kilépés ellen érvelt, miszerint az a választók elárulása lenne Lindner és az FDP részéről.
Annak ellenére, hogy a kormánykoalíció felbomlása nem túl baráti módon történt meg, abból mind Scholz és Lindner is próbál profitálni:
a népszerűtlen Scholz a kormány megbuktatásával elérte, hogy az előrehozott választáson az SPD kénytelen legyen vélhetően vele elindulni.
A párton belül ugyanis többen azt tervezték, hogy a Joe Biden-kártyát előhúzva félreállítanák a kancellárt, azonban idő szűkében vélhetően erre nem lesz lehetőségük.
Amennyiben januárban immáron nemcsak lényegében, hanem jogilag is megbukik a Scholz-kormány, akkor a rövid, mindössze három hónap alatt a párt nem engedheti meg magának, hogy a kampány alatt kemény belső harcokkal foglalkozzon, hiszen azzal a jelenleg biztosnak mondható harmadik helyüktől és egy, a választás után lehetséges CDU/CSU–SPD-koalíciótól vehetnének búcsút, vagy legalábbis csökkentenék ennek az esélyét.
Míg Lindner a kirúgásával, majd pedig pártjának kormányból való kilépésével a továbbiakban ellenzékből próbálná öt százalék felé tornázni a pártját. Ez Wissing maradásával, valamint Lindner korábbi híres szavai – miszerint nem kormányozni jobb, mint rosszul kormányozni – miatt jelenleg nehezebb feladatnak tűnik.
(Borítókép: Christian Lindner német szövetségi pénzügyminiszter, Robert Habeck gazdasági és éghajlatvédelmi miniszter és Olaf Scholz kancellár részt vesz a 2024-es szövetségi költségvetésről szóló vitán a Bundestagban január 30-án Berlinben. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)