Ötven év után oldotta fel a görög titkosszolgálat annak az 58 hírszerzési jelentésnek a titkosítását, amelyek az 1974-es ciprusi görög nacionalista puccsról, valamint az azt követő török bevonulásról szólnak. Az információk új kontextusba helyezik Ciprus ötven évvel ezelőtti felosztását, tovább számos más történelmi eseményt. De vajon elkerülhető lett volna a szigetország máig tartó megosztottsága?
A dokumentumok amellett, hogy első alkalommal engednek betekintést az eseményekbe, új perspektívába is helyezik azokat. Az egyik, 1974. július 2-i jelentésben például az szerepel, hogy ciprusi tisztviselők figyelmeztettek arra, következményei lehetnek a görög katonai jelenlétnek. Egy másik pedig a kommunista hatalomátvételre vonatkozó aggályokra hívta fel a figyelmet, amennyiben a görög csapatok kivonulnának a szigetről.
De kiderült az is, hogy még a titkosszolgálatot sem tájékoztatták az első ciprusi államfő, III. Makariosz érsek megbuktatására irányuló tervekről. É
Érdekesség, hogy a török invázió megindulásáig nem készültek jelentések arról, mekkora katonai beavatkozásra készül Ankara, sem arról, hogy mikorra tervezik. Sőt, titkosszolgálati körökben a török csapatok megindulása előtt már hatalmas káosz uralkodott. A jelentések továbbá kitérnek arra is, hogy más országok hogyan viszonyultak a ciprusi válsághoz. Az iratok szerint az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia végig elfogult volt Törökországgal szemben, Washington politikáját egyenesen törökbarátnak minősítették.
Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett az 1974-es válsághoz, egészen az 1877–1878-as orosz–oszmán, a mai Balkán területén zajlott háborúig kell visszamennünk. A háború eredményeképp az oszmán befolyás jelentősen meggyengült a térségben, miután az Orosz Birodalom kezére került a mai Bulgária és Szerbia területe. A harcokat és a területi változásokat követően 1878 nyarán megtartották a berlini kongresszust, hogy a nagyhatalmak újrarajzolják a Balkán térképét.
Az események idővonalára ebben a szakaszban került fel Ciprus, amely 1571-es elfoglalása óta az Oszmán Birodalom része volt, ám a szultán igyekezett egyre több szövetségest maga köré gyűjteni a kongresszus idejére. 1878. június 4-én az Oszmán Birodalom Nagy-Britanniával kötött titkos megállapodást. A Ciprusi Egyezmény értelmében a sziget közigazgatását átadták a briteknek, akik cserébe támogatásukról biztosították az oszmánokat a berlini gyűlésen.
Ciprus ugyanakkor fontos stratégiai pont is volt: amellett, hogy a brit jelenlét védelmet jelentett az Oszmán Birodalom déli területei számára, bázisul szolgált Nagy-Britanniának, amely könnyebben tudott kaukázusi vagy közel-keleti műveleteket indítani. Az oszmánok anyagilag is profitáltak az egyezségből, a bevételek nagy része ugyanis a portához került.
A jó brit–oszmán viszony azonban nem tartott sokáig, a századforduló után egyre gyengülni látszott a szövetség. A britek a görögökkel kezdtek tárgyalni Ciprusról, amelyet átadtak volna nekik a kefalóniai Argostoli kikötőért cserébe. A megállapodás végül nem jött létre, a brit–oszmán kapcsolatok pedig még tovább romlottak az I. világháború alatt, amelyben a két ország ellentétes oldalon – a britek az antant, az oszmánok a központi hatalmak szövetségében – harcolt.
1915-ben felmerült az enózisz, azaz Ciprus Görögországgal való egyesülésének lehetősége, cserébe viszont a britek azt kérték, hogy a görögök az antant oldalán lépjenek be a világháborúba. A görögök azonban elutasították az ajánlatot és csak 1917-ben léptek be a háborúba. Miután az egyesülés lehetősége elmaradt, Nagy-Britannia Ciprus annektálása mellett döntött. Az I. világháborúban az antanthatalmak győztek, az Oszmán Birodalom pedig felbomlott, majd a lausanne-i békeszerződés értelmében lemondott Ciprusról.
A sziget 1925-ben koronagyarmattá lett Brit Ciprus néven, ekkoriban indultak meg az első nagyobb nacionalista mozgalmak mind görög, mind török oldalon. A görögök ugyanis abban bíztak, hogy brit segítséggel megvalósulhat az enózisz, amit viszont a törökök érthetően elleneztek. Idővel a görögök is megelégelték a külföldi erők jelenlétét: 1933-ban Kítion és Kerínia püspökei vezetésével felkelés tört ki, amelyet a britek levertek, száműzve a püspököket.
Kirill érsek 1933-as halála után pedig egy sor intézkedést vezettek be a görögök ellen, például korlátozták az iskolák működését, és új érseket sem engedtek kinevezni. A II. világháború alatt a britek és görögök a szövetségesek oldalán harcoltak és a felek között enyhülni látszott a viszony, a világégést követően azonban ismét kiújult a viszály.
1955-ben megjelent az EOKA, az egyik legnagyobb görög nacionalista szervezet, amely négy éven át folytatott gerillaháborút a brit gyarmati uralom ellen, ennek részeként időnként még közintézményeket is megtámadtak. A megmozdulásokhoz csatlakozott III. Makariosz érsek is, aki tárgyalóasztalhoz is ült a britekkel, ám az egyeztetések nem vezettek eredményre. Az ortodox vezetőt végül száműzték a szigetről arra hivatkozva, hogy kapcsolatban áll az EOKA-val.
Ciprus a polgárháború szélére sodródott, így a britek számára is világossá vált, kezelni kell a válságot.
A megoldás végül az lett, hogy megállapodást kötöttek a görög és török lakossággal arról, hogy átveszik a sziget irányítását, és 1960-ban kikiáltották Ciprus függetlenedését az Egyesült Királyságtól. A Ciprusi Köztársaság első elnöke pedig a korábban száműzött III. Makariosz lett.
Noha a függetlenséget kikiáltották, a szigeten a következő években sem a béke uralkodott, 1960 után a görögök és a török ciprióták közötti ellentét okozott újabb konfliktust. 1963-ra a görög–török vezetés válságba került, még a közigazgatási ügyekben sem jutottak dűlőre. III. Makariosz ugyan megpróbálta orvosolni a kialakult helyzetet, ám alkotmánymódosítási javaslatai zömében görög érdekeket szolgáltak, így azokat a török ciprióták ellenezték.
Ciprust ismét polgárháború fenyegette, a két közösség közötti összecsapások már mindennapossá váltak. Az egyik legsúlyosabb 1963 decemberében történt Nicosia városában, amikor a Véres karácsony összecsapásainak eredményeként több százan vesztették életüket mindkét oldalon. A görögök és a törökök végül tűzszünetet kötöttek, és engedélyezték, hogy Nicosiában pufferzónát hozzanak létre.
Görögországban viszont tovább küzdöttek az enóziszért: 1967-ben a katonai junta megdöntötte a kormányt, és bár III. Makarioszra egyre nagyobb nyomás nehezedett, feladta az egyesülés lehetőségét. Feltehetően török inváziótól tartott, és valószínűleg egy katonai diktatúra részévé sem akart válni. A junta végül 1974-ben megbuktatta III. Makarioszt, akinek helyét a törökellenes Nikosz Szampszon vette át, még nagyobb káoszt kavarva Ciprus körül. Törökország először azt vetette fel, hogy Nagy-Britanniával és Görögországgal együtt lépjenek fel a helyzet rendezésére, amelyhez a britek nem járultak hozzá, így Ankara megindította az Attila hadműveletet 1974. július 20-án.
A török invázió vezetett ahhoz a megosztottsághoz, amely még napjainkban is tart: a harcok következtében Ciprus északi területeiről görögök százezrei indultak meg délre, ahonnan pedig törökök menekültek északra. Nem sokkal később, július 23-án, pedig a görög katonai junta összeomlott, Szampszon pedig lemondott.
A hadművelet során a török csapatok a sziget területének körülbelül 36 százalékát vonták ellenőrzésük alá.
A harcok során többször is tűzszünetet kötöttek a felek, ám ezeket nem tartották be, végül augusztus 16-án Ciprus de facto két részre szakadt: az északi területek török, a déliek pedig ciprusi görög ellenőrzés alá kerültek, továbbá megérkeztek az ENSZ békefenntartó erői (UNFICYP) is, hogy megakadályozzák a további összecsapásokat. Szeptemberben az ENSZ felügyeletével még béketárgyalások is kezdődtek, de a kezdeményezések kudarcba fulladtak. Ezután 1975. február 13-án kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelynek függetlenségét kizárólag Ankara ismeri el.
Noha az ENSZ égisze alatt a felek aláírták 1975-ben a lakosságcsere-megállapodást, gyakoriak voltak az északon élő görögök esetében az erőszakos kitelepítések, aki pedig maradt, idővel a diszkriminatív korlátozások miatt hagyta el a régiót. Az egyik legismertebb szellemvárossá az egykor görögök lakta Varószia vált. A Famagustához tartozó városrész a ’70-es évek egyik legfontosabb turisztikai központja volt, igazi üdülőparadicsom luxusszállodákkal és sétálóutcákkal.
A görög–török harcok során azonban teljesen elnéptelenedett: egyrészt túl közel volt a frontvonalhoz, később pedig a török hadsereg teljesen lezárta, szögesdrótkerítést és katonai őrhelyeket húztak fel körülötte. A szellemvárosba először 2020 októberében lehetett újra belépni, ám Varószia továbbra is katonai ellenőrzés alatt áll, csak bizonyos részeit lehet bejárni. A város az elmúlt 50 évben szinte teljesen lepusztult, az épületek omladoznak, az infrastruktúra használhatatlanná vált.
Ciprus megosztottsága a mai napig egy politikailag megoldatlan kérdés Görögország és Törökország között. Ugyanakkor a rendezés kérdése évről évre felkerül az ENSZ és az Európai Unió napirendi pontjai közé, ám a megoldás legcsekélyebb jele sem látszik.
A szerző a Migrációkutató Intézet vezető elemzője.
(Borítókép: Egy házaspár sétál a pufferzónán keresztül, miközben a törökök által ellenőrzött északi Nicosiából a ciprusi főváros görög oldalára lépnek át a Páfosz-kapu gyalogos-határátkelőn keresztül 2012. június 28-án. Fotó: BEHROUZ MEHRI / AFP)