Mindenki Ukrajnáról és Gázáról beszél. Miért nem beszélnek Szudánról, ahol milliók éheznek, és talán százezrek haltak meg? Ez megint csak a hipokrita nyugati hozzáállás mintapéldája – panaszkodott a szerzőnek egy etióp professzor az októberi addisz-abebai látogatása során.
És bár az afrikai akadémiai elittől nem áll távol, hogy mindent a neokolonializmus szűrűjén keresztül lásson, ez esetben meg lehet érteni az elégedetlenségüket. Mert nem jó ugyan versenyeztetni egymással az emberi szenvedést, de kétségtelen, hogy ahhoz képest, mi folyik most Szudánban, nagyon kevés figyelem és még kevesebb konkrét segítség érkezik a probléma orvoslására.
Érdemes már az elején leszögezni néhány dolgot: a 2023 áprilisában kitört új szudáni polgárháború már a puszta számok alapján is a világ legsúlyosabb humanitárius katasztrófáját eredményezte. Pedig Afrika harmadik legnagyobb területű, 47 milliós állama már a harcok előtt sem volt a földi paradicsom: a korábbi konfliktusok eredményeképpen hárommillió belső és egymillió külső menekült volt az országban, miközben milliók szorultak humanitárius támogatásra.
A másfél éve tomboló új polgárháború azonban korábban nem látott válsághoz vezetett: 2024 végére 3,3 millió ember menekült el Szudánból, miközben a belső menekültek száma meghaladta a 11,3 milliót – utóbbi a legmagasabb érték a világon. Az ENSZ becslései szerint a lakosság több mint fele, 25 millió ember szorul humanitárius támogatásra elsősorban élelem és egészségügyi ellátás formájában. A harcok ugyanis lerombolták az ország infrastruktúrájának jelentős részét, miközben a mezőgazdasági termelés is számos helyen ellehetetlenült. Mindezek eredményeképp
kilencmillió ember nem jut hozzá a szervezet egészséges működéséhez szükséges élelemhez, egymillióan pedig éheznek:
konzervatív becslések szerint is több százan haltak már éhen, de a valós szám valószínűleg több ezer, ha nem tízezer lehet. A különbség oka, hogy a segélyszervezetek az ország jelentős részét nem érik el, így az emberek a külvilág számára ,,láthatatlanul” halnak meg. Jellemző, hogy adatokkal jórészt azon menekülttáborokból rendelkezünk, ahol még van külföldi jelenlét, és ahol még van minimális ellátás – belegondolni is szörnyű, mi lehet azokon a megyényi területeken, ahová semmiféle segítség sem jut el.
De nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változást is látunk. A szudáni konfliktus fő mozgatórugója egyrészt az államfő, Abdelfattáh al-Burhán és alelnöke, Muhammad Hamdan Dagalú Hamídtí közti személyes ellentét: mindkét erős ember a főhatalmat akarja. A két tábornok csaknem négy évig kormányzott kényszerű társbérletben, amikor is a korábbi diktátor, Omar al-Basír 2019-es megbuktatása után közösen, illetve időnként civil szereplők látszólagos bevonásával kormányoztak.
2023-ra azonban olyan mértékben elmérgesedett köztük a viszony, hogy a fegyveres megoldás mellett döntöttek. Másrészt ez egy tradicionális belső politikai, gazdasági és társadalmi centrum-periféria ellentét. A két tábornok személyes ambíciói mellett ugyanis fontos szempont, hogy míg al-Burhán a kartúmi arab elitet képviseli, a Darfúrból származó Hamídtí a tradicionális uralkodó csoportok által lenézett rizejgát törzsből származó arabokat. Ez eleve antagonisztikus ellentétté teszi a szembenállást: a kartúmi elit sosem fogadná el, hogy egy darfúri ,,jöttment” uralkodjon felette, Hamídtí viszont olyan mértékben vált megkerülhetetlen szereplővé az elmúlt években, hogy úgy tűnik, nem éri be kevesebbel, mint az ország vezetése.
A korábbi alelnök a hírhedt dzsandzsavíd milíciák vezetésétől – amelyek a 2000-es évek elején szisztematikus etnikai tisztogatások során 300 ezer embert öltek meg Darfúrban a nem arab etnikumok, elsősorban a fúrok, masszalitok, zaghawák közül – eljutott odáig, hogy Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek egyik legfőbb szudáni partnerévé vált. Egyrészt szudáni zsoldosok tízezreit biztosította a két ország jemeni háborús kalandjához (akiket a marketingszempontból átnevezett új fegyveres ereje, a Gyorsreagálású Támogató Erő – Rapid Support Force, RSF – soraiból toborzott), másrészt kulcsszerepet játszott a szudáni aranycsempészetben is, amelynek jelentős részét az emirátusokban értékesítik. Hamídtí ügyes szervező- és kapcsolatépítő képességét mutatja, hogy Moszkvával és a Wagner-csoporttal is jó viszonyt épített ki fegyverekért és politikai támogatásért, cserébe bevonva őket is az aranybizniszbe.
De nem csak ő: a szerzőnek a washingtoni Hudson Institute egyik kutatójával történt 2023. májusi találkozója során beszélgetőpartnere azt az álláspontot képviselte, hogy al-Burhán és a Szudáni Fegyveres Erők (SAF) gyorsan elbánnak Hamídtível és az RSF-fel. Nem így történt: a felkelők mobilizálták külföldi kapcsolati hálójukat, és külső támogatókra – a jelentések szerint elsősorban az Egyesült Arab Emírségekre – támaszkodva olyan fegyverarzenált, drónokat, légvédelmi rendszereket, tüzérségi eszközöket, páncélozott harcjárműveket halmoztak fel, amikkel sikeresen vehették fel a harcot a kormányerőkkel szemben.
Így a háború első fél évében az RSF látványos sikereket ért el, és Szudán csaknem felét elfoglalta. Ezt követően azonban offenzívája elakadt, és jelenleg egy elhúzódó, többfrontos és pusztító háború zajlik. A két nagy hadviselő fél mellett ugyanis számos helyi milícia kapcsolódott be a küzdelembe, részben azok szövetségeseként, de részben saját kis háborúját harcolva az ország periferiális területein.
Bár egyes hatalmak, mint az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia, igyekeztek közvetíteni a felek között, a tűzszünethez arra lenne szükség, hogy al-Burhán és Hamídtí ne higgyen tovább a katonai megoldásban. Márpedig mindkét tábornok a teljes győzelemre játszik, és a személyes gyűlölet olyan mértékűvé vált, hogy nehéz elképzelni a tárgyalásos megoldást. Ráadásul a külső támogatók sem adták fel saját elképzeléseiket, és mindkét fél számára küldik a fegyvereket a harcok folytatásához.
Bár a kormányerők sem gondolkodnak sokat, ha civilek lakta területeken kell bombázni az RSF pozícióit, a volt dzsandzsavíd milíciákból kinőtt Gyorsreagálású Támogató Erő tevékenysége leírhatatlan borzalmakat hozott vissza Szudánba. El-Geneina városának elfoglalása után például házról házra járva kutatták fel és végezék ki a masszlit etnikum férfi tagjait – egyes becslések szerint csak itt 10 000 emberrel végeztek. A Csádba érkezett menekültek pedig arról számoltak be, hogy az RSF csak akkor engedte át őket az ellenőrző pontokon, ha fizettek. Rendszeres a tömeges nemi erőszak, a kínzás, a gyerekrablás is. Egy esetben pedig egy lebombázott piacról csak úgy engedték meg a sebesültek elszállítását a közeli város kórházába, ha a helyiek teherautónként, amikre a szerencsétleneket felrakták, 1500 dollárt fizettek a milíciának.
A több mint hárommilliós menekülthullám óriási terhet ró a környező államokra, különösen Csádra és Dél-Szudánra, amelyek maguk is súlyos kihívásokkal küzdenek. És továbbra sem látszik az alagút vége: egyelőre mindkét fél a katonai megoldásban hisz, és mivel külső támogatóik folyamatosan szállítják számukra a fegyvereket, nincs okuk tárgyalóasztalhoz ülni.
Amikor 2023 októberében Kairóban szudáni menekültekkel találkoztam, még bizakodtak, hogy a háború gyorsan véget ér, és hamarosan hazatérhetnek. De a többség egyre szkeptikusabb: közülük sokan indulnak tovább az Öböl-államok és Európa felé. Ez azonban a kisebbség: mint láthattuk, a menekültek többsége az országban marad, és egyre inkább a napi túlélésért küzd.
Amiben kulcsszerepet játszik, hogy mennyi segítség érkezik Szudánba, és az eléri-e a rászorulókat. Az idő ketyeg: csaknem egymillió ember van kritikus helyzetben országszerte, közülük naponta százak halnak éhen. Itt az ideje tehát, hogy a külső szereplők érdemi lépéseket tegyenek, és ha nem is tudják/akarják asztalhoz ültetni a feleket, legalább a több tíz millió szudáni elemi ellátásáról gondoskodjanak.
A szerző a Migrációkutató Intézet igazgatója.
(Borítókép: Fiatalok sétálnak egy romos utcán 2024. augusztus 27-én Omdurmánban, Szudánban. Fotó: Mudathir Hameed / picture alliance / Getty Images)