Bár az Egyesült Államok megválasztott elnöke a retorika szintjén nagyon keményvonalas Kínával szemben, ez a geopolitikai térben könnyen visszaüthet.
Donald Trump évek óta szidalmazza Kínát, és az Egyesült Államok minden problémájának gyökerét benne látja. Sajnálkozott Washington Pekinggel szembeni hatalmas kereskedelmi deficitje miatt, és Kínát hibáztatja az amerikai ipari központok tönkretételéért. Ragaszkodott ahhoz, hogy a koronavírus-járvány Kína hibája.
Nemrégiben az amerikai opioidválságot is Pekingre fogta, azzal vádolva Kínát, hogy fentanillal „támadja” az Egyesült Államokat. Kína Trump gyűlésein és sajtótájékoztatóin szörnyű ellenfélként jelent meg, olyan ellenségként, akit csak Trump tud legyőzni. Első hivatali ideje alatt több évtizedes politikát borított fel azzal, hogy kereskedelmi háborút kezdeményezett Kínával. Második ciklusa kezdetére készülve retorikája és kinevezései azt sugallják, hogy még jobban felturbózza ezt a keményvonalas megközelítést − írja a Foreign Affairs.
Kína vezetői azonban nem félnek Trumptól. Sokat tanultak az első ciklusából. A gazdasági protekcionizmusra való hajlama további vitákhoz és növekvő feszültségekhez fog vezetni, de Peking úgy véli, hogy képes lesz eligazodni a konfrontációkban. Ráadásul Trump csökkenő elkötelezettsége az amerikai szövetségesek iránt más országokat is arra fog ösztönözni, hogy bebiztosítsák magukat, és kapcsolatokat építsenek Pekinggel, hogy ellensúlyozzák Washington kiszámíthatatlanságát.
Az Egyesült Államokkal való katonai összecsapások valószínűsége is alacsony. Mivel Trump külpolitikája soha nem mély ideológiai elkötelezettségen alapult, nem valószínű, hogy a két ország közötti versengés a hidegháború dimenzióit fogja felvenni. Trump nem akar háborúkba bonyolódni, és sokkal inkább a belföldi reformokra összpontosítana. Hamarosan azzal a szándékkal érkezik a Fehér Házba, hogy megfékezze Kínát, de a kínai vezetők nem rettegnek a visszatérésétől.
Peking nem hiszi, hogy a 2024-es amerikai elnökválasztás kimenetele nagyban befolyásolja az Egyesült Államok Kína-politikájának általános irányvonalát. Bárki is kerülne a Fehér Házba, Amerika következő elnöke mögött olyan kétpárti konszenzus állna, amely Kínát az Egyesült Államok globális dominanciáját fenyegető veszélyként fogja fel.
Természetesen nem marad minden ugyanolyan. Második ciklusában Trump Kína-politikája nemcsak Joe Bidenétől fog különbözni, hanem a saját első ciklusában képviselttől is. Fontos külpolitikai és nemzetbiztonsági pozíciókat töltenek majd be jobboldali szélsőségesek. Ők Kínát tekintik az Egyesült Államokra jelentett elsődleges fenyegetésnek.
A gyakorlatban azonban a Trump-elnökség több szempontból is előnyös lehet Kínának. Egyrészt a volt elnök ideológiai kérdések iránti viszonylagos érdektelensége enyhítheti a Pekinggel való rivalizálás néhány élét. Mivel a szemét a profitra szegezi, Trump sohasem törődött igazán például az emberi jogok védelmével. Nem érdeke, hogy Kína politikai rendszerét alakítsa, ezért nem valószínű, hogy szívesen beavatkozna Kína belügyeibe.
Peking nem tervezi ideológiájának nemzetközi terjesztését, a Kínai Kommunista Párt az otthoni politikai stabilitás fenntartására összpontosít.
A gazdasági és stratégiai konfliktusok növekedhetnek Peking és Washington között Trump második hivatali ideje alatt, de ezek nem fognak olyan ideológiai konfliktusokká eszkalálódni, hogy a két államot közvetlen ütközőpályára állítanák.
Trump politikai izolacionizmusa − gazdasági protekcionizmusának diplomáciai megfelelője − ahhoz vezethet, hogy az Egyesült Államok csökkenti a befektetést hagyományos szövetségesei védelmébe. A megválasztott elnök már régóta arról beszél, hogy azok csupán potyautasok. Ez arra késztetheti a szövetségeseket − mind az európai, mind a kelet-ázsiai államokat − hogy biztonsági játékként Kína felé is nyissanak. Vegyük például Szingapúr esetét. 2010-ben, amikor az amerikai–-kínai verseny erősödött, az ország a Kínához fűződő gazdasági kapcsolataira támaszkodott, miközben biztonság tekintetében az Egyesült Államokra számított. Sok más ország követte ezt a példát, köztük Japán, Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság.