Amikor 2015-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök Bassár el-Aszad diktátor kérésére csapatokat küldött Szíriába, több célt is szem előtt tartott. Meg akarta szabadítani Oroszországot a Krím 2014-es annektálása után elszenvedett nemzetközi elszigeteltségtől. Ismét befolyást akart szerezni a Közel-Keleten, ahol a Szovjetunió összeomlása után Oroszország már nem volt jelen.
Putyin olyan globális hatalomként akarta pozicionálni Oroszországot, amely képes támogatni szövetségeseit, és megállítani a baráti kormányok megbuktatására irányuló törekvéseket. A szíriai beavatkozás azt is lehetővé tette Oroszország számára, hogy átvegye a közel-keleti keresztények védelmezőjének szerepét − egy olyan szerepet, amelyről Putyin szerint a dekadens nyugati hatalmak lemondtak, és amely jól illeszkedik az orosz elnök azon törekvéséhez, hogy Oroszországot a keresztény értékek utolsó európai bástyájaként mutassa be.
Az Aszad-rezsim gyors összeomlása után Putyin nem sokat tud felmutatni ebből a programból. Oroszország közel-keleti katonai bázisainak elvesztésével néz szembe, és kevéssé törődött a szíriai keresztényekkel, akiket állítólag védelmezett, amikor Aszad világi kormányát a Hajat Tahrir al-Sham (HTS) iszlamista szervezet megbuktatta. Oroszország elszigetelődése a nemzetközi közösségtől pedig csak fokozódott a 2022-es ukrajnai invázió óta − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányában Alexander Baunov, a Carnegie Russia Eurasia Center tudományos főmunkatársa.
Oroszország beavatkozásának középpontjában a nyugati hatalmakkal nem szorosan együttműködő kisebb országoknak szóló üzenet állt: igazodjatok hozzánk, és mi megvédünk benneteket a nyugatiak által támogatott rendszerváltásoktól. Ez az üzenet közel egy évtizeden át hitelesnek tűnt. Most azonban a dolgok másképp festenek. Az, hogy Putyin céltudatosan az Ukrajna feletti teljes győzelemre összpontosít, másodlagos státuszba helyezte Oroszország többi külpolitikai célját. Aszad bukása nullifikálja Oroszország azon állítását, hogy a szövetséges kormányok számára a rezsim stabilitásának garanciája legyen. Úgy tűnik, amíg az ukrajnai háború zajlik, addig nem lesz képes a hatékony erőkivetítésre.
Ez már Oroszország hagyományos befolyási övezetének számos pontján megfigyelhető. Az évtizedek óta Azerbajdzsán és Örményország közötti hegyi-karabahi konfliktus − amelyben az örményeket támogatták − rekordidő alatt eldőlt az azeriak javára, az orosz „békefenntartók” kiszorultak a térségből. Az ország egyetlen repülőgép-hordozó anyahajója − a Riga már Liaoning néven a kínai flottát erősíti −, a Kuznyecov admirális egy balesetben pont azt a szárazdokkot rongálta meg, ami az egyetlen lenne, ahol javítható − ha az Egyesült Államok norfolki kikötőjét nem számítjuk, és nyilván nem számítjuk. Az oroszok nagy igyekezete, hogy Ukrajnát távol tartsa a NATO-tól, két rendkívül potens, Oroszországgal határos államot − Finnországot és Svédországot − kergetett a szövetség kebelére. A közép-ázsiai országok nagy részéről elmondható, hogy immár Kína befolyási övezetéhez tartoznak. Oroszország, úgy tűnik, már Afrikában sem képes megfelelő erőkivetítésre.
Baunov szerint Oroszország szíriai szerepvállalása a kezdetektől fogva Ukrajnához kapcsolódott. Moszkva a 2010-es évek arab tavaszát a kijevi Majdan-tüntetések és az egy évtizeddel korábban a posztszovjet országokat megrázó „színes forradalmak” folytatásának tekintette − mindezeket Putyin a saját rezsimje megdöntésére irányuló próbatételnek tulajdonította. Külsőleg szíriai beavatkozását terrorizmusellenes műveletnek állította be. Bár a Nyugat elutasította Oroszország részvételét a szíriai Iszlám Állam elleni partnerségre, elfogadta a valóságot, hogy Oroszország részt vesz a közös − vagy legalábbis céljában átfedő − ellenség elleni háborúban. Az Egyesült Államok, Törökország és több Öböl-állam katonai kommunikációs csatornákat hozott létre Oroszországgal, amiről már nem csak mint nemzetközi páriáról beszéltek.
Eközben Oroszország az Aszad-rezsim támogatása érdekében elmélyítette kapcsolatát Iránnal. Az Egyesült Államok tiltakozása ellenére S–300-as rakétákat szállított Teheránnak, és a nemzetközi szankciók megkerülésén dolgozott. Putyin nem zárkózott el a Törökországgal való vitáktól sem a szíriai lázadó erőknek nyújtott támogatása miatt, egészen odáig ment, hogy kereskedelmi szankciókat vetett ki Ankarával szemben. Ennek ellenére katonai beavatkozása nem fajult olyan konfliktussá a regionális szunnita államokkal, mint amilyet Putyin kritikusai jósoltak. Bár az orosz–török viszony az ellenségeskedés és a barátság között ingadozott (Putyin támogatta Recep Tayyip Erdogan török elnököt egy 2016-os puccskísérlet során), az Öböl-menti államok tiszteletben tartották, hogy Moszkva katonai erőt mutatott egy olyan problémás konfliktusban, amely korábban nehezen kezelhetőnek bizonyult. Aszadot visszavették az Arab Ligába, gyakoribbá váltak a magas szintű kapcsolatok Oroszország és az Öböl-menti országok között, nőtt a kereskedelem Oroszország és az Egyesült Arab Emírségek között, Szaúd-Arábia és Oroszország pedig egyeztetni kezdett az olajpolitikáról.
Az, hogy Oroszország feladta az Aszad-rezsim támogatását, hogy több erőforrást vonjon be az Ukrajna elleni harcba, szemléletesen mutatja, hogy Putyin kész mindent feláldozni a háborúban aratott teljes győzelemért. Bár igyekszik magát realistának beállítani, szinte minden más külpolitikai szükségszerűséget kizár, és teljesen belefeledkezett az ukrajnai háborúba.
Afrika, Ázsia, Latin-Amerika és a Közel-Kelet nagy részén Oroszországnak sikerült úgy eladnia ukrajnai háborúját, mint egy közös ügyért folytatott harcot: egy kevésbé Nyugat-központú világrendért, a pénzügyi rendszer nagyobb függetlenségéért és decentralizációjáért, valamint azért, hogy figyelmen kívül hagyhassa az emberi jogok megsértésével és az antidemokratikus kormányzással kapcsolatos, egyes nem nyugati országok által képmutatónak tartott nyugati kritikát. Számos ország – köztük Kína, India, Vietnám és a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok – lehetőséget látott Oroszország Nyugattól való elszigetelődésében. Amikor a nyugati cégek és befektetők bezárták boltjaikat Oroszországban, akkor a nem nyugati szereplők léptek be az orosz piacra, és segítettek Oroszországnak kijátszani a szankciókat. Oroszország mint szövetséges gyors összeomlásának látványa megváltoztathatja hajlandóságukat arra, hogy a Nyugattal való kapcsolatok rovására Oroszországhoz igazodjanak.
Putyin megpróbálta győzelemként beállítani Oroszország szíriai kudarcát, azt állítva, hogy megakadályozta egy „terrorista enklávé” létrejöttét az országban. Azonban Aszad bukása (és Oroszország közömbössége a rezsim összeomlása iránt) azt sugallja, hogy Putyin mindent alárendelt Ukrajnának. Ugyanakkor Putyin döntése, hogy Ukrajnát helyezi előtérbe, nem jelentheti az orosz ambíciók teljes feladását a közvetlen szomszédságán kívül. Szíria elvesztése inkább csak növelte az ukrajnai háború tétjét. Putyin sémájában Ukrajna a nyugati elit és egy új, orosz vezetésű rend közötti globális küzdelem fordulópontjává vált: amint Ukrajna elbukik, Oroszország azt reméli, hogy elfoglalhatja Grúziát és bármely más területet, amelyre vágyik, és ismét erős patrónusként adhatja el magát a világ országainak. Addig azonban Moszkva ígéretei üresen csengenek.
Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan figyelemmel kísérjük, pénteki, percről percre frissülő hírfolyamunkat itt találja.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök 2024. december 26-án Igorában, Oroszországban. Fotó: Contributor / Getty Images)