Kétrészes írásunkban arra keressük a választ, hogy mitől volt olyan erős és meghatározó az alavita kisebbség Szíria elmúlt fél évszázadában? A mostani cikk a történelmi hátteret igyekszik bemutatni.
A napokban összeomlott Aszad-dinasztia az olasz maffiacsaládok mintáit mutatta, de kevésbé romantikus, mint a filmbéli Keresztapa világa. Az alavita testvérek és unokatestvérek könyörtelen klánja uralta ugyanis Szíriában a titkosrendőrségi hálózatokat, irányította a politikai rendszert, a hadsereget, a gazdaságot és az illegális kereskedelmet is.
Csak az érezhette magát biztonságban, aki a „családon” belül volt.
De mit is jelentett náluk a „család”, kik is azok az alaviták? Honnan jöttek, miben voltak mások, mint a többségi szunniták, hogyan került hatalomra egy olyan felekezeti és népcsoport, mely évszázadokon át Szíria legszegényebb, leginkább megvetett és elmaradott közössége volt? S miért léptek fel oly kemény kézzel különösen a szunnita lakossággal szemben?
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása igényli, hogy több évszázadra tekintsünk vissza, ne csak Szíria elmúlt 50 évére.
Jelen írásban a szíriai alavitákról lesz szó, nem összekeverendők a török alevitákkal, noha közös a gyökerük. Ami biztos: önálló közösségi tudatukat számtalan vallás, szellemi irányzat, ideológia alakította. A történelem során Közép-Ázsiától a Balkán-hegységig terjedő széles földrajzi területen, különféle hiedelmekkel, spirituális tanokkal és kultúrákkal való kölcsönhatás révén formálódott. Az alavi fogalma valójában egy tág fogalom, amely különböző nyelvi és etnikai közösségeket takar, amelyekben azonos hitelemek vannak.
Egyes hitelemek a föníciai pogányságból, mazdaizmusból és manicheizmusból származnak; rituális gyakorlataik egy része a kereszténységből ismertek:
vallási szertartásaikban a kenyér és bor jelenik meg, és számos keresztény ünnepet ünnepelnek, beleértve a karácsonyt, az újévet, a vízkeresztet, a húsvétot, a pünkösdöt és a virágvasárnapot.
Maga az alavita szó pedig az iszlámhoz és azon belül annak síita ágához való tartozást hangsúlyozza, utalva Ali Ibn Abi Talibra, Mohamed Próféta vejére, aki a síiták első imámja.
A mértékadó szunnita körök azonban úgy tartják, hogy az alavita tanok és rítusok összessége – bármilyen hasonlóságot is mutassanak a keresztény vagy a síita vallással –, csupán „álruha”. Ami pedig a szunnita valláshoz való tartozásukat illeti, a sommás vélemény az, hogy nemhogy szunniták, de egyáltalán nem is muszlimok.
Mindezt megerősíteni látszik, hogy – egyes beszámolók szerint – az iszlám alapvető előírásait nem tartották be, sőt!
Már a XIV. századi utazó, Ibn Battuta is leírta, hogyan reagáltak akkor az alaviták a mecsetek építését elrendelő kormányrendeletre: „Minden falu a házaktól távol épített egy mecsetet, amelybe a falubeliek nem lépnek be, és nem is tartanak karban. Gyakran szarvasmarhákat és szamarakat helyeznek el benne. Amikor megérkezik egy idegen, és elmegy a mecsetbe, hogy elmondja az [iszlám] imára való felhívást, bekiabálnak neki: »Mindjárt jön a takarmányod!« Öt évszázaddal később újabb kísérletet tettek az oszmán hatóságok mecsetépítésre; a hivatalos nyomás ellenére ezeket továbbra is istállónak használták."
Sulayman Efendi al-Adhani a következőket írta róluk:
Minden szekta külső gyakorlatát átveszik. Ha találkoznak [szunnita] muszlimokkal, megesküsznek nekik, és azt mondják: »Olyanok vagyunk, mint ti, böjtölünk és imádkozunk.« De helytelenül böjtölnek. Ha bemennek egy mecsetbe muszlimokkal, nem mondják el az imákat; ehelyett leengedik és felemelik a testüket, mint a muszlimok, miközben átkozzák Abu Bakrt, Umart, Uthmant [a szunnita hagyomány fő alakjait].”
Való igaz, hogy az oszmánokat felváltó francia protektorátus (1921–1946) idején elveszett keresztényekként mutatták magukat. Amikor a pánarabizmus szele fújt, buzgó arabokká váltak. Majd a szocialisták között is nagy számban képviselték magukat. A Damaszkuszban élő több mint 10 ezer alavita szunnitának adta ki magát az idősebb Aszad hatalomra kerülése előtti években. Aszad elnöksége alatt az alaviták azt hangoztatták, hogy ők tizenkettes síiták, amely egyébként az Iránban uralkodó iszlám irányzat.
Matti Moosa meglátása szerint a vallási előírások ily mértékű figyelmen kívül hagyásán túl a saríának való meg nem felelés azt jelenti, hogy: „Az alavi élet a saját ritmusát követi, alapvetően eltérően a muszlimokétól. Az alaviták nem úgy viselkednek, mint a szunnita muszlimok; teljesen eltérő életmódot folytatnak.” Goldziher Ignác tömören fogalmazott: „Ez a vallás csak külsőre az iszlám. Fontos ezt nagyon világossá tenni: az alaviták soha nem voltak muszlimok, és most sem azok.”
Ha az alaviták alapvetően nem muszlimok, akkor nem „hitehagyottak”. S ha nem hitehagyottak, akkor nem vonatkoznak rájuk a saríából arra vonatkozó szankciók és retorziók sem. A folytonos „színváltás” egyrészt a túlélésüket is szolgálta egy ellenséges környezetben, másrészt tovább táplálta a többségi társadalom gyanakvását.
Az iszlám vallás a mai napig különösen ellenséges az alavizmussal. Más posztiszlám szektákhoz (mint például a bahá'ík és a kádi ahmadik) hasonlóan ők is ellentmondanak annak a kulcsfontosságú iszlám tantételnek, amely szerint Isten utolsó kinyilatkoztatása Mohamedhez jutott; ennek tagadását a muszlimok teljesen elfogadhatatlannak tartják. Az iszlám jog elismeri a judaizmus és a kereszténység legitimitását, mivel ezek a vallások megelőzték az iszlámot; ennek megfelelően a zsidók és a keresztények megőrizhetik hitüket.
De az alavitáktól megtagadják ezt a kiváltságot. Valójában az iszlám bizonyos előírásai azt követelik, hogy az olyan hitehagyókat, mint az alaviták, eladják rabszolgának vagy kivégezzék. A XIX. században egy szunnita sejk, Ibrahim al-Maghribi fatvát (rendeletet) adott ki, amely szerint a muszlimok szabadon elvehetik az alaviták tulajdonát és életét; és egy brit utazó feljegyzi, hogy azt mondták neki: „kegyesebb tett megölni egy alavitát, mint egy egész napot imádkozni”.
A gyakran üldözött alaviták földrajzilag is elszigetelték magukat a külvilágtól azzal, hogy saját vidéki régióikon belül maradtak. Csendben beépültek a hegyeikbe... Elszigetelve egy durva vidéken, ellenséges lakossággal körülvéve, nem kommunikáltak a külvilággal. Az alaviták titokban és elnyomásban kezdték élni magányos létüket. Az évszázados ellenségeskedés megviselte az alavita pszichét.
Amellett, hogy szunnita ellenségeik kárhoztatásáért imádkoztak, kívülállókat is megtámadtak. Heves és vad hegyi emberek hírére tettek szert, akik ellenálltak a hatóságoknak járó adók megfizetésének, és gyakran kifosztották a szunnita falusiakat a síkságon.
Az első világháború után, a fiatalok közül sokan elhagyták hazájukat, hogy máshol dolgozzanak. A fiak elmentek, hogy alantas munkát keressenek, vagy csatlakozzanak a fegyveres erőkhöz. (Ez utóbbinak jelentősége lesz az alavita Háfez al-Aszad és klánjának hatalomra jutásában). A lányok hét-nyolc éves korukban elmentek, hogy a városi szunnita arabok háztartásában dolgozzanak. Egyes becslések szerint az 1930-as és 1940-es években az alavita gyerekek negyedének volt szunnita apja, annak ellenére, hogy a muszlimok és az alaviták is mélyen szégyenletesnek tartották ezt a gyakorlatot. Samuel Lyde azt írta, hogy „az alavita társadalom állapota tökéletes pokol a földön”.
A történelmi változások azonban nekik kedveztek; amilyen váratlan volt napjainkban az Aszad család bukása, olyan váratlanul indult el a felemelkedésük. Cikkünk következő rész erről szól majd.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.
(Borítókép: A Damaszkusztól 65 km-re, 1500 m tengerszint feletti magasságban található Ma'aloula [arámi nyelven „ bemenet”] falu 2009-ben. Fotó: Eric-Paul-Pierre Pasquier / Gamma-Rapho / Getty Images)