Donald Trump védelmi miniszterjelöltje szerint a nők nem valóak a harctérre, mert szerinte egyszerűen nem elég erősek ahhoz, hogy gyalogsági, páncélos és tüzérségi egységekben szolgáljanak. Pete Hegseth azt kifogásolja, hogy a „csontsűrűségben, tüdőkapacitásban és izomerőben” mutatkozó nemi különbségek kizárják a nőket a harcból.
Január 14-én lesz a szenátusi meghallgatása Pete Hegsethnek, Donald Trump jelöltjének a védelmi miniszteri posztra jelölt jelöltjét. Többek között szexuális zaklatással és túlzott alkoholfogyasztással kapcsolatos vádakkal kapcsolatban kérdezik majd. Az is biztos, hogy a nőkkel és a háborúval kapcsolatos kérdésekkel is szembe kell néznie − írja a The Economist.
Nem kellene, hogy nők legyenek harci szerepkörben
– fogalmazott egy nemrégiben sugárzott podcastban.
Elismerte, hogy a nők „csodálatos” szolgálatot teljesítettek az amerikai fegyveres erőkben, és hogy a női vadászpilótákat szívesen látják, de azt állította, hogy a nők egyszerűen nem elég erősek ahhoz, hogy gyalogsági, páncélos és tüzérségi egységekben szolgáljanak. A nők felvétele óta „csökkentek a normák” – mondta.
Hegseth beavatkozása egy évtizedes integráció után következett be. Egyes fegyveres erők évtizedekkel ezelőtt feloldották a nőkre vonatkozó korlátozásokat: Svédország és Kanada 1989-ben, Finnország az 1990-es években. Másoknál a változás nemrégiben történt. Amerika az 1990-es és 2000-es években fokozatosan enyhített a szabályokon, de a legnagyobb lépés 2015-ben történt, amikor az Obama-kormányzat minden harci pozíciót megnyitott a nők előtt. Nagy-Britannia egy évvel később ugyanezt a lépést tette, és kijelentette, hogy nők is szolgálhatnak a fronton. Ez a tapasztalat számos tanulsággal szolgált.
Hegseth azt kifogásolja, hogy a „csontsűrűségben, tüdőkapacitásban és izomerőben” mutatkozó nemi különbségek kizárják a nőket a harcból. Ennek két aspektusa van. Az egyik a fokozott sérülésveszély a kiképzés alatt. A brit hadsereg egyik tanulmánya szerint a nőknél kétszer olyan magas volt a mozgásszervi sérülések aránya az alapkiképzésben, mint a férfiaknál. A női jelöltek háromszor nagyobb valószínűséggel szenvedtek el terheléses törést – és tízszer nagyobb valószínűséggel szenvedtek csípőtáji törést –, mint a férfiak.
A második szempont a harci feladatok elvégzéséhez szükséges fizikai képesség. A legrészletesebb bizonyíték erre vonatkozóan az amerikai tengerészgyalogság egyik tanulmányából származik, amelyben egy-két nőt is magában foglaló vegyes egységeket állítottak szembe kizárólag férfiakból álló egységekkel egy sor valósághű tesztben – jelzőkészség, tüzérségi lövedékek töltése és hasonlók szempontjából. A 134 feladatból 93-ban a kizárólag férfiakból álló egységek jobban teljesítettek. Csak két feladatban győztek a vegyes egységek. A vegyes egységeknél a sebesültek evakuálásának ideje magasabb volt. A tanulmány ellentmondásosnak bizonyult. Ray Mabus, a haditengerészet akkori minisztere kritizálta a tervezetet, és felülbírálta a következtetéseket, követelve, hogy a tengerészgyalogosok ettől függetlenül integrálódjanak.
Egyesek azt állítják, hogy a technológia miatt a fizikai erő kevésbé fontos a katonák körében. Ez igaz lehet bizonyos szerepkörökre, például a drónpilótákra. De a gyakorlatban az erő még mindig számít. Anthony King, az Exeteri Egyetem hadtudományi professzora, aki nemrégiben belső jelentést írt a brit hadsereg kultúrájáról, beleértve a nők szerepét is, rámutat, hogy a második világháborúban egy átlagos gyalogos körülbelül 20 kilogramm felszerelést cipelt a harcban, míg az afganisztáni Helmand tartományban 36 kilogrammot, és a terhek rendszeresen elérik a 45 kilogrammot. Megjegyzi, hogy még a férfiak körében is csak az újoncok 30 százaléka felel meg a harci fegyverzetben való szolgálathoz szükséges követelményeknek.
Hegseth és társai nem csak azzal érvelnek, hogy a nők alkalmatlanok a harcra. Úgy vélik, hogy a nők jelenléte aláássa a kohéziót a hadseregben. Ezt a nézetet sokkal kevesebb bizonyíték támasztja alá. King szerint a 20. századi sorkatonai erők gyakran támaszkodtak a férfiak összetartására (és a faji szolidaritásra), hogy képzetlen csapataikat összefogják, de a modern hivatásos hadseregekben a jó kiképzés ennek hatékony helyettesítője. A brit védelmi minisztérium megbízásából készült tanulmány szerint a férfiak nem értékelték alacsonyabbnak az összetartást, ha nők is jelen voltak. A nők maguk is alacsonyabb kohéziót tapasztaltak, mint a férfiak. A tanulmányból azonban nem derült ki egyértelműen, hogy ez azért volt-e, mert nők voltak, vagy azért, mert a nők általában kevesebb ideig szolgáltak, kevésbé jól ismerték a csapat többi tagját, és valószínűleg fiatalabbak is voltak.
King azt mondja, hogy tapasztalatai szerint vannak olyan esetek, amikor a női újoncoknak való megfelelés érdekében enyhítettek a normákon. Sokkal gyakoribb, hogy a nőket kettős mérce szerint ítélik meg. „Egy sikeres nőt a tiszteletbeli férfi státuszába helyeznek, és úgy kezelnek, mint egy jó pasit” – mondja King. „De amint hibázik, a hiba a nemi megkülönböztetés esetévé válik.” Ehhez jönnek még más tényezők, többek között a szexuális visszaélések.