Még be sem iktatták újból a hivatalába, máris fejüket fogják a világ vezetői és államfői Donald Trump hajmeresztő kijelentései miatt. A republikánus elnök visszatérésével kapcsolatban szinte csak egyetlen egy dolog biztos: az, hogy semmi sem biztos! Könnyen meglehet, mindez csak egy politikai tárgyalási stratégia, de nagyon veszélyesen is elsülhet.
Amikor Donald Trump 2016-ban először indult az amerikai elnökválasztáson, nagyon sokszor őrültnek tűnt – a szó mindkét értelmében (az angol mad szó egyszerre jelent őrültet és dühöset – a szerk.). Trumpnak nem okozott gondot dühének kimutatása a kampánykörúton. Egy 2016-os republikánus előválasztási vitában erre az érzelemre támaszkodott, és azt mondta, hogy „szívesen elfogadja a harag köpenyét”, mert szerinte az országban „káosz” uralkodik, és inkompetens emberek irányítják.
Nyilatkozatról nyilatkozatra hangsúlyozta, hogy másfajta elnök lesz, mert hajlandó egy kicsit őrültnek, egy kicsit kiszámíthatatlannak lenni. 2015-ben azt mondta egy interjúalanyának, egy másik üzletembert idézve: „Van egy bizonyos kiszámíthatatlanság Trumpban, ami nagyszerű.” Az akkori kampány első nagy külpolitikai beszédében a Barack Obama-évek alatti amerikai külpolitikát szidta, mondván:
Nemzetként kiszámíthatatlanabbnak kell lennünk.”
Trump másképp viselkedett, mint a hidegháború utáni elnökök, de érzelmei Richard Nixont idézték, aki szintén szeretett dühöngeni és kiszámíthatatlannak látszani. Sőt, munkatársa, H. R. Haldeman szerint Nixon alkotta meg a „madman theory” kifejezést, azzal magyarázva, hogy azt akarta elhitetni az észak-vietnámiakkal, hogy bármit képes megtenni a vietnámi háború befejezése érdekében – egészen a nukleáris fegyverek bevetéséig.
Az elmélet szerint egy olyan vezető, aki úgy viselkedik, mintha bármire képes lenne, nagyobb eséllyel tud rávenni más globális szereplőket olyan engedményekre, amelyekre egyébként nem lennének hajlandók – írja a Foreign Policy hasábjain Daniel W. Drezner, a Turf University professzora.
Nixon később tagadta, hogy a beszélgetés valaha is megtörtént volna, de az elméletnek van egy olyan szellemi vonala, amely egészen Niccolò Machiavelliig nyúlik vissza. Ráadásul az elmélet tudományos irodalma az elmúlt években eltolódott – azt sugallva, hogy bizonyos körülmények között egy ilyen megközelítési mód működhet Trump helyzetében.
Trump az első ciklusa alatt néhány esetben szándékosan ráerősített kiszámíthatatlan hírnevére. Ez leginkább az Észak- és Dél-Koreához való közeledésekor mutatkozott meg. 2017 nagy részében Trump fokozta retorikáját Észak-Koreával szemben, augusztusban azt mondta újságíróknak: „Jobb, ha Észak-Korea nem fenyegetőzik többé az Egyesült Államokkal szemben. Tűzzel, dühvel és őszintén szólva olyan erővel fogunk válaszolni, amilyet ez a világ még soha nem látott.” Egy hónappal később, az ENSZ Közgyűlésén tartott beszédében Trump az észak-koreai vezetőt, Kim Dzsongunt „rakétaembernek” becézte, és megígérte, hogy az Egyesült Államok „teljesen elpusztíthatja Észak-Koreát”.
Trump munkatársai és beosztottjai azt mondták az újságíróknak, hogy úgy viselkedik, mint egy őrült. Ez a megállapítás eléggé elterjedt volt ahhoz, hogy Jim Sciutto, a CNN munkatársa könyvet írjon Trump külpolitikájáról The Madman Theory címmel. Bob Woodward Fear című írása szerint pedig a Fehér Ház személyzeti titkára, Rob Porter idejének egyharmadát azzal töltötte, hogy lebeszélje Trumpot impulzív ötleteiről. Maga Woodward arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok „egy érzelmileg túlfűtött, szeszélyes és kiszámíthatatlan vezető szavaihoz és tetteihez volt kötve”.
Pedig az az elképzelés, hogy őrültként viselkedve egy vezető profitálhat a világpolitikában, régebbi pedigrével rendelkezik, mint Nixon. Machiavelli a Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio című művében azt javasolta, hogy „időnként nagyon bölcs dolog őrültséget szimulálni”. A hidegháború korai éveiben Daniel Ellsberg és Thomas Schelling stratégák azon gondolkodtak, hogy milyen lehetséges erényei lehetnek annak, ha kényszerítő alkudozási helyzetekben az őrület hírnevét ápolják.
Schelling A konfliktus stratégiája című könyvében azt írta, hogy „konfliktushelyzetekben nem jelent egyetemes előnyt, ha valaki elidegeníthetetlenül és nyilvánvalóan racionális”. Ha mások azt hiszik, hogy egy őrült szinte bármit megtehet, ha nem kapja meg az akaratát, az eszkaláció fenyegetése hitelesebbé válik – így logikusabb lesz, hogy a deeszkaláció érdekében többet engedjünk.
Sem Ellsberg, sem Schelling soha nem támogatta, hogy egy amerikai elnök így viselkedjen. Végül is egyikük sem gondolta, hogy ez a stratégia hosszú távon jól működne. És egészen a közelmúltig a madman theory tudományos irodalma is hasonlóan szkeptikus volt a siker valószínűségét illetően. Például több visszaemlékezés és tudományos beszámoló szerint Nixon váratlan, meglepő húzásai semmiféle engedményhez nem vezettek.
A témával kapcsolatos újabb munkák azonban kevésbé egyértelműek. Roseanne McManus, a Penn State Egyetem professzora sokat írt erről. Az ő kezdeti kutatásai azt sugallták, hogy a stratégia szűk körülmények között működhet. A húzás előnyös azoknak a vezetőknek, akiket inkább szélsőséges preferenciáik, mint szélsőséges taktikáik miatt tartanak őrültnek, valamint azoknak a vezetőknek, akiket inkább egy adott helyzet miatt tartanak őrültnek, mint azért, mert az őrület a jellemükben rejlik.
Egy későbbi tanulmányában McManus arra a következtetésre jutott, hogy az őrült megközelítés „hasznos lehet a válságkommunikációban… amikor az őrültség hírneve csekély”. Úgy tűnik, hogy ez Trumpra is működő leírás. Más közelmúltbeli kutatások amellett érvelnek, hogy a kiszámíthatatlanságnak mint stratégiai doktrínának lehetnek erényei.
Trump trükkje jobban működött az amerikai szövetségeseknél, mint az ellenfeleknél. Az országok előbbi csoportja, akiket megrémítettek Trump fenyegetései, miszerint kilép a régóta fennálló szövetségekből és kereskedelmi szerződésekből, legalább nyilvánosan kinyilvánították hűségüket. Trump azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megpróbálja behízelegni magát Kína és Oroszország autokratikus uralkodóinak, hogy előttük játssza az őrültet.
Stratégiájának alkalmazására tett erőfeszítései Iránnal szemben vegyesnek bizonyultak. Jóváhagyta a dróncsapást, amely megölte Kaszem Szulejmánit, az iráni félkatonai Kudsz Erők vezetőjét – de csak miután az utolsó pillanatban visszalépett attól, hogy megtorolja Irán Szaúd-Arábia elleni támadásait. Egy nemrégiben adott interjúban Trump még azt is sugallta, hogy ő volt inkább a higgadt, a racionális John Bolton egykori nemzetbiztonsági tanácsadójával szemben.
Ez rávilágít egy másik problémára: a legtöbb külföldi vezető mostanra már jól ismeri Trump játékszabályait. Nixon játéka azért nem működött, mert a szovjet tisztviselők, akik ismerték Nixont a közhivatalokban töltött évtizedeiből, tudták, mikor van az, hogy csak játssza az őrültet. Ahogy egy szovjet tisztviselő magyarázta: „Nixon úr rendszeresen eltúlozta a szándékait”. Trump múltja kiszámíthatóbbá tette őt egy sor külföldi vezető számára, akiknek már korábban is volt dolguk vele.
Végül – ahogyan a szakirodalom is hangsúlyozza – a sikeres kényszerítő alkudozáshoz kétféle hiteles elkötelezettségre van szükség. Először is a célpontnak el kell hinnie, hogy a másik szereplő be fogja váltani a fenyegetéseit, függetlenül attól, hogy azok milyen költségesek. Másodszor a célpontnak azt is el kell hinnie, hogy a fenyegető szereplő felhagy a kényszerítéssel, amint megállapodásra jutott. Az őrültként való viselkedés az első típusú elkötelezettséget hihetőbbé teheti, de a második típusút kevésbé. Vagy hogy egyszerűbben fogalmazzunk: mekkora a valószínűsége annak, hogy bármely külpolitikai vezető hinni fog Trumpnak, amikor szavát adja bármire is? Ahogy McManus fogalmazott a lapnak:
A legtöbb őrültnek vélt ember nem profitál ezen hírnevéből.
Trump kísérlete, hogy megismételje megközelítését a nemzetközi kapcsolatokban, második ciklusa alatt valószínűleg nem fog működni, de minden feltételezés szerint mégis megpróbálja majd alkalmazni. Trump politikája kevés lépést használ, közölük ez az egyik. Politikai szövetségesei már az első ciklusa alatt megjegyezték, hogy Trump ritkán játszik háromdimenziós sakkot: „Legtöbbször csak a bábukat veszi le a tábláról.”
Ami aggasztó, az az, hogy ezúttal talán azt hiszi, akkor is be tudja húzni ezt a stratégiát, amikor a világ többi része nem. Trump valószínűtlen útja az elítélt bűnözőtől a második ciklusbeli elnökké válásig meggyőzheti arról, hogy még több kockázatot vállaljon. Ahogy egy Trump-tanácsadó novemberben a Politico című lapnak mondta: „Nézze,
túlélt két merényletet, jó néhányszor megvádolták – ebben a pillanatban tényleg úgy érzi, hogy legyőzhetetlen, és úgy felbátorodott, mint korábban soha.
A probléma az, hogy ha Trump bárki mást képtelen meggyőzni arról, hogy ő tényleg egy őrült, akkor az egyetlen módja, hogy ezt bebizonyítsa, az az, hogy véghez viszi a legelképesztőbb fenyegetéseit. Lehet, hogy ez működne, de az is lehet, hogy egy irányíthatatlanná váló konfliktushoz vezetne.
(Borítókép: Donald Trump 2024. október 9-én. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)