Rettegett Iván volt az első orosz uralkodó, aki a régi bizánci szertartás mintáját követve cárrá koronáztatta magát – éppen 478 éve, 1547. január 16-án. A Rurik-dinasztia tagja meggyőződéssel vallotta, hogy ő az isteni akarat és az egyetlen igaz hit letéteményese, és minden egyházi és világi fejedelem felett áll. Arról, hogy tényleg rettegni kellett-e a cártól, Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet főigazgatóját kérdeztük.
Valamennyien úgy tanultuk, hogy IV. Iván (1530–1584) a történelem egyik legsötétebb figurája volt. Ehhez képest azonban nemcsak Sztálin, hanem az utóbbi évtizedekben néhány történész is igyekezett őt rehabilitálni. Arra a kérdésünkre, milyen érvekkel mentegették az uralkodó tetteit, Hahner Péter azzal kezdte válaszát, hogy az orosz nacionalisták szerint Rettegett Ivánt az oroszellenes, nyugati történészek rágalmazták meg, míg Sztálin szerint a „népet szipolyozó” bojárok ellen küzdött, méghozzá az erős, központosított állam érdekében. De így ábrázolta Eizenstein híres filmje is, jegyezte meg a történész, aki szerint
mentegetői gyermekkori traumáira hivatkoznak, arra, hogy a szörnyűségekre a háborúzás miatt került sor, vagy arra, hogy ezek csak melléktermékei egy nemes célért folytatott küzdelemnek.
Vagyis újra meg újra elhangzik az a veszedelmes nézet, hogy a „rossz” nem más, mint egy magasabb rendű „jó” sajátos megjelenési formája, elkerülhetetlen velejárója. Legutóbb Charles J. Halperin amerikai történész tett kísérletet Rettegett Iván rehabilitálására 2019-ben megjelent életrajzában. Nem nagy sikerrel, könyvét (Ivan the Terrible: Free to Reward and Free to Punish – University of Pittsburgh Press) a The New York Review of Books hasábjain Gary Saul Morson alaposan megbírálta Truly Terrible vagyis „Valóban rettenetes” címmel.
A főigazgató véleménye szerint azt is hiába próbálják egyes történészek kimutatni, hogy IV. Iván bármilyen szempontból is racionálisan viselkedett. Egyetlen szempont határozta meg lépéseit: nem tudta elviselni azt a tényt, hogy valamennyi korabeli uralkodóhoz hasonlóan az ő hatalma is csak elvben korlátlan, de a gyakorlatban korlátozott. Az ő egyetlen igazi célja a tökéletesen korlátlan önkény volt. Még olyan utópikus ideológiára sem hivatkozott, mint Sztálin vagy Mao Ce-tung.
A XVI. században más európai uralkodók is készen álltak véres megtorlásokra. Ők azonban azt hangsúlyozták, hogy bűnösökre csapnak le. Bírósági eljárás nélküli politikai gyilkosságokhoz csak a legvégső esetben folyamodtak, s utólag általában ezeket is megpróbálták jogi érvekkel igazolni. Azt azonban egyetlen uralkodó sem jelentette ki, hogy az ő kezéből még az ártatlannak is el kell fogadnia a büntetést, s neki azt is jogában áll megöletni, aki „erényes és igaz”. IV. Iván cár azonban pontosan erről írt egy levelében Andrej Kurbszkij hercegnek, aki külföldre menekült előle:
Ha valóban erényes és igaz vagy, miért nem akartad elfogadni urad kezéből a halált, és ezzel a mártírok töviskoszorúját kiérdemelni?
VIII. Henrik angol király (1491–1547) mindig rávett valamilyen bíróságot, hogy mondja ki kegyvesztett feleségének vagy miniszterének bűnösséget. Iván azonban azt hirdette, hogy még az uralkodó igazságtalan tetteit is el kell fogadni, s aki nem így tesz, az kárhozatra jut.
A történészt ezt követően arról kérdeztük, hogy a híres cár mivel érdemelte ki a rettegett jelzőt. Válaszát messziről indította: Iván a Rurik-dinasztia tagjaként született 1530. augusztus 25-én. Hároméves volt, amikor meghalt az apja, III. Vaszilij nagyfejedelem. 1547-ben Iván elsőként koronáztatta magát cárrá a régi bizánci szertartás mintáját követve, hogy ezzel is hangsúlyozza: ő az isteni akarat és az egyetlen igaz hit letéteményese, minden egyházi és világi fejedelem felett áll. A tatár fejedelmektől átvett politikai gyakorlat, a bizánci császárok példája és a XV. századi ortodox egyházi tanítások egyaránt azt sugallták számára, hogy olyan egyeduralkodó, akit senki és semmi sem korlátozhat.
Bár emberként bűnös vagyok, mint cár helyesen cselekszem!
– fogalmazta meg Iván az életfilozófiáját. Már tizenhárom éves korában egy lakomán kutyákkal tépette szét Sujszkij bojárt.
Uralkodásának első szakaszában (1547–63) belső reformok és sikeres hadjáratok követték egymást. 1564 végén azonban a cár Moszkvából egy erődbe vonult, s megírta a metropolitának, hogy lemond, ha nem teljesítik valamennyi kívánságát. A lemondást követő népfelkeléstől rettegő moszkvai előkelőségek mindent megígértek, csak térjen vissza a cár. Iván első kívánsága az volt, hogy ezentúl bárkire kimérhessen bármilyen büntetést, jogi korlátozástól mentesen, s a bojárok és főpapok se kérhessenek senki számára kegyelmet.
Birodalmát kettéosztotta. Az opriscsina (elkülönült terület) a cár magánbirtoka lett, amelyet az ott lakó bojárcsaládoknak azonnal el kell hagyniuk. A helyükre Iván megbízható szolgái költöztek, az úgynevezett opriscsikok. Az ország másik részét, a zemscsinát (a „föld” orosz nevéből), a bojárok és hagyományos intézmények kormányozták. Csakhogy a zemscsina lakóit a cár tökéletesen kiszolgáltatta az opriscsikoknak, akik fekete öltözékben, fekete lovakon, nyergükön a kutyafej és a seprű jelével bármilyen bűntényt elkövethettek a zemscsina területén: kínzást, fosztogatást, gyújtogatást, nemi erőszakot.
Mindezt arra hivatkozva, hogy felfedik a cár elleni merényleteket.
Példátlan eset a világtörténelemben, hogy egy uralkodó birodalma egyik részének lakóit arra ösztökélje, hogy büntetlenül garázdálkodjanak és fosztogassanak a másik részen – állította a történész, aki szerint a történteket nem lehet a háborúk költségeivel megindokolni, hiszen az opriscsikok az adóalanyokat és a megadóztatható birtokokat pusztították. Nem besorozták, hanem halomra gyilkolták az alattvalókat. A társadalmi átalakítás céljával sem magyarázhatjuk a szörnyűségeket, hiszen az opriscsina és a zemscsina területén a társadalmi rend teljesen azonos volt.
A cár tetteit kizárólag öncélú szadizmussal jellemezhetjük. Képes volt minden átmenet nélkül átcsapni a részeg bujálkodásból a túlzó vallásosságba, a szadista kínzásokból az érzelmes ellágyulásba, a paranoiás elzárkózásból a tömegek előtti ékesszóló nyilatkozatokba. Napjait szadista kínzások, orgiák és imádkozások töltötték ki. Moszkvában egymást követték a karóba húzások, emberek kötéllel való kettéfűrészelése vagy forró vízben való megfőzése, s a cár mindezt élvezettel figyelte. Több felesége volt, mint VIII. Henriknek, bár a nyolcból ötöt egyházi áldás nélkül vett el. Trónörökösét saját kezűleg verte agyon, mert az tiltakozott állapotos feleségének megfenyítése ellen. Iván menye el is vetélt, vagyis a cár egyszerre pusztította el saját fiát és unokáját. Unokafivérét, Vlagyimir Andrejevics herceget mérgezési szándékkal vádolták meg, mire a cár arra kötelezte őt, hogy a szeme előtt igyon mérget feleségével és két kisfiával együtt, a hercegnő síró udvarhölgyeit kivégeztette, a herceg kolostorban élő anyját füsttel fojtatta meg, majd agyonlövette a herceget feljelentő szakácsot is.
Szvák Gyula történész így összegezte a cár uralkodásának (1547–1575) következményeit:
Az állami politikát a köztörvényes bűnözés szintjére süllyesztették [...] Uralkodása negyedszázadának végeredménye: gazdasági pusztulás, a társadalmi ellentétek kiéleződése [...] a huszonötéves háborúban totális vereség, jelentős területi veszteségek, dinasztikus krízis. És a társadalom teljes demoralizálódása.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója, az MCC – Rubicon Történettudományi Műhely vezetője. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár-magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott, történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Eddig huszonöt önálló kötete jelent meg.
(Borítókép: Rettegett Iván. Fotó: Wikipédia)